Azt hittem Boris megint rendez egy látványos varázslatot, de mikor a kezébe adtam a csomagnyi hajat csak biccentett és belehajította egy teáskannába. Csak J.D, Noir, Boris és én voltunk jelen talán ezért nem érződött annyira varázslatosnak. A hajcsomó a teavíz tetején kavargott ahogy Boris megtöltötte a teatojást szárított kankalinnal. Még a teatojás egy gülüszemű aranyhal volt, amit nehezen lehetett komolyan venni. Mikor azt is belelógatta a teavízbe megfordult összecsapta tenyerét és kijelentette, hogy végeztünk egyelőre. Képtelen voltam nem felnyögni amint ezt meghallottam. Hát tényleg várnom kell? Itt mikor végre minden hajszálat összegyűjtöttem?!
A kész teát Boris kiöntötte utána egy porcelán csészébe. Undorodva figyeltem ahogy a hajszálak táncolnak a teában. Ugyan nem kellett meginnom őket, de óhatatlanul is a számba fognak kerülni attól tartok.
- Addig kell várnunk míg a tetején nem lesz egy hártya és az meg nem törik – magyarázta akkor Boris és feltette egy polcra a csészét. Elmondása szerint ez hetekig is eltarthat.
Több mint csalódottan bandukoltunk haza J.D-vel. Még csak meg se próbáltunk vigasztalni egymást. Mindketten érezhettük közel az áttörés, de egyikünk se merte a reményeit hangosan is kijelenteni. Mert a remény nagyon tünékeny, ha kieresztjük a világba.

Eltelt több mint két hét és én nagyon is határán vagyok az őrületnek. Bár legalább hivatalosan is kijelenthettem, hogy terhes vagyok miután meglátogattam a nőgyógyászt. Sőt még egy képem is van már a nagyon értékes kis szürke pacámról, aki kilenc hónap múlva meg fog születni. Ez a kép most a hűtőre van kitűzve és Felix minden reggel miután kiosztotta a vitaminjaimat felé bök és kijelenti „érte!". A baba projekt így hivatalosan is második fázisba lépett. Ez viszont azt is jelentette semmi edzést nem csinálhattam vagy Felix és J.D szívrohamot kap. Így arra lettem kárhoztatva, hogy végig nézzek két évadot az angol Sütimesterből. Egészen belemelegedtem, hogy aggódjak vajon összeesnek a szufflék és vajon eldőlnek-e az emeletes torták. Ez volt a legközelebbi dolog, ami hasonlított az étkezéshez és nem kellett szagolnom hozzá. Sose hittem volna, hogy émelyegni lehet a tojás illatától.
Ezen a szerda reggelen mikor Felix épp Raszputyin és a saját szobáját takarítja és pont kihirdették az eheti próba nyertes mézeskalács házat a műsorban csörögni kezd a telefonom a kávézóasztalon. Ráérősen nyúlok érte, de azonnal belém szorul a levegő ahogy Violet visszafogott mosolyú képe villan fel a képernyőn. Ugyan üzengettünk néha, de Persona eltűnésének éjjele óta nem beszéltünk szóban. Ez csakis egyet jelenthetett. A könyvkiadó döntőt. A reggeli rosszullét lassan visszaköltözik a gyomromba ezúttal az idegességtől. Lenémítom a tévét és veszek pár mély lélegzetet ahogy megfogadom bármi történjék is gratulálni fogok neki. Nem tudok semmit a könyvkiadásról, de azt igen, hogy mindig lehet újra próbálkozni.
- Hé V – szólok bele a telefonba a lehető legkönnyedebb hangon – miújság?
- Szia Rose! – furcsán hangzik Violet a vonal másik végén. Nem tudom eldönteni hangja rezgése a sírástól ilyen vagy az öröm visszafogásától. A háttérben statikus zajok hallatszanak ki autóktól és az utca megszokott hangjainak keveredése. Gondolom az utcáról hív.
- Figyelj Rose... - kapkod levegő után – kiadnak! – bicsaklik meg a nyelve és már tudom a boldogsága könnyeit tartja vissza. Felpattanok a kanapéról és elkezdek fel-alá járkálni csak hogy a testemben való feszültséget levezessem.
