A vasajtó könnyebben nyílik ki, mint számítok rá. Nem nézek hátra, és nem gondolok át semmit csak belökőm és belépek. Ez se sokkal másabb, mint a ketrec harc. Csak sose állj meg, csak sose add fel.
Az ajtó magától záródik be mögöttem vagy a többiek zárják be, nem számít.
Egy száraz helyiségbe lépek. Ide nem ér el a csatornavíz ezek szerint. Ugyan olyan kövekből van kirakva, mint az alagút és a másik terem, de az otthonos berendezéstől nem olyan rideg a kisugárzása. Egy kiszögellésre szivacsot tettek rajta párnákkal és takarókkal, fölé fényfüzér van lógatva. A szoba egyik falára a Hamupipőkét kivetítik épp ki bár némán. A szőke hercegnő csak most kelt fel és tátogva énekel a madárkáknak az ablakpárkányán. Nem gondoltam volna, hogy Persona filmes alkat lenne. De könyvek és plakátok hevernek szerte szét a teremben. Az ágy mellett égimeszelő stószokba vannak pakolva a könyvek és az ágynemű közül is kikandikál egy nyitva felejtve. A lábam mellett a „Pretty Woman" musical szórólapja hever. Gondosan átlépek rajta. Persona furcsa dolgokat művel úgy tűnik szabad idejében. Nem csak az én lakásomba szökik vissza, hanem a művészeti életben is alámerül.
- Szia - a halk hangra megugrok. A szoba árnyas sarkából kiválik Persona alakja. Vagyis a saját alakom. Nagyjából.
Különös érzés látni saját magam kívülről. De azért mégis vannak különbségek köztünk. Nem csak a kiengedett haj vagy a borzalmas padlizsán lila nyoszolyólány ruha, amit tőlem lopott el. Pont a ruha hívja fel a figyelmem a különbségekre. Nincs rózsa tetoválása, se izmai. Ezek miatt úgy néz ki, mint ahogy én gimi elején még a röplabda edzések előtt. Az árnyékom irigylésre méltóan terül el mögötte.
- Meglepődsz, hogy itt látsz? - szűröm fogaim között ahogy megfeszítem az állam. Persona lassan lépked felém csupasz lábain. Meztelen talpai hangtalanok, az egész létezése néma. Én is pár lépéssel közelebb megyek hozzá míg nagyjából a szoba közepén fél méterre meg nem állunk egymás előtt. Fázósan vonja maga köré karjait. Tényleg szomorúnak tűnik ahogy szája örökösen lefele áll. Ez is egy különbség.
- Tudtam, hogy el fog árulni - mondja oldalra tekintve.
- Kedvelem.
Nem értem magam. Itt állok végre előtte mégse ütöttem még meg. Azt hittem, ha egyszer végre szembe találkozunk az első cselekedetem egy jobb horgos lesz. Rá akarom zúdítani a haragom mégis kivárok. Túl sok kérdésem van még és csak ő tudja a válaszokat.
- Hiányoztál - mondja sírós hangon pont úgy ahogy a kádban is tette. Undokul felhorkantok. Majd el is hiszem.
- Akkor miért mentél el?
- Láttad azt a helyet nem? Az Alice tükrét. Nekünk mindenhol ilyen. Minden olyan rideg és sötét. Egész létezésem során azt figyeltem miként éled az életed. Ebben a szikrázó látomásszerű világban, amit még az álmaimban se érhettem el. Nem tőled akartam elszakadni. Szeretlek, a részed vagyok. De egyszer, csak egyetlen egyszer meg akartam érinteni ezt a világot. Érezni a Napot, szeretni a telet, beszélni másokkal - szégyenkezve húzza össze magát - visszamentem volna. Nem tudnám elviselni a halálodat. Azt gondoltam háromszázhatvannégy napot élek, majd visszatérek hozzád.
Kétkedve lépek hátrébb. A groteszk látványa önmagam összeomlásának összezavar. Mert érzem a belőle áradó kétségbeesést, a bűntudatot és döntésképtelen vagyok. Nem tudom higgyek-e neki.
Persona felemeli a fejét és a szoba elkezd lassan forogni. Minden összemosódik a tekintetem előtt majd a forgás lassul és egy ringben találom magam. Egy ketrecharcos ringben. A nézőtér üres, de nem vagyok benne biztos a fények olyan élesen sütnek, hogy nem látok tovább a felhúzott vasszerkezeten. Persona még mindig velem szemben áll, de most az enyémmel összeillő melegítő szettben. Az ökleink be vannak fáslizva harcra készen. A másik egészen elém sétál tökéletes kartávolságra.
- Üss meg - mondja felszegett állal - ne félj. Ebben a pillanatban nem vagyunk összekötve. Ez az én illúzióm. Ha megütsz csak én sérülök meg.
Kezdő állásba állok szinte önkívületben. Erre vártam ezt akartam egész végig, ugye? A kezembe váj a kötés ahogy megfeszítem az öklöm. Egy jó ütés és K.O.. Meg se kell igazán erőltetnem magam és így a magzatomnak se esik baja. Francba még be se kell melegítenem, hogy kiüssem.
Hisz én vagyok Tövis a tíz zsinóros győztes, valaki olyan, akitől megrettennek, ha belép a ringbe. Ez a kis árnyéklány pedig még csak rendes izomzattal se rendelkezik. Semmit se tud az életről, mert mégis mit tanulhatott volna meg egy egész életnyi sötétségben élés utáni pár hónap alatt?
Némi lábmunka után meglendítem teljes erőmből a karom. Tudom, hogy egyenesen az orrát találom el és el fogom törni.

