Továbbra is a Temze partján maradva kocsikázunk az egyik majd a másik oldalon. A Tower és a London Eye között, végig megyünk mindkét oldalon és bevezetünk a mellékutcákba is. Annak köszönhetően, hogy a kocsiban ülök semmi forgalmi nehézségbe nem ütközünk.
De – mily meglepő – nem találunk semmit. Párszor úgy tűnik a musical betétdal megismétlődni látszik, de ekkor Boris egy éles kanyarral irányt vált nem engedve, hogy ismét kialakuljon a káosz.
Mikor Gitta üzenetet kap a férjétől, hogy hazaértek a Hyde Parkból és a kacsa etetésből úgy döntünk ideje véget vetni a keresésnek. Először így őt dobjuk haza. Egy búcsú szelfi után, ami rögtön ment az insta sztorijába még hosszan integet kertvárosi háza kocsifelhajtóján utánunk.
Már ismét a belvároson hajtunk át mikor ráveszem magam, hogy elmondjam Borisnak az igazat.
- Valójában – nyelek nagyot – nem igazán emlékszem az álombeli helyre.
- Gondoltam – feleli minden harag nélkül – ezek a kocsikázások inkább arra vannak, hogy kiszellőztesd a fejed és megőrizd a nyugalmad. Meglepő lett volna, ha megtaláljuk. De most már csak egy hajszál kell nem igaz?
- Igen – bólintok ahogy a kocsimban lévő szemüvegtartóban lévő hajszálakra gondolok – Marigoldé.
- Ne halogasd – javasolja – hiába van még sok időd. A tea elkészítése ki tudja milyen sokáig eltart. Olvastam, hogy pár naptól több hónapig is akár elhúzódhat.
Nem voltam különösebben boldog ettől. Főleg a tudattól, hogy meg is kell innom. Több hónapos haj tea.
Fúj.

Csak akkor érzem meg a fáradtságot mikor Boristól elbúcsúzva a lépcsőházban battyogok fel. Miben fáradtam el mégis ennyire?
Levágták a hajam, rájöttem az árnyékom lehet nem is akar hazajönni és kocsikáztam pár órát.
Mégis a ketrecben agyon verve éreztem már magam lelkesebben.
Hiányzik az adrenalin.
Hazamegyek és végig csinálok egy edzővideót. Egy spártait mondjuk az majd felvidít. Ha én végig néztem a horror filmet a minap, J.D is tartozik annyival, hogy fekvőtámaszozik egy keveset. Esetleg Felixet is sikerül rávennem. Mi leszünk a kigyúrt család.
- Megjöttem! – kiáltom el magam ahogy benyitok és lerúgom a sportcipőm. Hanyagul a cipőtartóra dobom a táskám a szemüvegtok mellé és lehámozom a dzsekim is. Gyanúsan nagy a csönd a lakásban.
- Szia! A konyhában vagyunk! – hallom meg a férjem hangját. A konyhába érve szemöldök ráncolva nézek rajtuk végig. A szoba egyik végében a mosogatónak dőlve áll J.D kezében egy pohár vízzel egyenesen Felixre mered. A fiú az étkezőasztalnál ül kezében a telefonjával, de a széke J.D felé van fordítva így nem az asztal felé néz. Most mindketten felém fordulnak és olyan érzésem van épp valami kellős közepébe sétáltam bele. Lassan a hűtőhöz megyek és kiveszek belőle egy joghurt italt. Ebéd híján a gyomrom kezdett fájni már. Az utóbbi időben a kialakított étrendem és edzéstervem is szétesőben volt. Még szép, hogy nem voltam csúcsformában. Ráadásul Felix fura diétája miatt még bizonyos szagoktól is elszokni látszottam.
- Történt valami? – kérdem kinyitva a joghurtot, de a hűtő mellett maradok – mi van az iskola kereséssel?
- Leszűkítettük háromra. Ezekbe fogjuk leadni a jelentkezését – mondja J.D majd némi szünet után folytatja – Felix épp fel akarta hívni a szüleit.
Megértve a helyzetet bólintok. Két hatalmas korty után az epres joghurtból a fiú felé sandítok, aki még mindig szótlanul bámulja a kezeiben pihenő telefont.
Hát tényleg eljött a pillanat.
Ahogy végig nézek a magába roskadt fiún az „akarta" túl erős túlzásnak tűnik. Meg kéne állítanom, gondolom, de nem mozdulok. Vannak dolgok, amiknek meg kell történnie. Hinni szeretnék benne, hogy Felix és a mamája végre megérthetik egymást és megtalálhatják az egymáshoz vezető utat. Azt szeretném a mamája pont olyan büszke legyen a fejlődésére ahogy mi voltunk. Nem vehettem el tőle a fiát.