- Úristen V! – elkezdenek hullani a könnyeim – úristen! Gratulálok – nyelem le a sírástól növekvő gombócot a torkomban – olyan büszkék vagyunk rád – mondom az egész család nevében.
- El se hiszem – sírja – azt mondták kiadják és... és borítót fogunk nézni... és illusztrálják... és Rose! Ki lesz adva!
- Ez csodalatos! Megérdemled V! Komolyan! Ott leszek a könyvesboltban amint megjelenik és megveszem! – fogom a fejem ahogy tovább masírozok fel-alá a nappaliban.
- Hülye vagy? – nevet fel Violet – dedikáltat kapsz ingyen! A babádnak ajánlom majd! Úgyis addigra mire megszületik fog megjelenni!
- Tényleg? – zokogom.
- Tényleg. Mert... mert te tényleg egész végig hittél bennem Rose. Köszönöm. Azt is, amit anyának mondtál...
- Ezt meg honnan tudod? – hüppögőm próbálván kidörgölni a könnyeket a szememből.
- Felhívott pár napja. Azt mondta rendezzük a dolgokat meg, hogy szeret, és hogy mind vártok vissza, de nem muszáj visszaköltöznöm és... a lényeg, hogy felhívott és ezt sose tette volna meg ha nem beszélsz vele.
Ez biztos csak a hormonok miatt van, de úgy sírok, mint egy kisbaba. Egy ideig Violet és én is csak szipogunk.
Hát valóban sose késő begyógyítani a sebeket és kinyújtani a kezünk másokért. A lehetőség, hogy megtaláljuk egymást sose tűnik el. Legyen az talált vagy vér szerinti család mind tartozunk valahova.

Még jó pár dolgot átbeszélünk Violettel. Liverpoolról, Marigoldról és a terhességemről is. Alig vártam, hogy élőben is találkozzunk és megölelhessem. Végül le kellett tennie mert hamarosan kezdődött a munkaideje a Burger Kingben.
Egy nagy orrfújás után jobban érzem magam bár a sírás fárasztó érzése még a mellkasomon ül. Visszaülök a tévé elé és visszanyomom a hangját. Épp csak elkapom a búcsú szöveget, de nem izgat igazán.
Hol érdekelnek engem a mézeskalácsok mikor egy publikált írónő nővére vagyok?
A buborékos izgalom kitölt belülről és nehéz nem mocorognom. Olyan sok lett hirtelen az energiám, hogy szívem szerint futni mennék. Viszont nem szabad.
Hogy valamit azért mégis kezdjek magammal inkább elmegyek lezuhanyozni. Kipróbálom a furcsa bio tusfürdőnk, – Felix vett vagy egy tucatot darabját egy fontért – aminek olyan illata volt, mint a mosószappannak majd hajat is mosok. Még hajpakolást is teszek fel, mert abból is még vagy öt tégellyel volt. Ez volt a baj a kuponokkal, lassan drogériát nyithatnánk a felhalmozott cuccokból.
Fürdőköntösben kilépve a kanapén maga a nagy kuponozó lapozgat egy könyvet. Ahogy mögé lépek látom, hogy a magzatfejlődés szakaszait taglalja a könyv. Felix épp a három hónapos egészen babaszerű magzat képénél tart. Tényleg nagyon lelkiismeretesen informálódik.
- Honnan van ez a könyv? – kérdem. Felix rosszallóan hátranéz rám.
- A könyvtárból? – emeli meg a könyvet kissé mintha ennél ésszerűbb válasz nem is létezne. Feltartom a kezem megadóan azonnal. Vagyis meglátogatta valamikor Gittát. Vagy titkon volt valahova könyvtárjegye. Bármelyik kitelik tőle. Megkerülve a kanapét készen állnék visszaülni és elmélyedni a Sütimester következő részében mikor Felixék szobaajtajában megjelenik Raszputyin.
- Gyere Raszputyin – paskolom meg a kanapét, hogy csatlakozzon hozzánk. A nyúl csak meredten bámul rám még az orra se mozdul és azt hiszem egy pillanatra megint nyitott szemmel alszik ahogy néha megesik. Aztán túl emberien Felix felé fordítja hatalmas zsömle fejét.
