Tulip már szárításnál tart mikor újra beszélni kezd. A vágás szinte észrevehetetlen, de a hajam határozottan egészségesebbnek tűnik. Valamivel rendezettebb hatást is kelt, és néha a fodrászhoz járás inkább a közérzet emeléséhez járul hozzá mintsem a külsőhöz. Persze aztán Tulip megtalálta a következő igazítani valót rajtam.
- Engedd, hogy kiszedjem a szemöldököd – mondja hirtelen – olyan vastag, mint egy hernyó és nem vagy Frida Kahlo, hogy elnézzék neked.
Jó alaposan megnézem a valóban méretes szemöldököm. Nem nő éppen össze, de van egy határozott élessége. De azt hiszem nevetségesen is néznék ki vékony komoly szemöldökkel, mint Boris vagy Marigold.
- Nem szeretném – mondom végül – jó ez így.
- És mi van, ha J.D-nek nem tetszik? – közelítette meg más irányból Tulip a kérdést. Épp csak nem horkantok fel. J.D azt is elnézi, hogy nincs meg Persona, majd pont a szemöldökömért adja be a válópert.
- Az én szemöldököm. Ő is azt csinálhat a sajátjával, amit csak szeretne – felelem diplomatikusan.
- Hűha – forgatja szemeit Tulip – ki ne kiáltsanak a szüfrazsettek vezetőjének.
Kinyújtja rám a nyelvét én meg pofát vágok rá. Azért mégis adok a gondolatnak még egy esélyt és végül felsóhajtok. Reggel a furcsa tükrös monológomban is a szemöldökömről beszéltem. Tulip pedig tényleg ért a szemöldökökhöz.
- Legyen – adom meg magam – de ne legyen olyan komoly, mint Marigoldé.
- Köszi, köszi – kacag Tulip – neked ott vannak az izmaid, hogy megfélemlítsd a népet nem kell ehhez szemöldök.
- Nem hinném van olyan ijesztő ember, mint Marigold még a világon – mondom ahogy Tulip befejezi a beszárítását – köszönöm. Csodás lett – simítok végig csillogó hajamon. Még akár kiengedve is hagynám, de belebolondulnék a folyton az arcomba hulló hajtól. Bármennyire is szeretem hosszúra növeszteni valójában mindig lófarokban vagy kontyban hordom. De attól tartok, ha most összefognám Tulip személyes sértésnek venné.
Egy határozott mozdulattal Tulip állít a fodrász széken és máris hátra vagyok döntve. A húgom ugyan nem kozmetikus, de kicsit mindenhez értett, ami szebbé tehette az embert. Ez volt az ő varázsereje, ha úgy vesszük.
- Tudod, azt hiszem azóta nem szedted ki a szemöldököm mióta hozzámentem J.D-hez – mondom lehunyva szemeim.
- Látszik – dünnyögi a húgom elkezdve a vékony szőrszálak módszeres kitépését. Nem fáj különösebben, de az orromat csiklandozó érzés járja át ahányszor érzékenyebb résznél tépked, de sikerül nem letüsszentenem.

Miután Tulip úgy ítéli kész vagyok már venném is elő a pénztárcám, hogy fizessek, de ő csak megrázza a fejét.
- Nem húzom le a saját nővérem – mondja – családban marad a pénz.
Igazán remélem ezt valóban így gondolja nem pedig Persona hiánya mondatja vele, mint a pizzafutárral a minap. Furcsán kavargott a gyomrom ettől. Vajon van olyan része a világomnak, amit nem befolyásolt az eltűnése? J.D azért nem szól egy rossz szót se mert tényleg így gondolja? Azért bánik velem mindenki ilyen jól, mert szeretnek vagy mert ők is bábuk ebben a játékban?
- Ragaszkodom hozzá – nyögők fel egy marék fontot ki kivéve a pénztárcámról – értékelem a munkád.
Tulip tágra nyílt szemekkel bámul rám, hogy mégis mi bajom, de azért hagyja, hogy kitegyem az asztalára a pénzt.
- Hát jó – mondja lassan ahogy felveszi a bankjegyeket és az egyik fiókban lévő kasszás dobozába teszi őket.