El fogom törni.

Ő pedig csak áll nyitott szemekkel és várja a találkozást az öklömmel.
Mégis alig milliméterekre a becsapódás előtt megállok. Egészen finoman találom el inkább csak megnyomom az orrát.
A harci láz nem jön, se az adrenalin.
Fáradtan leeresztem a karom.
- És mond csak - sóhajtok fel keserűen - milyen volt élni?
Persona elmosolyodik és meglep a tény, hogy bár azonosak a vonásaink az ő mosolya mégis más mint, amit magamon szoktam látni. Talán a mosoly a mögöttünk lévő élettől függ nem is az arcunktól.
Mert Persona mosolya pezsgő, szokatlan és suta. Úgy csillan fel a szeme mintha egy régi álma válna valóra azzal, hogy ezt megkérdeztem. Izgatottan suttogva kezd beszélni.
- Végre értem! Megértettem miért mondják azt az élet édes. És sziporkázó és szokatlan - a szoba ismét forogni kezd és visszaváltozik régi formájára, ő pedig újra nyoszolyólány ruhában áll - elmentem Gittához. Ő volt az első, mert tudom sokra tartod őt. Mesélt nekem a könyveiről! Én pedig elolvastam őket, aztán moziba mentem mert a sötétséget már jól ismerem és otthonos volt, aztán színházba, mert vágytam valami élőre. Meg akartam tanulni élni, és mikor késznek éreztem magam találkozni akartam másokkal! De nem ismerek senkit, ezért visszamentem azokhoz a helyekhez, amiket jól ismertem. A te életed helyszíneire. Mert nekem mindig is csak belőled állt a világom. És beszélgettem! Az emberek kíváncsiak voltak rám, és mosolyogtak rám! Még sose vettek észre! Aztán... aztán megpróbáltam viccelni és képzeld nevettek! Nem azért, mert valóban vicces voltam, hanem mert szerettek és mert én mondtam - majd hirtelen kipukkad a boldogság buboréka - vagyis mert azt hitték te vagyok.
Szíven üt a lelkesedése. Értem miért tette és a megértés által nem vagyok képes mérges lenni rá. Mert én is ezt tettem volna a helyében. Vágyódni az élet után mikor egész végig csak az árnyak között élhetett megtörhette volna. De Persona ehelyett kiutat keresett. Még ha csak ideig óráig is, de arra vágyott a Nap alatt élhessen úgy, mint mi mindannyian. Még emlékszem a haragjára, a megbántottságára az álmomból, és látom rajta nem tudta igazán kiélvezni az életet, mert ezzel engem sodort veszélybe. Mert még most a mi oldalunkon is csak az árnyékom maradt.
- Annyira akartam rólad beszélni másokkal. Mert egyedül téged ismerlek ezen a világon. Minden örömöd és bánatod eljutott hozzám amíg melletted voltam. Olyan iszonyatosan hiányoztál. Nem találkozhattam J.D-vel, mert ő rögtön átlátott volna rajtam - szégyenlősen mellkasára teszi mindkét kezét - ezért tartottam magam mellet Vernont még az után is, hogy azt mondtam hagyja abba a figyelésed. Ő is szívesen beszélt rólad.
Elnézem Personát és a nagyon is emberi mozgását. Ez már rég nem másolás, mint az Alice tükrében lévőké. Persona amíg elkalandozott emberré vált. Már nem igazán az árnyékom.
- Jól érezted magad? - kérdem elmosolyodva, a fáradtság és a meghatottság kavarog bennem - tetszett neked az életem?
Nem tudom milyen választ akarok hallani erre. Egy részem mindig is meg akarta tudni, ha más élné az életem vajon, hogy látná. Szerencsésnek tartana vagy unalmasnak? Túl kevéssel is beérem?
Nekem nincs összehasonlítási alapom, hisz sose éltem másként, mint saját magam. Én szeretem azt, amim van, de akartam hallani egy másik véleményt is. Főleg most, hogy az életem fordulópontján állok.
- Épp olyan csodálatos volt, mint vártam - pirul ki arca - tudom, hogy gondot okoztam és ezért bocsánatot kérek. Próbáltam kompenzálni az ajándékokkal, de azt hiszem csak bosszúságot okoztam neked- bár mosolyra áll a szája könnyek gyűlnek a szemébe - ezért most készen állok visszamenni. Újra az árnyékod leszek.
A zsebemben tartott zsebkendő kiröppen és leválik a kis szilánkról. A zsebkendő eltűnik ahogy a föld felé esik a szilánk pedig szikrákat vet akár egy csillagszóró. Pont, mint mikor Persona kivált a testemből a kék szikrák szerte szét repülnek.
Persona kezei a mellkasára futnak és széjjel húzza ruhája szív alakú mellrészét, hogy könnyedén a szívéhez férjek.
Tényleg visszajönne, rettenek vissza a gondolattól. Nem nyúlok a továbbra is előttem lebegő szilánkhoz. A kék szikrák elhalnak amint földet érnek a lábamnál, de mindig újak születnek.
Mindent eldobna magától még ha fáj is neki. A megbánás keserű íze tolul a számba. Örülnöm kéne mégis az agyamban kétségbeesetten kutatok egy megoldás után. Egy olyan megoldás kell, ami mindkettőnknek jó.
Szentimentális hülye vagyok, túl naiv és túl puha tudom jól. Persona arcát látva mégse tudom rávenni magam, hogy csak úgy belemenjek.
Talán mert valóban egy egész Rose-nak a két kis részlete vagyunk. A harag, ami hónapok óta lassan lobogott a szívemben és hajtott előre kialudni tetszik.
Életemben először azt kívánom bár lennék kegyetlenebb.
De ez is egy ígéret volt, az egyik legfontosabb, amit magamnak tettem.