- Kevés szénát tettél ki – mondja egy mély férfihang egyenesen a nyulam irányából. Vagyis inkább a nyulamból, mert mozog a szája kis metszőfogait villogtatva. Felix kezéből kiesik a könyv és én is valahol az ülés és az állás között maradok berogyasztott térdekkel. A könyv hangos csattanására ahogy a padlóra esik megrémiszti Raszputyint. Egy sikoly kíséretében visszaugrál a szobájába.
Ráesek szinte a kanapéra még mindig azt a pontot nézve, ahol a nyúl állt eddig.
- Te is hallottad, hogy beszélt vagy valami van azokban a terhességi vitaminokban? – kérdem halkan. Felix keze után nyúlok és megrázom kicsit hátha úgy gyorsabban válaszol. A fiú falfehér.
- Azt hittem lány – mondja egy idő után arcát fogva. Ez legalább egy kicsit kiránt a sokkból mert értetlenül ránézek.
- De hát a Raszputyin férfinév! – kelek védelmére.
- Jó, de kinézem belőletek, hogy csak úgy elneveztétek – suttogja felém fordulva. A szám elé kapom a kezem. Valóban a beszélő nyúlam egy szobányira volt tőlünk. Nem a legokosabb dolog kiabálni.
- Meg olyan feminin – folytatja. Csak hápogni tudok felháborodásomban. Hogy mondhat ilyet az én szuper macsó nyulamról! Emberek kerestek fel, hogy fedeztethessék a saját nyulaikkal ahányszor posztoltam róla! Raszputyin egy igazi nemes baknyúl!
- Ne kapj azért sztrókot – jegyzi meg Felix majd közelebb hajol – menj be és beszélj vele! – sürget.
- Miért én? – kérdem elhúzódva. Imádtam vele időt tölteni, de eddigi némasága miatt nem bővelkedtünk a beszédtémákban. Mégse állíthattam be hozzá, hogy megkérdezzem mégis mikor vett nyelvleckéket.
- Kinek a nyula?! Kinek nincsen árnyéka?! – pattog Felix az ajtó felé hadonászva. Jó indokok.
- Kettőnk közül nem én készülök sztrókot kapni – motyogom.
- Rose!
Hogy elejét vegyem Felix kiakadásának, ami egyre közelebb került ahogy kezdte felfogni a szobatársa egy beszélő nyúl inkább felálltam, hogy rendezzem az ügyet.
- Várj! – pattan fel Felix mielőtt felállhatnék. A konyhába siet majd hamarosan egy maréknyi spenóttal a markában visszatér. A kezembe nyomja a zöld leveleket és biccent.
- Hogy könnyebb dolgod legyen – magyarázza továbbra is suttogva. Ránézek a markomban tartott spenótra majd vissza az egészen elégedettnek tűnő fiúra. Ezek szerint már ő is tudta, hogy Raszputyin kedvence a spenót.
Valami oknál fogva ez teljesen meghat.
Azok a fránya hormonok!

Óvatosan lépek be a szobába és becsukom magam mögött az ajtót szabad kezemmel. Raszputyin a nyitott ketrecajtója melletti itatójából iszik, de ahogy meglát megmerevedik. Az utóbbi időben gyakran teszi ezt mintha nehezére esne felismernie engem. Pár lépést beljebb haladok, de tisztes távolságot hagyok magunk között. Felé nyújtom spenóttal teli markom. Komikusan érzem magam, hogy így meg vagyok szeppenve a saját házinyulamtól.
- Szia – mosolyodom el kényszeredetten – hoztam spenótot – rázom meg kissé a markomban tartott leveleket. Raszputyin orra őrülten járni kezd, de nem jön közelebb.
-Te Rose vagy? – kérdi szokatlanul mély hangján – vagy az, aki az ő arcát viseli?
Erre azonnal visszalépek és döbbenten meredek a nyúlra. Pár levél kiesik a kezemből és a földre pottyan hívogatva Raszputyint. A nyúl enged a csábításnak és közelebb araszol még mindig vehemensen szimatolva.