Bármi is legyen a szándékuk az embereknek nem fogok visszaélni velük, fogadom meg magamban.
Már visszavettem a dzsekimet és a táskámat is mikor feltűnik Tulip zavart viselkedése. Továbbra is a fodrász állomása mellett áll kötényének zsebébe mélyesztve kezeit, aminek oldalából két olló is kiáll. Igazán nem illik hozzá ez a szégyenlős hozzáállás ezért megtorpanok és egy kínos másodpercig csak bámuljuk egymást. Vékony vonallá préseli rózsás árnyalatú ajkait majd hirtelen beszélni kezd.
- Ma... valójában ma írtam Violetnek.
- Igen? – kérdem meglepetten. Akkor egyáltalán nem értem mire volt az előző beszélgetésünk.
- Meglátogattam anyát múlt héten, – erre máris lazul a viselkedése ahogy forgatja szemeit – hogy ne tartson hálátlan kölyöknek. Aztán azt mondta beszélt veled. Meg hogy miket mondtál. Aztán meg... - egyik kosza tincsét kezdi ujjaival átfésülni, hogy valamivel lefoglalja örökmozgó kezeit – eléggé hiányzik V. Minden kidobót ismer a városban, bárhova bejuttat. Meg elijeszti a para csávókat, akik nem értik a nemet. És ő az egyedüli, aki tudja velem tartani a lépést a táncparketten – Tulip elmosolyodik – ezért ma ráírtam. Már csomót beszélgettünk. Meglátogatom Liverpoolban majd valamelyik hétvégén. Azt mondta megmutatja a legmenőbb helyeket.
- Ez csodálatos Tulip! – ölelem magamhoz. Jobban kellett volna bíznom a családomban. Egész végig megvolt bennük az összetartás! Tulip viszonozza az ölelést és amennyi erőt csak tud belevisz a szorításába.
- Szóval csak azért puhatolóztam, hogy esetleg mondott-e rám valamit. A parti kurváért még kapni fog – mondja azért – azt hittem, ha kicsit megpiszkállak elárulod mit mondott neked. Azt írta van valami nagy híre, amit el se fogok hinni. De személyesen akarja elmondani. Te tudod mi az ugye?
- Tudom – mondom elengedve a húgom. Mérges is lehetnék azért, mert szándékosan sértegetett, de túlságosan is örülök, hogy az összes családtagom közül pont neki volt mersze felvenni elsőként a kapcsolatot.
- Jó hír ugye?
- Szuper. Bár még nekem se mondta el, hogy összejött-e neki.
Még egy hosszú ölelés után készen álltam, hogy hazamenjek és bevárjam Borist és Gittát, akik még az órájukon voltak. Tulip egészen a kocsimig kísért és tovább ácsorgott a bolt ajtajában ahogy nyitottam a kocsiajtót.
- Rosie – szólított meg mire visszafordultam felé – mi az, ami miatt nem tudtál foglalkozni Violet ügyével? – dönti oldalra kíváncsian a fejét. Számíthattam volna erre a kérdésre igazán. Majd anyám pont ezt a számára sértésnek felérő mondatot hagyja ki a meséjéből. Beharapom az ajkam és a fülem mögé próbálom tűzni kósza hajszálaimat, amiket a szél az arcomba fúj.
Na most mi legyen?
A szokásos hazugság természetesen.
- Hát... - kezdem tétován – tudod... J.D meg én. Kisbaba. Kisbabánk lesz – magyarázom akadozva és inkább hagyom, hogy az arcomba fújja ismét az egész hajam a szél mintsem, hogy lássam a húgom döbbent arcát. Tulip szája először elnyílik majd szemei felcsillannak ahogy teljesen feldolgozz az információt. Megugrik akár Raszputyin izgalmában és a nyakamba veti magát. A kocsiajtóban kell megkapaszkodnom vagy elvágódnánk mindketten.
- Gratulálok Rosie! – sikítja Tulip – nagynéni leszek! Megint! – majd kissé eltart magától és komolya arccal fordítja – ígérd meg hogy én vághatom le először a haját.
- Mást nem is engednék ollóval közel hozzá – erőltetek mosolyt az arcomra.
Tulip ezután elenged és én meg a méretes bűntudatom végre beszállhatunk a kocsiba és hazaindulhatunk.
