A terhességem viszont nem csak boldog pillanatokat hozott. Ráébresztett, hogy itt az ideje döntéseket hoznom. A jövőmmel és ezzel együtt Persona visszahozásával is kapcsolatban.
Kilenc hónapra vagyok attól, hogy megszülessen a kisbabám és ha nem cselekszek gyorsan csak pár hónap adatik meg kettőnknek. Most már az egy év csekélynek tűnik.
Először a hosszú távú jövőmről gondolkodok el. Azért, mert az nagyon is normálisnak és egyszerűnek tűnik Personához képest. Ezért a parti utáni reggelen felhívom édesanyámat. Miután Tuliptól megtudta, hogy terhes vagyok volt már egy kínos beszélgetésünk, ami alatt fog csikorgatva, de tovább mélyítettem a hazugságot amíg szó szerint rosszul nem lettem magamtól. Régen bár nem szerettem hazudni megtudtam tenni, ha kellett. Most már annyira körül vettek, hogy undorodni kezdtem magamtól.
Ezért volt megváltás, hogy legalább most már tényleg terhes vagyok. Életem egyik legjobban várt pillanata nem volt többé kibúvó.
Reggeli után így megcsöngetem édesanyám miután letakarítottam az asztalt. A mosogatónál törölgetve a fülemhez szorítom a mobilom.
- Rose! – szól bele élesen anyám – hogy vagy? Reggeli rosszullét? Daliahnak egy se volt! – hadarja. Ráharapok a szám belsőfalára ahogy a szememet forgatom. Igazán nem akarom, hogy folyton Daliah „terhes etalon" Bellhez hasonlítsanak. Pláne most, hogy Felix maga is a terhességről kezdett tanulni és egyfolytában a korai jelek után kutat rajtam. A szagokra való érzékenységen kívül viszont nem tudtam semmit se felmutatni, ami belül megrémiszt. Ha kiderül ez is csak egy Persona trükk összeomlok.
- Nem, még korán van hozzá szerintem – mondom próbálván magabiztosan hangozni – anya a kertészet miatt kereslek.
- Igen? – kérdi döbbenten – mit szeretnél szívem? – még a hangja is egészen meglágyul.
- Mivel így alakultak a dolgok arra gondoltam elkezdenék kisegíteni. Nem tudnék persze folyton lejárni. De a szállításokat, a partnereket és az ültetési terveket el tudom készíteni otthon is. Így a könyvelés, a beszállításokat és kiszállításokat kéne csak felügyelned helyileg. És azért kijárnék is ellenőrizni és felmérni a területeket és a virágokat. Mit szólnál hozzá?
- Az remek lenne! – kap levegő után – édesem olyan boldog vagyok, hogy megjött az eszed! Jól értettél hozzá mindig is hisz apád lánya vagy! A terhességed mellett is könnyen tudnál dolgozni anélkül, hogy megerőltetnéd magad. Ennek így kell lennie! Mindjárt elküldöm neked az összes adatot és papírt. Ha kijössz jövőhéten és felméred a terepet már el is tudsz kezdeni dolgozni.
- Jó, jó – bólogatok a mosogatóba dobva a rongyot – az úgy jó lesz. Ma át is olvasom őket – sétálok át a hálóba, hogy bekapcsoljam a laptopom – és anya...
- Mondjad édesem – trillázza jó kedvűen.
- Rég beszéltem Marigolddal és arra jutottam meglátogatom őt – még én is hallom milyen bizonytalanul beszélek.
- Jaj, igazán nem kéne zavarnod. Egy nagy céggel van pere. Valami tengeri szennyezéssel kapcsolatban és tudod milyen, amikor ügye van.
-De én szeretnék vele találkozni.
- Jól van, megértem. Csak ne csodálkozz, ha nem lesz nyitott rá – hagyja rám és látom magam előtt szinte ahogy legyint rá.
Pár üzleti dolgot még átbeszélünk majd leteszem a telefont. Egy dolog letudva. Egy gyerekkel és Felix iskoláztatásával a közeljövőben muszáj nekem is keresnem valamennyi pénzt. Nem hagyhatom a háztartás fenntartását szigorúan J.D-re és ez Felix szorongásán is segíteni fog a pénztelenség miatt. A hálóban J.D már az ingét gombolja, de ahogy belépek felém fordul. Felvont szemöldöke elég, hogy tudjam az iránt érdeklődik, hogy ment a beszélgetés. Ő támogatja az ötletet amíg én is jól érzem magam. Ha pedig verekedni is akarok néha az is belefér, mondta tegnap este.