- Te Rose vagy! – kiált fel lelkesen és párszor körbe ugrál majd a földön végzett spenótot elkezdi felenni. Én csak dermedten bámulom emésztve, amit mondott.
Aki az arcom viseli...
Az egyetlen, aki olyan, mint én... Persona.
- Ki az, aki az arcomat viseli? – guggolok le a majszoló állathoz a maradék spenótot is a földre szórva.
- Aki olyan, mint te, de nincs szaga – nyomja orrát csuklómhoz ahogy megtámaszkodom a földön – és úgy jár ide mintha itt lakna és átveri a fiút. A te hangodon beszél, de nem úgy tesz, mint te. És mikor haza jössz vagy Jason Damien érkezik meg elfut mert gyáva és fél.
Úgy érzem le kell ülnöm. Hátra dőlök és kinyújtom a lábam. Raszputyint nem zavarja tovább eszik és mikor befejezi is a lábam mellett marad.
Persona visszajárt ide. Persona egész végig vissza-vissza tért és lehet senki se jött rá?
Stresszlevezetésként simogatni kezdem Raszputyint és boldog vagyok, hogy nem beszél. Kutatok az agyamban mégis hogyan lehetséges ez. Ahányszor Raszputyin idegenként tekintet rám azt hitte Persona érkezett meg és csak akkor eszmélt rá én vagyok mikor megérezte a szagomat. De nem mindig viselkedett így csak mikor...
A kezembe veszek egy nedves tincset.
- Raszputyin! – szólítom meg mire felém fordul – aki olyan, mint én... neki ki van engedve a haja ugye?
- Igen – teszi fejét a térdemre továbbra is engem nézve – a szomorú arcú nőnek mindig ki van engedve.
Az apróság, amit senki se kérdőjelezne meg. De én tényleg mindig összefogtam a hajam. Ez lesz a kulcs, hogy rájöjjek mindenre.
- Köszönöm Raszputyin – kelek fel majd eszembe jut, amit mondott – tessék még egy kis széna – szedek neki elő a zacskóból, amit ugrándozva fogad. Kibotorkálok a szobából ismét becsukva az ajtót. Ha J.D hazaér nem akarom, hogy az első dolog, amit halljon Raszputyin férfias üvöltése ahogy „Jason Damien" -ként köszönti. Szíven ütné, hogy a nyúl nem a becenevét használja.
- Na mi volt? – kérdi Felix a kanapén be gubódzva kispárnájával. Egy ideig csak gondolkodom, hogy is kérdezhetném meg tőle, amit akarok. Mégis csak egy lakásban élünk hónapok óta így leengedett hajjal már jó párszor látott.
- Felix – kezdem tétován – volt valaha, hogy leengedett hajjal furcsán viselkedtem? Amikor nem olyan voltam, mint szoktam lenni?
A fiú szemöldök ráncolva néz rám ujjai között morzsolgatva pár rojtot. Adok neki időt, hogy átgondolja, sőt, hogy mindketten átgondoljuk. Próbálom visszaidézni hátha valaki utalt volna bármire, ami azt igazolná Personával találkozott.
- Néha... - mondja zavartan – vagyis mondjuk múltkor a könyvtárban eltévesztetted a gyerekrészleget. Meg nem is tudom... csöndes voltál Gittával, csak az érdekelt, hogy mit olvasott mostanában. És lássuk be még sose láttalak könyvvel a kezedben.
Élesen beszívom a levegőt. Ez lesz az. Hát tényleg igaz. Oda csoszogok a kanapéhoz és leülök a fiú mellé.
- Én nem voltam veled könyvtárban soha – mondom monoton hangon mire a fiú felém fordítja értetlen arcát – hát tényleg igaz. Persona visszajár.
- Az árnyékod?!
- Igen – bólintok. Tovább kutatok a fejemben, de a könyvtárról beugrik valami.
- Igen – ismétlem – múltkor Gitta azt mondta a látogatásom után nem sokkal Marigold meglátogatta. De mikor beszéltem Marigolddal azt mondta késő február óta ezen az ügyön dolgozik. Én viszont ebben az évben csak egyszer jártam a könyvtárban Borisszal a Talbot könyv miatt.