- Itt maradtok? – kérdi halkan Felix – amíg telefonálok.
- Itt leszünk végig – erősíti meg J.D és ahogy a fiú rám pillant én is biccentek.
Természetesen nem hagyjuk magára. Ha a szülei azt akarják menjen haza akkor elengedjük, de szeretném látni ahogy eléri az álmait és ha ő is szeretné akkor az életében is maradnék.
Felix mélyet sóhajt majd felemeli a telefont és feloldva a képernyőzárat elkezdi beütni a szülei számát. Mikor a végére ér egy örökkévalóságig csak a hívás gomb fölött köröz ujjával.
- Bármi történik is – mondom gyengéden – mellettünk mindig lesz helyed.
Azt hiszem ezt kellett, hogy hallja mert végül lenyomja a gombot és a kicsöngő mobilt a füléhez teszi. J.D szabad keze a mosogató szélét szorítja. Öntudatlanul is a joghurt ital címkéjét kezdem piszkálni a körmömmel. Miért vagyok idegesebb ezért a telefonhívás miatt, mint a saját anyámmal közelgő beszélgetés miatt? Nehéz visszafogni magam, hogy ne üssem ki a kezéből a mobilt és azt mondjam: „Minden rendben van! Valójában nem is kell velük beszélned!". A lassú másodpercek araszolnak, de végül valaki felveszi a telefont, legalábbis Felix így is feszült teste összerezzen.
- Halló – vékony gyerekhangon szól bele amiért rögtön köszörülni is kezdi a torkát – én vagyok az Felix, Eva néni. Tudnád adni a mamát? – majd összefut a szemöldöke és elfojtott indulattal folytatja – mert vele akarok beszélni.
Amíg a fiú beszél lassan J.D mellé sétálok. A joghurt elfogy és a mosogató mellé teszem. Nem is emlékszem az ízére, csak idegesen felhajtottam. J.D is leteszi az érintetlen vizes poharát és fél karját a derekam köré fonja. Ujjaim a csípőmön nyugvó kezére futnak és jegyűrűjét birizgálom ahogy a telefonbeszélgetést hallgatjuk. Ha úgy vesszük hallgatódzunk, de legalább fel vagyunk rá hatalmazva. Felix akadozva, de előadja, hogy otthagyta az egyetemet és más szakmát szeretne tanulni. Jótékonyan szépít a történeten és nem mondja el, hogy hajléktalan volt egy jó ideig. Bár ez szerintem fontos részlet lenne tudom Felix túl büszke ahhoz, hogy erről csak úgy beszéljen, akár még a saját anyjával is.
Előhozakodik az óvoda pedagógussal és rögtön hozzá is teszi már iskolát is keresett. Amilyen kétségbeesetten próbálja elmagyarázni a dolgokat megértem végre miért ragaszkodott ahhoz, hogy először mindent megtervezhessen és csak utána beszéljen a szüleivel. Aztán hirtelen elhallgat. Ujjai a telefon körül elfehérednek és mélyen lehajtja a fejét így nem láthatjuk az arcát. Remegő vállai és a térdét markoló szabad keze elmond mégis mindent.
Még pillanatokig semmit se tesz majd hirtelen búcsú nélkül kinyomja a telefont. Épp csak nem ejti ki a kezéből a mobilt ahogy leteszi az étkezőasztalra. Egyikünk se mozdul. Tanácstalanul nézünk össze J.D-vel, hogy most mit tegyünk.
- Rose... - szólal meg sírós hangon Felix – utálsz engem?
A mellkasomba fájdalom nyíllal ahogy felemeli fejét és ruhaujjába törli orrát. Még nem sír, de a szemei már vörösek és csillognak a gyér lámpafényben. Kibontakozom J.D öleléséből és elé sétálok. Olyan aprónak tűnik ahogy a széken ül felnézve rám a száját harapva. Leguggolok elé és bár érzem ahogy a könnyek égetik a szemem lenyelem a gombócot a torkomban. Borisra és Porterre gondolok és tudom mit kell tennem. Támaszt kell nyújtanom.
- Utálsz engem... mert olyan sok szörnyűséget mondtam... neked? – még sose láttam Felixet sírni. Bármi történt is, bármilyen fájdalma is volt a könnyek sose indultak meg. Elfog a pánik, hogy mit tegyek, hogy rosszat teszek. Felix olyan törékeny most én pedig felelősséggel tartozom a szívéért.
Felix arcáról legördülnek a könnyek, amik mind a nadrágjára potyognak. Óvatosan két térdére teszem kezeim.