A tény, hogy nem kell feltétlen egyik álmom se feladnom megnyugtatott. Egy kicsit mindkét világban élhetek még egy ideig.
- Elkísérsz a hétvégén a nővéremhez? – kérdem ahogy az ágyra ülök a laptoppal. Felix elvolt valahol reggel óta és még üzenetet se hagyott. Ez kissé aggasztott minket, de mégis csak húsz éves volt. Érthető, ha néha ki kellett mozdulnia egyedül is.
J.D átgondolja a kérdést ahogy megköti nyakkendőjét, egy feketét fehér tűpöttyökkel. Igazán bohém darab hozzá képest. Végül párat biccent ahogy a gondolataiba mélyedve felfele néz.
- Persze – mondja – Marigoldot mindig is egy nagyon tiszteletre méltó személynek tartottam. Kíváncsi vagyok min dolgozik épp.
- Tengeri szennyezés anya szerint – mesélem a gépemen pötyögve – olyan fontos dolgokért küzd, de bárcsak ne lenne olyan rideg, mint egy jégszobor.
- Néhány ember nagyon komolyan szemléli az életet. Ők azok, akiket képtelenség megtéveszteni. Marigold is ilyen. Nincs nyugta mert tudja milyen a világ.
- Ezzel arra célzol én nem tudom milyen a világ? – billentem oldalra fejem. Nem bánt igazán, amit mond. Tudom, hogy szerencsés vagyok amiért ilyen jó emberek vesznek körbe.
- Te megteremted a saját világod – mosolyog rám – amiért annyira nem értitek egymást Marigolddal az az, hogy nem egy világban éltek. Ezért volt olyan nehéz Felix-szel is az elején, amíg át nem hoztad őt a te világodba. Egy olyanba, ami nagyon apró, de vidám hely. A te világodban mindig segítünk egymáson.
- Ó – dőlök hátra megtámaszkodva a karjaimon – szóval Felix egy űrlény Marigold bolygójáról.
- Sőt – kacag fel J.D – szerintem még Boris is onnan jön.
Ez megmosolyogtat. Örülök, hogy az én bolygómat választották végül. Bár a világ tele van fájdalommal és szomorúsággal egy a markomban is elférő boldogsággal már feloldható a sötétség. Egy csepp szomorúság a boldogságban vagy egy csepp boldogság a szomorúságban a kettő mindig bennünk él. Én legalábbis ebben szeretnék hinni.
Őszintének lenni a szívünkkel pedig épp oly nehéz, mint hazudni neki.

Egészen vasárnapra toljuk a látogatást. Úgy számolom ezen a napon még Marigold se dolgozhat. Párszor próbáltam felhívni, de nem vette fel. Általában ez így volt. A munka telefonján mindig elérhető volt, de a személyeset volt, hogy napokig be se kapcsolta. A munka számát pedig nem tudtam mert az tényleg csak munkára volt. Az üzeneteimre se válaszolt, de mindezen rossz előjelek ellenére is elindultunk J.D-vel. Felix amint meghallotta, hogy Bristolba megyünk rögtön visszakozott mikor hívtuk.
Normális ember nem utazik két órát egy olyan nőért, aki nem veszi fel a telefont, mondta.
De mint az annyiszor mostanság bebizonyosodott mi nem voltunk normálisak.
Az életem furcsa kettőssége, hogy néha musical dalokba hajtottunk bele viszont sose kaptunk piros lámpát és átléphettük a sebesség határt azt eredményezte valamivel kevesebb mint két óra volt lejutni.
Marigold valójában Londonban lakott, de ahogy anyámtól értesültem most Bristolban állomásozott az ügye miatt. Anglia legkörnyezetbarátabb városa pont neki való hely. Bár még azt se tudtam vajon a férjét elhozta-e magával. Az nehezítené a hajszerzést, ha több figyelő szem van jelen.