- Ne – a fiú láthatóan megborzong – mond, hogy viccelsz. Rose múlt héten voltam veled a Bethnal Green Könyvtárban! – felkapja a kávézóasztalra tett biológia könyvet – ezt közösen választottuk ki!
- Máskor is voltam olyan, mint a könyvtárban? Amikor pont úgy viselkedtem és ki volt engedve a hajam? – tudakolom egyre kétségbeesettebben. Nincs menekvés az életem bármely pontjába beszivároghatott már Persona. De miért? Ki akar lökni? Vagy visszajár mint egy kísértet?
- Itthon is néha – nyel nagyokat a fiú – olyan más voltál, szomorkás. Azt hittem ilyenkor az árnyéktalanságod bánt és hagytam – majd hangja hisztérikus magasságokig lendül – baszki én az árnyékoddal beszélgettem?! Azt vigasztaltam?!
Hátra dől a kanapén és egy ideig mindketten csöndben emésztjük ezt. Persona olyan közel volt, de szándékosan kikerült. Vagyis tényleg nem akar hazajönni.
A nyulam beszél, Elton John a falamban lakik és minden csókomra eső esik, de egy se borít ki annyira, mint a tény az árnyékom nem akar visszajönni hozzám. Olyan szörnyű lett volna a velem való élet?
Bárcsak megértenénk egymást Persona!

Próbáljuk átvenni az összes esetet Felix-szel, ami csak eszébe jut. Néha kávézni mentek, ahol szörnyen sokáig tartott kávét rendelnie Personának vagy itthon voltak és folyton a csatornákat váltogatta esetleg a hűtőben lévő dolgokból furcsa szendvicseket kreált. Nem volt semmi túl különös éppen benne, de most mindennek tudatában fájóan nyilvánvaló volt, hogy nem én voltam. Felix csak a fejét fogja, hogy lehetett ilyen hülye.
A telefonom csörgését elsőre meg se hallom. A kanapé melletti asztalon zizeg mögöttem és csak Felix felszólítására tűnik fel. A kijelzőn Boris neve villog.
- Halló – veszem fel.
- Gyere át azonnal – szól bele köszönés nélkül – a tea kész! – és már le is tette. Megütközve tartom el a telefont magamtól. Ennél jobb és egyben rosszabb időzítést talán nincs is.

Felöltöztem és egy semmit se érő pár perces hajszárítást követően elbúcsúztunk Raszputyintól,vagyis inkább én míg Felix mögém bújt. Ezek után elindultunk Borishoz.Szigorúan gyors lépésben és nem futva nehogy a babának baja essen.
Ahányszor emlékeztetett valaki, hogy egy pirinyó emberi magocska van bennem elképzeltem hogyan rázkódik a hasamban.
Szegény olyan lehet ez neki, mint a koktélnak a keverőben.
Ahogy felbukkant előttünk a rózsaszín neontenyér elönt az adrenalin és az undor. Meg kell innom a teát, de végre én is találkozhatok Personával. Valamit valamiért.
Benyitva Borist a kassza mögött találjuk mellkasán összefont karokkal áll. Csak ránk várhatott. Kék haja csigákba sütve hullik arca köré. Egy pont ugyan olyan kék tunikát hordott rajta sárga és lila mandalákkal. A magam kék edző szettjével kissé alul öltözöttnek éreztem magam. De Borist nem lehetett felül múlni ezt hamar megtanultam.
- Csigák vagytok! – jelenti be majd kapkodva int, hogy menjünk hátra. Megakarom kérdezni ő vajon találkozott-e Personával, de mielőtt kinyithatnám a szám eltűnik a hátra vezető ajtó mögött. Felix előre enged és végig sietünk a keskeny bolton Borist követve. Most nem szól metál zene, vagyis Noir munkában lehetett. A leharcolt kanapé üressége is csak ezt igazolta, ahol a leggyakrabban szeretett lustálkodni. Belépünk Boris boszorkány szobájába, ami világosabb a megszokottnál.