- Ó édesem – észre veszek egy asztalon felejtett szalvétát és megdörgölőm folyó orrát vele – komolyan gondoltad valaha a dolgokat, amiket nekem mondtál?
Felix zokogása nem csitul egy darabig lehetetlenné téve, hogy válaszoljon. Egész testében remeg én pedig nem tehettem mást, mint hogy a kezemmel néha megpaskolom a térdét, hogy tudja itt vagyok. J.D mögöttem áll, de elég messze, hogy ne zavarja a fiút. Ha most nem adunk neki teret, hogy összeszedje magát beleroppan. Néha a szeretetnek kell két lépés távolság. Ha most megölelném csak összetörne.
-N...ne-em – hüppögi. Valamelyest oldódik a feszültség ahogy letöröli ruhaujjával a könnyeit.
- Tudom- simítok ki pár tincset az arcából, amik hozzátapadtak nedves bőréhez – emiatt sose utálnálak. Ez csak egy rossz szokás, amit felvettél, hogy megvédd magad.
Ismét hosszú csönd következik. J.D a fiú kezébe adja a pohár vizet, aki hatalmas kortyokkal az egészet kiissza. Én továbbra is előtte térdelek miután rájövök még nincs vége. Egy kósza pillanatban Felix keze bele csusszan az enyémbe. Megszorítom csontos ujjait.
- De... de azt hiszem anya komolyan gondolja őket – szólal meg suttogva. J.D és én összenézünk majd a férjem magához húzza Felixet. A fiú feje engedelmesen az oldalának dönti fejét. Arca eltűnik J.D ingében. Fáradtnak és levertnek tűnik, de nem utasítja el a közeledésünket.
- Sajnálom – mondja csöndesen J.D – édesanyád nem látja milyen keményen dolgozol, és nem tudja milyen sokat fejlődtél. Talán egy nap megérti, – vigasztalóan veregeti a szőke hátát – de mi már tudjuk. Mi látjuk mindennap.
Felix csöndesen bólint.

Egy halom orrfújás és még pár könny után lecsendesedik a ház. Az edzővideók helyett a kanapén ülve meghallgatjuk a fiú kupon tervét, amit jövőhét csütörtökön végre akar hajtani. Elővette az összes kuponját és a listáját, a jegyzeteit Daliahtól és a kis rajzát, amin megmutatta mit hova fog tenni a szobában. Megbeszéltük, hogy még csütörtök előtt veszünk neki egy ágyat és íróasztalt.
A fiú szipogva és vörös szemekkel, de lelkesen magyarázott hogyan ment el felfedezni a boltot és alakította ki a stratégiáját, hogy a legeredményesebben bevásárolhasson.
Mi pedig kérdésekkel bombáztuk és dicsértük a felkészültségét. Ha csak egy nagyon kicsit is, de reméltem sikerül kitöltenünk az űrt a szülei után.

Csütörtökig a hét nyugalmasan telik. Felixnek beszerzünk pár bútort, mint ágyat, íróasztalt és éjjeliszekrényt. Amíg J.D dolgozik addig mi ketten összeszereljük a bútorokat és Felix hivatalosan is Raszputyin szobatársa lett. Annyira összebarátkoztak, hogy Raszputyin reggelente őt ébresztette fel helyettünk. Csak egy egészen picikét voltam féltékeny erre.
Az egyedüli aggodalmat keltő dolog azok a ruháim voltak. Minden nap kikerült valami, amit nem voltam hajlandó felvenni érthető paranormális okokból. A nap végén pedig vagy az ágyon várt még mindig vagy eltűnt. Még nem sikerült rájönnöm a megfejtésre mi alapján kel lába bizonyos ruhadaraboknak. Szerencsémre általában a nem igen hordott darabok tűntek el, bár ettől még nem volt kevésbé kellemetlen.
De az élet nyugodt volt amennyire Persona nélkül lehetett. Aztán eljött a csütörtök és Felix elment, hogy találkozzon a végzetével és térdre kényszerítse a kapitalizmust a kuponjaival. Ő legalábbis így adta elő.
Ami számomra fontos volt, hogy végre annyi bacont ehettem amennyit csak akartam.
J.D-vel a késői reggelinket élvezzük és mind a ketten átérezzük azon szülök érzéseit, akiknek a gyerekei kirepültek a fészekből és ismét csak egymás társaságában voltak. Idillikus, de persze várjuk is vissza a kupon harcosunkat és a zsákmányát.