Ahogy végig hajtunk a városon a hotelt keresve, ahol a nővérem megszállt kezd elfogni az idegesség. Marigold volt már, hogy nemes egyszerűséggel az arcomba vágta az ajtót, ha rosszkor kerestem. Az ölemben tartott lasagne-val teli fedeles tál volt az egyetlen reményem. Különös szerelem van az olasz kaja és közte.
- Ez lesz az – bök állával az utca végén álló hotel felé J.D. A Berkeley Suites pont olyan Pazar, hogy megfeleljen a nővérem ízlésének. Hatalmas impozáns épület öt kis csillaggal a neve mellett. Vörös téglaépület fehér stukkóval magasodik fölénk ahogy az impozáns előkertnél leparkolunk.
- Hát ez egy kisebb vagyon lehet – tátom el a számat erősebben fogva a kezemben lévő tálat.
- Ja – hunyorít J.D – szerintem egy pirítóst se tudnánk itt kifizetni.
A lasagne-t egy a hátsó ülésen talált papírzacskóba rejtem mert el nem tudtam volna képzelni kínosabbat, mint csak úgy beállítani erre a helyre vele. A hallban szorosan egymás mellett haladunk próbálván nem túl idegennek látszani.
A vörös bársonyfalak és a fényes fehér márvány padló szinte elvakít. Hatalmas virágcserepekben egzotikus növények burjánzanak és gondolatban feljegyzem, hogy nézzek utánuk mert a kertészetben is jól mutatnának. A recepcióhoz érve J.D-re hagyom a beszédet én kicsivel hátrébb maradok a papírzacskó fülét kapargatva körmömmel. A kétség egy pillanatra elfog, hogy talán anyám rosszul írta fel a címet és Marigold már vissza is ment Londonba csak elfelejtette közölni.
Miért kell ilyen megfoghatatlannak lennie?!
- Jó napot! Mrs. Silvermant jöttünk meglátogatni – könyököl a márvány pultra a férjem. Mindig megbabonázó volt látni a magabiztos fellépését, amit a sok irodai év alatt elsajátított. A recepciós kisasszony könnyed begyakorlott mosollyal bólogat.
- Tud az érkezésükről? – kérdi. Már nyúlna is a telefonért, de közbe szólok. Nem akarok Marigold kezébe adni egy ilyen jó lehetőséget arra, hogy lerázzon.
- Bocsánat – veszek fel egy félénk mosolyt – a nővéremet szeretném meglepni. Nagynéni lesz és személyesen akarom neki elmondani – érzelgősen a hasamra is teszem szabad kezem. A lánynak leesik, hogy értem és mosolyogva a szája elé kapja a kezét. Édes a lelkesedése annak ellenére, hogy idegenek vagyunk.
- Értem! – suttogja lelkesen mintha a nővérem meghallhatna minket – gratulálok! – néz hol rám, hol J.D-re. Kezdek rájönni a terhesség egy olyan kártya a kezemben, ami meglepően sok mindenre megoldás. Ahogy az esküvőn a menyasszony szava szent úgy a terhes nőé is. Biztos volt erre valami biológiai ok. A recepciós kisasszony, mint bűntárs vigyorogva adja meg nekünk a nővérem szobaszámát.
J.D-vel kézen fogva indulunk meg a liftek felé, hogy felmenjünk a második emeleti lakosztályba, ahol Marigold száll meg.
A széles folyosón végig haladva egymás után figyeljük az ajtószámokat míg elérjük a 212-est, ami Marigoldhoz tartozik. Még mindig J.D kezét szorongatom. Nevetséges ennyire rettegni, de mégis csak az ő kezében van nem is csak képletesen az életem. Mikor a férjem rájön én nem fogok kopogni ő megteszi helyettem. Feszes kopogása úgy érzem visszhangot ver a kihalt hotel folyosón. Csak pár pillanat és hallom ahogy fordul a zár és az ajtó kinyílik.
Marigold aranyszín rövid haja szénakazalként mered szét és a tövénél az igazi hajszíne bukkan elő. Az arca fel van puffadva és a szemei beesettek. Öregnek és betegnek tűnik pedig csak két év van köztünk.
Amint felfogja mi állunk az ajtó előtt összehúzza szemeit.