A férfi már a hatalmas asztalánál áll és épp egy kiterített papír fölé tenyerel.A porceláncsésze benne a hajas teával a papír mellett van. Félve kukkantok bele. A puszta látványtól hányingerem lesz. Ugyan Boris letakarta mikor eltette így por nem szállt bele, de a tetején vékony hártyában penész borítja. A szám elé kapva a kezem azonnal hátrébb lépek kettőt. Felix is kíváncsian bele les grimaszt vágva, de még bele is szagol.
- Meg fogod ölni Rose-t – fogja be orrát elemelkedve a csészétől. Hevesen bólogatok.Nem gondolhatja, hogy komolyan beleiszok egy penészes teába. Boris, aki eddig a kiterített lapot nézte felpillant ránk. Kék hajszálak lógnak az arcába, de nem simítja ki őket. Komoly tekintete azt az érzést kelti bennem nevetséges hisztit csapok csak.
- Azt leszedjük róla ne félj – mondja majd ujjával a papírra bök – még egyszer ellenőriztem a térképet. Tegnap késő estig rajzoltuk Noirral és féltem valamit kihagytunk.
Most végre a lapot is szemrevételezem. Vékony vonalak keresztezték egymást amíg végül ki nem adták egész London leegyszerűsített térképét. Nem jelöltek rajta házakat csak utcákat és a Temzét. A mellkasomra teszem a kezem. Ez rengeteg időt vehetett igénybe!
- Rajzoltatok nekem egy térképet? – nyelem le a könnyeimet. Próbálok felfele pislogni, hogy ne ejtsek könnyeket. Talán mégse olyan szörnyű a penészes haj tea. Boris rám mered szemöldökeit felvonva.
- Neki meg mi baja? – fordul Felix felé.
- Nehéz napja volt – legyint a fiú nadrágzsebéből egy papírzsepit előszedve, amit a kezembe nyom. Nagyot trombitálok bele és kicsit jobban érzem magam.Boris elmagyarázza, hogy fel kell hajtanom a teát majd a térkép fölött háromszor megrázni a lefelé fordított csészét. Elméletileg a hajszálak, amik az alján vannak így ki fognak esni és megmutatni hol van a kocsma. Felvetem, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha rögtön Personát keresnénk meg ezzel a módszerrel, de Boris csak megrázza a fejét.
- Ezzel a varázslattal csak olyan helyet találhatsz meg ahol már jártál. Persona lehet bárhol a világon – kopogtat mutató ujjával a térképen – biztosra kell mennünk. Az aranyfülbevalós a csapos volt nem? Akkor ott kell lennie.
Ebben a pillanatban rájövök ez is egy több sebből vérző terv. Mi van, ha nincs nyitva a kocsma vagy már nem dolgozik ott. Fogalmam sincs a paranormális munkaviszonyokról ezért muszáj volt hinnem a sikerünkben. A kudarc gondolatát egészen hátra tolom az agyamban amíg a kis hang a fejemben el nem halkul egészen. Egyszerre csak egy lépés, gondolom ahogy veszek pár mély lélegzetet.
- Az a bárhol azért túlzás – húzom el a szám. Előadom a történteket és hogy mire jöttem rá. Boris erősen ráharap az ajkára miközben hallgat.
- A francba! – vakarja meg a tarkóját idegesen épp csak le nem húzva parókáját– az a kis cafat hülyét csinált belőlünk – Felix egyetértően bólint–csodálkoztam is, hogy néha olyan esetlen vagy és bús, de hát basszus a helyzeted miatt jogos lett volna – idegesen az asztalra csap – ezért se értettem,hogy miért sajnálod még napokkal később is az idegen fiús esetet míg utána naponta láttalak. De nem téged láttalak! Az a kis...
Boris mellé lépek és a vállára teszem a kezem. Nem haragszom, hogy nem tudtak minket megkülönböztetni, hisz mégis csak az árnyékom és ahogy láttam őt az álmomban tényleg a tökéletes másom. Ráadásul bármennyire is kerültünk közelmégis csak pár hónapos az ismeretségünk. Még nem látta minden arcomat.