Mikor lettem kényszeres hazudozó?

Mire a bérház előtt leparkolok Boris írt, hogy még vagy egy fél óra és megérkeznek hozzánk. Kicsit se gyanús módon érdeklődött a kedvenc kávém után.
De most még ez se dob fel.
Ahogy a motor leáll kinyitom a kesztyűtartót, és J.D üres szemüvegtokjába rejtem a hajszálakat. Kellemetlen lenne tovább tartani a farzsebemben vagy ami rosszabb el is veszíthetem őket. A férjemnek volt vagy egy tucat, amiket különböző helyeken hagyott amúgy is. Nem igazán értettem miért, ha egyszer mindig hordta a szemüvegét.
Már kiszállnék mikor pont a fejem fölött valami landol a kocsi tetején.
Remek. Még egy madár is lepottyantotta a csodás új céges járgányt.
Kiszállva mégse az vár a kocsi tetején, hanem egy ajándék kosár. A hatalmas becsomagolt minden földi jóval megtöltött díszkosaras fajtából. Döbbenten nézek körbe, de senki sincs a környéken, aki rádobhatta volna. Félve az ég felé sandítok, de ott sincs senki. Talán még jobb is. Igazán nem tudom, hogy reagálnék egy levegőben repkedő alakhoz ezen a délelőttön.
Óvatosan megemelem a díszkosarat és megszemlélem. Bor, csokoládék és édességek mind a luxusmárkáktól. Mégis mit kezdjek ezzel? A kis hozzá ragasztott cédulán világosan az áll „Rose Green-Garden" mind kacskaringós betűkkel aranyszínű tintával.
Nekem ez nem kell, gondolom savanyúan és megragadva az ajándékkosarat a bérház kapuja előtt hagyom.
Legyen azé, akinek kell.
Leporolom a kezeim majd egy hangos ajtócsapódással bezárom magam mögött a kaput.
Ahogy lassan mászok fel a lépcsőkön úgy érzem Tulip boldog arca még sokáig kísérteni fog. Mert az, hogy ő tudja azt jelenti mindenki tudni fogja. Az összes barátja, vendége és a családunk is. Előre fel kellett készítenem magam az érkező telefonhívásokra és a még több hazugságra.
Nem tudom lassan eldönteni mi is igaz valójában és mi csak illúzió. Az egész életem Persona nélkül valahogy elmosódik a valóság és az álmok határán.
Pocsék hangulattal nyitok be a lakásba és dobom le táskámat és a hajjal teli szemüvegtokot a cipőtartó tetejére. A kabátomat felakasztom, de a cipőmet nem veszem le mivel Borisék bármikor itt lehetnek.
A nappaliból zene és megannyi ember zsivaja hallatszik ki. Nem tudom elképzelni melyik horrorfilmben lehet ekkora parti hangulat.
Ahogy beérek a szobába meglátom a fiúkat a kanapén. J.D az egyik végén a karfára támaszkodik és a mosoly az arcán vagy arra utal, hogy épp legyilkolnak valakit a képernyőn vagy valami vidám dolgot néznek. Az utóbbi lehet mert Felix bár magához öleli a kispárnáját érdeklődve bámulja a tévét semmi jelét nem adva a rettegésnek. Egyedül a köztük ülő Raszputyin néz rám szájában egy káposzta levéllel. Először csak meredten bámul rám, orra sebesen mozog ahogy szaglászik majd hirtelen a teste elernyed és újra enni kezd sebesen befalva a levelet.
Nem tudom ennyire fura-e leengedett hajjal látni, hogy a saját nyulam nem ismer meg.
Lassan átsétálok a szobán a kanapé mögé állva, hogy ne zavarjam őket. Könnyedén J.D nyaka köré fonom karjaim és megcsókolom a feje tetejét. Csak ezután vetek egy pillantást a képernyőre.
- Mit néztek? – majd ahogy a felvétel az emberi tömegről az oltárra vált rájövök – az esküvői videónk?
- Csinos vagy – mosolyog fel rám J.D ahogy a hajam arca köré omlik – bizony. Felix kíváncsi volt rá.