- Nem érek rá – mondja mély hangján és már készen állna becsukni az ajtót. De én mégis csak két órát kocsikáztam ide és nem áll szándékomban meghalni fél árván hagyva a gyerekem és özvegyen J.D-t, mert Marigold kitalálta nem érdekli a családja csak a palack orrú delfinek. Bár én is nagyon szeretem a delfineket, de az életem is.
- Nem érdekel – mondom keményen – hoztam lasagne-t – teszem hozzá barátságosabban feltartva a papírzacskót. Marigold üresen bámul rám majd felvonja szemöldökét.
- Házi? – kérdi.
- Én magam csináltam – bólintok rá.
- A tésztát is?
- A tésztát is.
- Legyen – sóhajt fel elállva az ajtóból, hogy beléphessünk. Ugyan a lakosztály a hotelhez illően luxus kivitelezésű Marigold a legszebben mondva is lelakta. Bár határozottan láttam egy tilos a dohányzás táblát az ablakpárkányon álló tányérban csikkek álltak temérdek hamuval. Az előszobában könyvek, papírok és az ügyhöz tartozó kellékek hevertek minden szabad területen. A sarokkonyha mosogatójában halomra áll a mosatlan edények és egy fél húsos szendvics megcsócsált maradéka árválkodik az étkező asztalon pár kávéfoltos csészével. Nem csoda, hogy Marigold ilyen rosszul néz ki. Nem ez az első alkalom, hogy végkimerülésig dolgozik.
Mikor egy szállítmányozási céget perelt pár éve kórházba is került mert az ügy megnyerése után épp csak a tárgyalásról kiérve összeesett. Addig hajtotta a testét ameddig csak tudta és puszta akaraterővel végig vitt mindent. Kívül állóként csodálatos volt, de mint a testvére mélységes aggodalommal töltött el.
Átnyújtom neki a zacskót majd helyet foglalunk a kanapén J.D-vel.
Marigold kivesz a fiókból egy villát és egyszerűen lehajítja a pultra a papírzacskót. Az egyik étkezőszéket a kanapé elé húzza és leül rá. Méregzöld nadrágkosztümöt visel, ami alól kivillan csupasz bokája ahogy férfiasan széttett lábakkal enni kezd a tárolóból. Meg szeretném kérdezni eszik-e rendesen, de azzal csak felidegesíteném. Marigoldot sértett minden azt sugalló megjegyzés, hogy ő is csak halandó ember.
Megvárom míg az első falatokat lenyeli csak utána nyitom szólásra a szám.
- Nem érdekel Violet ügye – mondja fel se nézve az étkezésből megelőzve – azt csinál a kölyök, amit akar.
- Nem Violet miatt jövök – mondom mire végre érdeklődéssel néz rám.
- Jézus, melyik hülye gyerek miatt akkor? Tulip megint összejött valami taggal erről van szó? Daliah még egy gyereket szándékozik kipottyantani erre a rettenet világra? – majd félmosolyra húzza száját – csak nem te csináltál valami szart először életedben?
- Jó hírt nem is hozhatok? – kérdem a kanapé szélébe kapaszkodva felháborodva – rettenet világ? Szerinted tényleg így van?
- Ne már Rose – nevet fel karcosan – mi az a szipi-szupi híred? A kisbabád? Nektek ez jó hír! De arra nem gondolsz, hogy a gyereked egy olyan világban fog felnőni, ahol az állatfajok nagy része kipusztult és az ivóvízért háború dúl – majd összehúzza szemeit –neked elég a viráglocsolás meg a családunk apró-cseprő gondjainak elsimítása. Szarságok, mint hogy Violet mivel lövi be magát, vagy hogy Daliah mire sértődött meg. Kit ér-de-kel? – szótagolja élesen utolsó mondatát. Visszahőkölve bámulok a nővéremre, aki csak eszik tovább. Szóval végig tudott a terhességemről csak tényleg nem érdekelte. Erősen ráharapok a szám belsejére, de még se tudom megállni, hogy ne szóljak vissza.
- Marigold... – J.D felszólal de közbe vágok.