- Nem is tudom mikor voltunk utoljára így kettesben a reggeliző asztalnál – kortyol bele kávéjába J.D. Az elolvasott újság szétnyitva pihent az asztal másik végén.
- Hát igen. Felix itt lakik már egy ideje, meg ott volt a konferencia is. Azt hiszem Valentin-nap környékén, mert előtte emlékszem nem tudtam kikelni az ágyból annyira görcsölt a hasam.
Erre J.D keze megáll a levegőben ahogy letenné a csészéjét. A férjem arcán elmélyült gondolkodás látszik és erősen hunyorít.
- Várj – kezd bele letéve végül a kávéját – azóta nem jött meg?
Erre én is megmerevedek. Gyors leltárt tartok a fejemben, de rájövök valóban nem jött meg. Persona annyira lekötött, hogy észre se vettem, hogy elszaladtak a napok.
- Nem... azóta nem volt – mondom lassan. J.D erre előveszi ujjait és számolni kezd. Amint a hatodik ujjához ér rám néz. Csak bámulunk egymásra aztán szinte egyszerre felugrunk az asztaltól épp csak fel nem borítva a székeinket.
- Megyek... megyek veszek boltot... tesztet! Veszek tesztet! – dadogja J.D egy ideig toporogva majd valóban kifele indul. Azt se tudom mit tegyek felemelem a kezem a hasamhoz majd leteszem, csak hogy ismét felemeljem.
- Te meg... te meg igyál vizet addig! – kiált vissza a konyhaajtóból majd eltűnik, hogy kabátot vegyen fel. Felkapom a teáscsészém és kiiszom belőle, ami maradt. Az alján megülő méz megborzongat, de erre nincs időm. Odasietek a mosogatóhoz és vizet töltöm meg a csészém. Amíg egy szuszra kiiszom J.D átrohan a nappalin, hogy magához vegye a pénztárcáját.
- Mindjárt itt vagyok! – kiáltja kifele sietve, félig magára vett kabáttal és kezében a pénztárcájával – futni fogok! -hangjából nem tudom megmondani ezt nekem címzi vagy magát készíti fel. Elton pár billentyűt tud csak lenyomni J.D már el is ment hangosan becsapva az ajtót sietségében.
Amíg rá várok idegesen fel-alá sétálok a konyhában kortyolgatva a vizet.
Lassan úgy érzem még egy korty és megfulladok. A hasamban lötyög a víz és J.D csak nem jön.
Életem leghosszabb negyedórája után végre hallom ahogy a bejárati ajtó nyílik és már kint is vagyok az előszobában. Férjem magasba tart három terhességi tesztet is mintha a Szent Grált sikerült volna megszereznie. Őszintén a Szent Grált hamarabb vágnám szemétbe, mint ezeket ebben a pillanatban.

Az elvégzett teszt egy halom szalvétán pihen a kávézóasztalon míg mi csak bámulunk rá egymásba kapaszkodva a kanapén. Raszputyin mikor letettük megszaglászta, de végül úgy döntött magunkra hagy ebben a sorsdöntő pillanatban. Szabad kezemmel a körmömet rágom a másikkal épp csak nem roppantom össze J.D ujjait.
- Lehet csak az idegesség miatt – kezdek szabadkozni ahogy telik az idő – vagy Persona nélkül nem működőm már úgy.
- Még két perc – mormogja J.D hunyorítva. Mindketten előre hajolunk míg már össze nem koccan a fejünk. A terhességi teszt egyetlen rózsaszín csíkja mellett a szemünk láttára válik láthatóvá a második.
Két csík.
Két rózsaszín kis csík, ami azt jelenti...
- Terhes vagyok! – kiáltom el magam. Felpattanok és magammal rántom a még mindig belém kapaszkodó J.D-t is. Egymás nyakába borulva örvendezünk és a könnyek elhomályosítják a világot. J.D éppen csak elemel a földről ahogy körbe pörget a szobán míg vissza nem esünk a kanapéra.
- Kedves apuka – mondom karjaimmal még mindig nyakába kapaszkodva.
- Kedves anyuka – csókol meg újra és újra. Raszputyin olyan hirtelen puffan kettőnk ölébe, hogy szét rebbenünk.
- Kedves nyulacska – simogatom meg. Képtelen vagyok abba hagyni a mosolygást. A szám sarka talán örökösen felfele fog állni mostantól. J.D keze a hasamra csúszik én pedig az övére teszem és összefűzőm ujjainkat. Szabad kezével leveszi szemüvegét, hogy megdörgölje kézfejével a szemét. Megcsókolom pont a szeme alatt, majd az orrát, szép lassan pedig minden szabad kis szegletét az arcának.