Önmagam fogok maradni.

Ez pedig azt is jelenti nem veszem semmibe mások életét.
Mi az, ami megkülönböztet minket és a tükörmásokat?
Amun elejtett félmondata villan fel a fejemben, mikor megtudta elneveztük Personát.
„...ehhez általában meg kell ölnünk valakit"
Az ahogy Vernon szeme csillogott mikor a nevét kérdeztem.
Egyiküknek se volt családneve. Még Diemnek se.
Ez kell, hogy legyen a megoldás.
- Várj - rekedt a hangom, de folytatom - és ha odaadnám a nevem? Te visszaadod az árnyékom, és én megosztom veled a nevem.
Persona erre megütközve néz rám. Annyira meglepem, hogy a kis szilánkot is leejti, ami hangtalanul ér földet előttem. Szemöldökét összevonva mered rám.
- Nektek nincs igazi nevetek ugye? - kérdem - akik hasonlóak, mint ti... mint Vernon még azoknak sincs teljes nevük. Mert mikor meghal a gazdatestetek csak akkor lesztek teljesen élők, de még ekkor is az árnyak világához tartoztok. Nincs család nevetek.
Persona lassan bólint.
- Ez így van. Másoktól kell kapnunk egy nevet, vagy azokét kell viselnünk, akiktől származunk.
- Én pedig már adtam neked egyet. Elneveztünk Personának. Furcsa név, tudom. De most megosztom veled a Gardent is. Sokunkat elbír ez a név. Már rengeteg számomra fontos emberrel osztozom rajta. Csak kérlek add oda az árnyékom. Ha teljes lesz a neved a mi világunkhoz fogsz tartozni végre, ugye?
- Azt hiszem... - még ő is bizonytalanul hangzik - ilyenre még nem volt példa.
- Azt akarom, hogy szabad légy - mondom ki őszintén - menj és láss világot, keresd meg a helyed, a sajátodat.
- Biztos vagy benne? - lép hozzám közelebb és meglep, hogy alacsonyabb, mint én, vagy csak a megtört tartása teszi azzá - ez azt is jelenti örökre megmarad köztünk a kötelék. Én nem tudok továbbra se meghalni. De mikor te meghalsz veled pusztulok én is. Minden sebünkön osztozunk. A Tükörvilágot örökké látni fogod. A többiekből idővel kikopik ez a képesség, de belőled soha. Mások nem érhetnek el a Tükörvilágba, ha az nem keresi őket. De te azok közé fogsz tartozni, akik számára örökre nyitva van a kapu.
Átgondolom ennek a jelentőségét. Nem fordíthatok soha hátat igazán annak a másik világnak. Együtt kell élnem a tudattal. Egy nap talán nem fogom tudni elviselni és visszamegyek Diemhez és eladom neki minden emlékemet a tükörvilágról. De nem ma.
Erős leszek, hogy mások is erőt nyerjenek belőlem.
Tisztelem az életet és az élethez való ragaszkodást, ezért akarok rajta segíteni.
Mert én is meg akarom ismerni őt.
Magamhoz ölelem ő pedig akár egy gyerek a nyakamba csimpaszkodik. Nem olyan hideg, mint a többi tükörmás. Benne már ott lüktet az élet és lehet csak képzelem, de mintha lenne egy egészen elmulasztható illata.
Nap illata van.
- Üdv köztünk, Persona Garden.

// Még van hatra egy epilógus :) //