- De mond el nekem kérlek – emelem meg a hangom– mi marad neked? Tegyük fel megmented a Földet. Visszahozol minden állatfajt, megtisztítod a levegőt és a vizet és még a jégsapkákat is visszafagyasztod. Ki marad veled utána? Kiért teszed mindezt? Amikor egy nap megnyered az egyik ügyedet senki se lesz ott, hogy gratuláljon, senki se lesz ott mikor kórházba kerülsz és visz neked húslevest. Egy nap Marigold ott fogsz állni a világ általad épített tetején, de egyedül leszel. És mikor ott fogsz állni ez fog igazán számítani – megrázom a fejem – tisztellek, amit teszel. Büszke vagyok rád. De nem tűröm el, hogy azt mond, amit teszek nem hat a világra. Te nagy ügyekért harcolsz, igazán fontos dolgokért és ha ezért néha ridegnek kell lenned nem bánom. De soha ne merészeld azt mondani nem számít mások problémái. Soha ne merészeld azt mondani a mindennapi életünk történései nem hatnak a világra.
A nővérem keze megáll a levegőben villája hegyén paradicsomszószban úszó tésztával. Marigold még sose nézett ilyen döbbenten rám. Már-már szomorúan. Megadóan a tálba ejti villáját. Szőke haja függönyként takarja el arcát ahogy lehajtja fejét. Sose hittem volna, hogy képes lennék megsebezni Marigoldot.
J.D keze olyan finoman érinti meg a combom, hogy először észre se veszem. A férjem tekintetével egy a kávézóasztal papírhalmai tetején lévő lap felé int. Csodálkoztam is, hogy ilyen csöndben volt, de most, hogy követem a tekintetét megértem.
Egy válóperi papír van előttünk rajta Marigold és a férje nevével.
- Marigold – szakadozik fel belőlem a neve. Már félig felkeltem a kanapéról, hogy oda menjek hozzá mikor megrázza a fejét. A kezében tartott edényt levágja az asztalra, de a tál nem törik el csak fájdalmasan csattan a fán.
- Igazad van – öklét a szájához emeli és finoman ráharap, hogy elfojtsa a könnyeit – tegnap reggel jött a postával a válóperem. Igazad van. Kibaszottul igazad van –fel kell és az ablakhoz lép. Kinyitja az egyik és a párkányon hagyott cigarettás dobozáért nyúl. Mélyeket szív a cigarettából miután meggyújtotta. A füst úgy lengi körbe, mint két ölelő kar. Oda akarok hozzá menni, mégse teszem. Egyelőre.
- Azt hittem megérti – dörgöli szeme sarkát hüvelykujjával – hogy nekem ez a szenvedélyem. Mindig is a munkámnak éltem először és csak utána voltam Marigold Silv... Green – leánykori nevére az első könnyek végig gördülnek arcán – mindig irigyeltelek tudtad? – néz rám boldogtalan félmosolyával – veled szeretnek időt tölteni az emberek. Olyan könnyű vagy – húzza fel telt felső ajkát kivillantva fogait – amikor kicsik voltunk mindenki hozzád szaladt, ha felhorzsolta a térdét vagy meghúzták a copfját. Úgy éreztem ahányszor a szobában vagy elfelejtik, hogy létezem. Rose így, Rose úgy, Rosa A Nagy Testvér – tárja szét karját – te meg kerültél engem, mint a pestist.
- Ez nem... - kapok levegő után, de elhallgatok. De ez így volt. Mindig is úgy éreztem Marigoldot idegesítem. Csak egy bosszantó szösz vagyok a szemében, gondoltam.
- De – mosolyog Marigold lepöccintve a hamut – és a rohadt életbe megértelek. Mert én nem vagyok könnyű és nem tudok vidám lenni. Az én fejemben faültetési statisztikák vannak és olaj hordók, amik az óceán fenekén mérgezik az élővilágot.
- Én azt hittem bosszantalak – mondom csöndesen.
- Bosszantottál is – bólint rá – azt akartam velem is oszd meg a szappan buborékod. Ott voltam az orrod előtt és te gondosan kikerültél. Pedig még Violettel is szót értesz! Mivel vagyok én rosszabb, mint a többi testvérünk?! – kiabálja. Tétován állok majd nagyot nyelve átszelem a szobát és egyenesen Marigold elé masírozok. Utánam rögtön ő a legmagasabb családtagom. Épp csak egy fél fejjel alacsonyabb. Végig nézek fáradt könnyes arcán és a fájdalmas grimaszán. Most azt a Marigoldot látom, akit egészen kisgyerekként láttam utoljára. A két copfos szemtapaszos kislányt, akit apánk felkapott az ölébe és végigpörgetett a lakáson kigyomlálva a szívében burjánzó fájdalmat. Csak most jövök rá apánk egy olyan arcát ismerhette Marigoldnak, aminek létezéséről még csak nem is tudtunk. Ez a tudás pedig vele halt. De én is meg akartam ismerni.