Hogy is hálálhatnám meg a legnagyobb kincset, amit adott nekem?

Újra és újra ellenőrizzük a tesztet majd még egyet megcsinálok csak hogy tényleg el merjem hinni. A második teszt két kis csíkját is ugyan úgy, ha nem lelkesebben fogadjuk.
Felix valamivel a második örömtánc után érkezik meg. Hatalmas túrahátizsákkal és szatyrokkal csoszog be tekintetét a földre szegezve ahogy előre görnyed. Kicsit olyan, mint egy csiga a hatalmas hátizsákkal a hátán, amiben barack konzerv és mirelit húspogácsák rejtőznek.
- Ugye nem zavarok be semmit? – kérdezi lehajtott fejjel – az eső rémesen zuhog egy ideje...
A szatyrokat zizegve a földre pakolja majd egy nyögés kíséretében kioldja a túra hátizsákját és azt is leteszi melléjük. J.D-vel összemosolygunk.
- Felix – szólalok meg ahogy felkelek a kanapéról. Úgy érzem egész testemben bizsergek mintha a bőröm alatt robbanós cukorka lenne. A fiú rám néz zavartan nem értve mitől van ilyen jó kedvünk. Mikor elment még minden a megszokott módon volt. A kezem ismét a hasamra kúszik. Tudom csak képzelem, de mintha már érezném van bent valaki.
- Terhes vagyok – suttogom magam is még szokva a tényt. Felix szája elnyílik kissé kivillantva fogait. Keze zavartan a levegőben marad fél úton az arcáig.
- Tényleg? – kérdi vékony hangon majd nyel párat – tényleg?
- Tényleg – bólogatok – kisbabánk lesz.
Felix először letekint aztán vissza az arcomra. Aztán megint le és vissza. Olyan erővel ugrik nekem, hogy ha J.D nincs mögöttem a lendület felborít. Felix átöleli a nyakam míg arcát a vállamba temeti. J.D mindkettőnket fog és hallom halk kuncogását a fülem mellett. Felix hajába túrok ahogy a lapockái között végig simítok többször is. Az idillikus családi ölelkezés mégis abba marad mikor Felix falfehér arccal kibontakozik a karjaink közül.
Nem tudom mi baja, esetleg a sokktól leesett a vérnyomása, vagy rosszul lett az izgalomtól. A fiú pár lépést hátrál majd a hajába túr. Mielőtt még megkérdezhetném felkiált.
- Úristen! Én erre nem gondoltam! – kapkod levegő után – nem készültem fel! Kishitű voltam és most mind megisszuk a levét – J.D már odalépne hozzá, hogy megnyugtassa, de ekkor hirtelen kiegyenesedik – új tervet kell készítenem! Új kuponokat kell kivágnom! Új kuponokat kell keresnem! És leárazásokat! Sokat! – ez valamelyest úgy tűnik megnyugtatja – fel kell készülnöm. Még nem késő. Van vagy kilenc hónapom rá – int a hasam felé.
Végre megvilágosodom, hogy a következő vásárlására gondol. Fellélegzek, hogy „csak" ennyiről van szó. Ha Felix leértékelt popsi kenőcsöt akar keresni én csak hálás vagyok, hogy segít.
J.D előzékenyen felajánlja a laptopját kupon keresésre, hogy Felix neki láthasson akár azonnal. Addig ő a mostani bevásárlást kezdte elpakolni, hogy ne legyenek útban a nappaliban.
Felix, aki ismét régi összeszedett önmaga volt pedig azonnal leült a kávézó asztalhoz törökülésben, hogy bele is kezdhessen a munkába. Raszputyin ezt ölelkező-időnek nyilvánította és a fiú ölébe hoppan. Nagy teste miatt kissé nehezen, de elhelyezkedik a lábai között fejét a kávézóasztalra téve így olyan volt mintha ő is segítene. Ha Felix nem utálna annyira fényképezkedni lefotóznám őket.
Mielőtt még neki állnék J.D-nek segíteni megírom a jó hírt a közös csoportba. Pillanatokon belül úgy tűnik mindenki ezer szívvel és szöveggel gratulál és a végén valahogy oda lyukadunk ki, hogy bár holnap munka ma igenis megünnepeljük.
Öt perc alatt szervezünk egy kisebb házi bulit.

Lehet a szám örökre így marad tényleg mert nem tudom abbahagyni a vigyorgást sehogy se. Ahogy ülök a kanapén - mivel J.D szerint terhesen nem emelhetek nehéz dolgokat, mint a mosópor – csak nézek ki a fejemből és mosolygok.