- Meg oldjuk a helyzetet – biztosítom – csak add azt a teát – még a gondolattól is végigfut a hátamon a hideg. Boris egy kiskanállal tényleg leszedi a tetején úszkáló penészt, de nem lett sokkal hívogatóbb az ital. Néha még pár óra állás után se szívesen ittam meg a teám nem, hogy két héttel.
- Nem várjuk meg J.D-t? – kérdem hirtelen. Azt hiszem a férjem mindig nyugodt jelenléte sokat segítene a mellkasomban őrülten dobogó szívemen. Boris csettinta nyelvével és tudom nincs lehetőség alkudozásra.
- Kemény vagy – mondja és elém tolja a csészét.
- Ne halj meg– teszi hozzá Felix. A kezembe veszem a csészét. A porcelán simaságát alig érzem a zsibbadó ujjaim alatt. Minden porcikám azt mondja ne igyam meg. Próbálom felidézni azt az estét mikor ételmérgezést kaptam egy étterembe, ahova randizni vitt J.D még egyetemista korunkban. Azt is túléltem pedig a vécé fölé hajolva hajnali kettőkor biztos voltam benne ott lesz végem.Legrosszabb esetben a következő napokat is hányással töltöm. Az első trimeszter úgyis reggeli rosszulléttel jár, vagyis lehet így is úgyis ez lenne a vége. Mintha ezzel meggyőzhetném magam bólintok párat és a számhoz emelem a csészét. Szándékosan nem veszek az orromon levegőt tanulva a kádas esetből.
A varázslatok miért ilyen büdösek vajon?
- Idd ki, nyeld le, fordítsd a poharat lefelé és rázd meg háromszor! –ismételte el Boris a lépéseket. Belebámultam a sötét lébe egy pillanatig majd szorosan összezártam a szemeim és elkezdtem inni. A rémes íz, amint bezúdul a számba ki akarom köpni. De erősen rászorítva a porcelánra elkezdem lenyelni. A nyálkás nem is teljesen folyékony valami végigcsorgott a torkomon és még a mellkasomban is érzem a kellemetlen lúdbőrző undort. A végén a szám elé kell kapnom a kezem és minden erőmmel valami másra gondolni nehogy elinduljon visszafelé. Nem pont keserű, de ha a penészes szétázott fát leturmixolnák ilyen íze lenne.
Épp csak kinyitva a szemem rázni kezdem a csészét a térkép fölött nagyjából fél méterrel. A harmadik határozott rázásnál a hajszálak kizuhannak belőle. A porcelánt ügyetlenül leteszem még mindig lefelé fordítva. A hányinger hullámokban tör rám és minden egyes alkalomnál biztos vagyok benne nem tudom lent tartani. De az érzés lassan elmúlik és csak a rossz szájíz és emlék marad utána.
Mindhárman a térkép fölé hajolunk, hogy lássuk hova estek a hajszálak. Döbbenten látom, hogy a sok kis szál összesodorva egy kört formálva pont több utca találkozásánál áll. A hajszálak alatt némi teavíz áztatja a lapot, de jól olvasható Boris írása.
- Ott, ahol találkozik a Mayfield a Trafford és Blakemore út – köröz ujjával felette Boris ahogy olvassa. Még sose jártam ott, vagyis inkább még ébren nem.
- Ez Thornton Heath-ben van – mondja Felix - ott van a Croydon temető pár utcára, voltam ott temetésen már – teszi ujját egy nagy üres kockára, ami a temető lehetett.
- Király – csap az asztalra Boris mire mind hátrébb húzódunk – indulunk is!
- Most? – kérdezzük szinte egyszerre Felix-szel. De látom ahogy Boris szeme csillog és be kell valljam már én is izgatott vagyok. Oda kell mennünk. Nincsértelme várni vagy tervezni, ha úgyse tudunk semmit. Egy lélegzetvételnyi bátorság kell csak.
- Igazad van. Induljunk – bólintok rá. Felix csak a fejét fogva néz hol rám,hol Borisra. Magától biztos nem menne, de így ketten vagyunk ellene. Erre ráeszmélve leejti karjait és csak felsóhajt. Próbálok biztatóan rámosolyogni,de láthatóan nem vevő rá. Azért értékelem, hogy velünk tart