Magamhoz vonom míg homlokát a vállamnak nem dönti.
- Sajnálom, hogy azt hitted nem kellesz a családunkba. De kérlek hidd el mind azt vártuk, hogy megnyílj nekünk – simítok végig haján. Most itt a megfelelő alkalom, hogy megszerezzem a hajszálát mégse teszem.
Azt hittem jót teszek a családomnak egész végig, de most egymás után következtek a felismerések, hogy valahol pont meggátoltam a fejlődésük. Mind olyan rendkívüliek voltak és azzal, hogy túl szorosan fogtam a kezüket csak visszafogtam őket amíg végül Marigold idegennek érezte magát a családunkban. Az emlékeim így teljesen más megvilágításba kerülnek most, hogy megértem mit is érzett egész végig.
Bár azokat az éveket nem adhatom vissza Marigoldnak, mindent elfogok követni, hogy életünk végéig úgy érezze ő is pont olyan Garden nővér, mint mi mindannyian.
Finoman eltolom magamtól és a szemébe nézek.
- Marigold. A segítségedre van szükségem. Kell egy hajszálad – fogom továbbra is a vállait. Könnycseppjei útja csillog az arcán, de a szomorúságot felváltja az értetlenség.
- Hajszál? – kérdi – klónozni akarsz? Elítélem a klónozást. Etikailag.
- Semmi klónozás – rázom meg a fejem kuncogva – csak nagyon, nagyon szükségem van egyetlen hajszáladra.
Marigold gondosan tanulmányozza az arcom. Rettegett szemöldökei épp csak nem találkoznak annyira összevonja őket. Végül egy könnyed mozdulattal fog egy hajszálat és kitépi. Ahogy feltartom a tenyerem beleejti.
- Ennyi? – kérdi tétován – segítettem?
- El se tudod képzelni mennyire – zárom össze markom mosolyogva. Bizonytalanul Marigold is megpróbálja leutánozni a gesztust. Némi gyakorlást igényel, de várom a napot mikor a nővérem önfeledtem tud majd mosolyogni.
- Ha visszajöttél Londonba csapjunk egy testvéres bulit. Violetet is felhozzuk Liverpoolból meg minden. Mit szólsz?
- Jó – biccent akadozva – megmutatom milyen... laza tudok lenni – még a szó is furcsán hangzik tőle, de bátorítóan megszorítom a vállát. Lehet csak kövenként, de biztos vagyok benne, hogy le fogjuk tudni bontani a falat köztünk és Marigold között. Talán még a házasságát is meg tudja menteni.
- Jó is lesz – nevet fel vérszegényen – február vége óta szenvedek ezzel az üggyel. Már haza akarok menni nagyon.

Egészen estig maradunk Marigoldnál. Kései ebédet is felhozat a szobaszervizzel nekünk. Különös ennyi évnyi egymás mellett éléssel a hátunk mögött igazán beszélgetni. Mindketten kissé kínosan érezzük magunkat, mint a régi ismerősök, akiket évek múltán sodor egymás mellé újra az élet. De ilyenkor mindig számíthatunk J.D könnyed csevegésére, ami mindkettőnkre megnyugtatóan hat.
Amikor beültünk a kocsiba és bekötöttük magunkat J.D arcon csókol.
- Ezt miért kaptam? – kérdem ahogy elkezdem átállítani a tükröket. J.D sejtelmesen mosolyog ahogy kényelmesen elhelyezkedik az anyós ülésen. Igazán örül, hogy legalább a hazavezetést bevállaltam.
- Mert büszke vagyok rád – mondja végül. Én is elmosolyodom viszonozva az arcra puszit.
Beindítom a motort majd lassan kihajtok a parkolóból.
Ezzel hivatalosan is meg van az összes hajszál.