A várva várt álmom tényleg meg fog valósulni. Anyuka leszek és ami még szebbé teszi ezt, hogy az utóbbi idők hazugsága igazsággá vált. Kimondani folyton azt, hogy terhes vagyok egyfolytában arra emlékeztetett mennyire hiányzik az életemből egy kisbaba. A kínos beszélgetések anyámmal és Daliahval az elmúlt napokban végre nem lógtak a fejem fölött, mint az eső felhők.
J.D megáll mellettem kezeit porolva. Épp csak befejezte a pakolást a bevásárlásból. Most Felix és Raszputyin szobájának sarkában egy csinos konzerv piramis áll nagyjából térd magasságig. A következő időszakban sok bab, borsó és rémületemre tészta lesz felszolgálva konzervből.
Esetleg a parti végén csomagolok a többieknek is. Nem tudom ez babavárónak számít-e, és hogy azokon mi szokás. Daliah szörnyen amerikainak érezte ezt a szokást és nem volt hajlandó tartani egyik gyerekének se. Arra ott a keresztelő, mondogatta.
A valódi probléma inkább az, hogy nem hinném kiengedné a zsákmányát a kezei közül a kuponozó. Akár egy sárkány az idők végezetéig a konzerveken fog ülni, ha kell. Esetleg várat épít belőlük.
Legalábbis ezt képzelem el ahogy a fiút figyelem, aki előttem laptopozik míg a férjem karját a vállamon átvetve a tévé csatornák között kapcsolgat. Még pont elkapjuk a régi Gyilkosság az Orient expresszen filmet épp csak valamivel a gyilkos felfedése előtt. Azért csak megnézzük mert olyan rég láttam, hogy nem is emlékeszem a végére. J.D-nek pedig az első gyerekkori sztárszerelme Ingrid Bergman volt még a nagy korkülönbség ellenére is. Érdekes mennyire megváltozott az ízlése nők terén, de igazán nem tudok féltékeny lenni egy akkora sztárra, mint ő. Ráadásul nem igen kell aggódnom, hogy megjelenik a lakásajtóban és elrabolja a férjem. Bár ahogy a dolgok jelenleg álltak nem zárhattam ki a lehetőséget.
Amikor a stáblista végén J.D már nyúl a távirányítóért, hogy újra kapcsolgatni kezdjen kopognak. A faliórára pillantva úgy számolom csakis Borisék lehetnek, hogy ilyen gyorsan ide értek.
Felállok, hogy ajtót nyissak amíg J.D kitessékeli a konyhába Felixet laptopostul, hogy elő szedjenek valamit a vendégeknek enni és inni. Idő híján azt használjuk fel, ami itthon van. Szerencsénkre Felix bőven vett nassolni valót így csak pár üveg bort és sört kellett behűteni.
Mégis mikor kitárom az ajtót Gittáékkal találom magam szemben. Vagyis az egész Braidwood családdal. Ez egy kisebb bolygó összeállásnak felelt meg mert Ernest este dolgozott Gitta meg reggel így gyakran felváltva látták el Ace-t. A meglepettség jól látszódhatott rajtam mert miután mindhárman csontot ropogtatva megöleltek Braidwood módra Gitta megpaskolta a vállam.
- Amint írtál elindultunk – mesélte – mindketten azt mondtuk Ace-en kijött a bárányhimlő. Aztán elmentünk érte és tényleg elhoztuk!
- Valójában nem vagyok beteg – tette hozzá csak a tisztázás kedvéért Ace megigazítva bilifrizurája frufruját. Farmerdzsekijével és bakancsával megdöbbentő hasonlóságot mutatott a fiatal Johnny Depp-pel. Csak nagyon kicsi verzióban, mint egy makettbábú. Sose fogom megszokni Ace lehengerlő auráját. Ahogy beljebb engedem őket meglátom Ernest kezében a két pezsgősüveget. A férfi követi tekintetem majd mosolyogva feltartja őket.
- Egy alkoholos – emeli föl a jobb kezében lévőt – egy pedig epres. A kiskorúaknak, akik vezetnek és az áldott állapotban lévőknek – mutat Ace-re, magára majd rám.
Nincs is jobb egy gyerekpezsgős ünneplésnél!
- Gratulálunk – mondja Gitta még egyszer átölelve – élvezd ki amíg Daliah újra teherbe nem esik csak, hogy húsz perc alatt kipottyantsa a gyereket természetes úton és fájdalomcsillapító nélkül – feleli tőle élesen elütő szarkazmussal. Gittában mély nyomott hagyott Daliah elejtett kis megjegyzése mikor meglátogatta őt a kórházban Ace születése után.
Gitta egy napnyi vajúdás után feladta és inkább császármetszést hajtottak végre rajta. Ahogy kifacsarva és befáslizott hassal feküdt a kórházban nem esett jól neki Daliah „igazi szülésről" alkotott véleménye.
Rá mosolygok együtt érezve vele. Pontosan tudtam milyen is Daliah meg az őszinte véleménye.
Ezután elkezdem őket beljebb terelni a konyha felé mikor felbukkan Felix a hálónkból egy halom papírral a kezében. Valamikor a hátam mögött elmehetett nyomtatni amíg a vendégekkel foglalkoztam. A Braidwood családot felmérve magasba emeli a vastag papír köteget.
- Remek! – kiált fel szokatlanul lelkesen – még több ember, hogy kuponokat vagdosson! – majd Ace-en állapodik meg a tekintete – te amolyan insta celeb vagy ugye? A követőid nem tudnának kuponokat küldeni?
Ace azonnal a menedzserére nézett, ki nem csak az online, de a hétköznapi életben is rendezte az ügyeit, vagyis egyenesen Gittára. A nő csak összecsapta tenyerét lelkesen bólogatva.
Úgy érzem most dőlt el, hogy a babaváró buli kuponos este is lesz egyben. Viszont ez remek csapat építési lehetőség is.
Felix bevezeti őket a konyhába míg Gitta már elő is vette a telefonját, hogy posztoljon a kuponokról. Hallom ahogy J.D-t és köszöntik és gratulálnak neki. Utánuk mennék én is de ismét kopognak. Ezek már tényleg csakis Borisék lehetnek.
- Kinyitom! – kiáltok a konyhában ülőknek. Kinyitva ismét az ajtót először egy majdnem egy méteres szürke plüssmackót látok meg. A medvének leharcolt külseje van néhol vörös kockás foltozással, de mindez szándékos lehet mert vörös kakas taréja is van és filc anyagból egy biztosító tűt is áttűztek bal fülén.
Egy punk mackó.
A kerekded plüssmedve feje mögül előbukkan Noir szintén piercinges arca. Ugyan a szokott életuntság látszik rajta az orcáin lévő vörös foltok jelzik nagyon örül, hogy lát. Egy idő után egész könnyen le lehet olvasni róla az érzelmeket.
- Gratulálunk – lép be a lakásba és ünnepélyesen átnyújtja nekem a macit. Jobb ötlet híján a medve hónalja alá nyúlva átveszem és magamhoz ölelem. Most, hogy több a hely meglátom Borist is, aki eddig előzékenyen a bejárati ajtó mellett állt. Még kék parókájában és egy gyönyörű arany koktél ruhában van, gondolom a mai munka szettje. Ahogy pislog szemhéjáról és szempilláiról aranypor hullik alá. Rám mosolyog és bár megölelhetném, de a mackó közénk áll.
- Tudod... - kezdi Noir a maga habozó módján – nekem... - látszik az összpontosítás az arcán, hogy ki tudja mondani, amit szeretne – nekem még... nincs keresztfiam... szóval – hátra pillant Boris felé, hogy segítse ki. A férfi viszont most csak az ajtófélfának dől és felvonja a szemöldökét.
- Folytasd cicám – fűzi össze mellkasán karjait – nagyon ragaszkodtál, hogy elég bátor vagy hozzá.
Noir biccent párat mintha épp csak eszébe jutott volna ez a tény.
- Szóval – kezd bele újra – ha esetleg még nincs ötleted ki lenne jó... én jó vagyok. Mármint a gyerekekkel. És... izé. Mindig is szerettem volna... az lenni. Mármint keresztszülő – a vörösség lassan terjed orcáiról át az egész arcára amíg a füle is lángol már, de kitart és folytatja – és Porterrel is jó vagyok. Szóval a sima szülőség megy. Nem mintha kéne, hogy neveljem a ti kisbabátokat! Tudom... tudom, hogy király szülök lesztek.
- Tényleg szuper szülő – csettint nyelvével Boris kisegítve Noirt – és egy idő után elhagyja ezt a dadogós dolgot – löki el magát az ajtófélfától – mire a gyerek megtanul beszélni már nem lesz ilyen szégyenlős.
Majd arcon csókolja a kifulladt férfit.
- Persze én is pályázok a posztra – kacsint rám.
- Közösen gondoltam! – kiált fel Noir azonnal mire ismét kap egy csókot az arcára. Némi aranypor is kerül így rá. Szorosabban fogom a mackót és elképzelem ahogy Noir talpig feketében és szegecsekkel a csillogó Borisszal megkeresztelik a gyermekem. A gondolat is meghat, hogy szeretnének részese lenni az életének.
- Megtiszteltetés lenne – mondom felfelé pislogva. Ma nem akarok sírni. Mert egy pillanatot se akarok elszalasztani ebből a napból, amit elhomályosítanak a könnyek. Azt szeretném, ha ezek a pillanatok örökre belém égnének és még ezer hasonlót éljek át az én kurta-furcsa családommal.
- Belement – suttogja Noir hitetlenül. Aztán az egyik legritkább dologgal ajándékoz meg. Egy tele fogas mosollyal. Megdörgöli az arcát majd Boris felé fordul.
- Most már nevelő apa és keresztapa is vagyok. Kimaxoltam az apaságot – majd helyesbít – kimaxoltuk.
- Tényleg! – kapok észhez – Portert is hozhattátok volna! Még nem is találkoztam vele, pedig ahányszor nálatok vagyok hallom ahogy zenét hallgat.
Megértem, hogy egy tininek nem a legmenőbb dolog egy babaváró és kupon buli, de szeretnék találkozni vele. Hisz olyan fontos Borisék számára!
A két férfi zavartan összenéz mintha nem értenék mégis hogyan gondoltam ezt. A kínos szünet beállta után Boris homlokon csapja magát.
- Úristen! – nyög fel – nem mondtam el soha! Elfelejtettem Persona miatt! – hirtelen vállamra teszi a kezét, ami nehézkesen megy a mackótól – Rose, Porter nincs az országban vagy január óta!
- Mi? – kérdem döbbenten – de hát a kocsiban a rádió... és a metál zene. Akkor mégis hol van?!
- Madridban! Nyert egy féléves ösztöndíjat és az egyik régi levelező társánál lakik – majd hátra sandít – Noir néha bemegy a szobájába és beteszi a kedvenc számait, mert hiányzik neki és így olyan mintha otthon lenne. A rádiót meg tényleg sose használjuk így örökké az ő CD-i vannak benne.
Ezt határozottan fel kell dolgoznom. Nem érzem magam becsapottnak, de így belegondolva ahányszor megfordultam náluk igazán sejthettem volna. Mert még a legembergyűlölőbb tinik is legalább kimennek egy pohár vízért.
- Mi tart ennyi ideig? – hallom meg Felix hangját. Hátra fordulva a konyhaajtóban Gitta és Felix kukkant ki. Most így egymás mellett a két szőke valóban mutat némi hasonlóságot bár Gitta örökké sziporkázó arca és Felix konok szemöldök ráncolása nem állhatna távolabb egymástól. De szerencsénkre tényleg hihető, hogy „unokatestvérek".
- Gyertek a kuponok nem vágják ki magukat! – imitál ollót kezével Felix. Noir magához képest lelkesen indul meg a konyha felé inkább, hogy kikerüljön ebből a beszélgetésből mintsem mert lázba hozzák a kuponok. A két szőke bevezetik őt így magunkra maradunk Borisszal.
- Akkor... - kezdem tovább dajkálva a plüssmackót a karjaimban – akkor a húgoddal kapcsolatban...
- Természetesen így nem találkoznak – horkant fel Boris – különös mázli, a csillagok nekünk kedveznek – vállamnál fogva megfordít és elkezd befele tolni -amúgy is Candy már lelépett. Összetörve a mama szívét megint, – sóhajt fel – de a mai nap pár jó szülőt ünneplünk. Meg a kuponokat ezek szerint.
Remélem, hogy a jó szülőkbe magát és Noirt is beleszámolta. Igazán megérdemlik.

Mindannyian ollót és italt ragadtunk és egészen estébe nyúlóan ünnepeltünk. Noir pár doboz sör után énekelni kezdte az Aerosmith „I Don't Want to Miss a Thing" dalát, amit Gitta megosztott az insta sztorijában, hogy szerezzen némi hírnevet a férfi bandájának. Aztán valahol megfordult az egész és Gitta, Boris és én kezdtünk el ABBA dalokat előadni. Muszáj volt miután Ernest is jelentkezett keresztszülőnek így három férfi lett a születendő gyermekem keresztapja. Az összes kupont kivágtuk és felbontottuk a konzerv ételeket mikor elérkezett a vacsoraidő. A buli egy idő után a nappaliba vonult át, ahol minden bútor felületen ült valaki. Az este végén a már kissé becsiccsentett J.D felugrott a kávézóasztalra és magához húzott. Épp csak nem leesve az asztalról táncolni kezdtünk egymásba feledkezve. Bár csak epres gyerekpezsgőt ittam a boldogság engem is megrészegített.
Hát így ünnepeltük meg a terhességem.