- Nem voltam kíváncsi – vág közbe élesen a fiú a kanapé másik végéből – azt mondtam el nem tudom elképzelni milyen volt – majd a fiú végignéz rajtam – tényleg így kéne hordanod a hajad.
- És? – fordulok felé mosolyogva – szerinted csinos menyasszony voltam?
- Nincs csúnya menyasszony – dünnyögi visszafordulva a tévé felé. Azt hiszem beérem ennyivel. Egyelőre.
- Tulip azt hiszi terhes vagyok – fordulok vissza J.D felé. A férjem bólint párat. Majd a kávézóasztalon lévő telefonja felé int.
- Ez megmagyarázza az üzenetét.
- Mit írt?
- Gratulálok, hogy felcsináltad a nővérem. Egy mérges, egy nevető és egy hüvelykujjat felmutató emojival.
- Bájos.
Még folytatnám, de ekkor felfigyelek egy hangra. Döbbenten kapom a fejem a képernyő felé. A felvételen épp a pap előtt állva J.D és én elkezdjük az eskünket. Először J.D olvasta fel aztán következtem én. Jól látszik a profilomon, hogy a sírást próbálom visszafogni a jövendőbelim szavai után.
De hát ez a hang...
- Ez az a hang! – kiáltok fel mire a kanapén ülök mind megugranak. Raszputyin szinte repül ahogy leveti magát a kanapéról és Felix is a földre ejti a párnáját. Mindkét férfi riadtan néz rám.
De én csak tovább bámulom a tévét ahogy hallgatom a remegő sírós hangomat.
- Ezt a hangot hallottam a kádban! Amikor Boriséknál voltunk valaki beszélt hozzám a vízben és... és ezt a hangot hallottam!
- Nem ismerted fel a saját hangod? – kérdi szemöldök ráncolva Felix.
- Ismerős volt... de én nem így hallom a hangom. Tudtam, hogy ismerem... csak nem tudtam, hogy a sajátomét hallom! – magyarázom. Megkerülöm a kanapét és közéjük ülök mert érzem a szoba lassan forogni kezd velem. Persona lett volna az? Ha az, aki az álmomban láttam ő volt, akkor a hang, aki beszélt hozzám is ő volt.
Bocsánatot kért, de miért? Mert meg fogok halni nélküle? Nem akar hozzám visszajönni?
- Mit kezd egy árnyék magával, ha nincs meg a gazdateste? – kérdem. J.D kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor kopognak. Mivel nem zártam be az ajtót nem lep meg annyira, hogy hamarosan hallom ahogy nyílik.
- Betörtünk! – kiáltja Boris, amit Gitta kuncogása követ – szia Elton! – mondják szinte egyszerre. Mintha álomból keltettek volna megrezzenek, de a hirtelen jöttük annyira kizökkent, hogy nem is tudok mit mondani. Boris talpig feketében és Gitta teljesen ellentétes színes pöttyös ruhába öltözött alakja rögtön felbukkan a nappali ajtajában. Boris úgy sétál be mintha ő is egyike lenne a lakásomban élő paranormális jelenségeknek. Kezében műanyag Starbucks pohár benne jeges kávéval. Gittánál is ugyan ez van, illetve egy pohártartó tálcán három másikat egyensúlyoz. Épp csak nem vetettek szikrákat jókedvükben. Ezzel szemben mi, akik a kanapén ültünk olyan hatást kelthettünk, mint akik épp végig néztek egy gázolást.
- Hoztunk kávét! – áll meg a kanapé mellett Boris – bocsánat, hogy beengedtük magunkat – teszi hozzá. Ezután Gitta kiosztja a hozott kávét, de még csak nem is reagálok. Idegenül bámulok a kezembe nyomott pohárra.
- Mi a baj? – kérdi Boris – úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – hajol hozzám közelebb. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak, de Felix megelőz.
- Inkább hallott – mondja két hatalmas korty között. Szerencsére J.D elmagyarázza az egészet miután Felixet túlságosan lekötötte az ingyen kávé én pedig még mindig úgy szorongattam a sajátom, mint a kedvenc plüssmackóm.
- Ez szívás – mondja végül Boris. Remekül összefoglalta igazán.
- Mi van, ha Persona elszökött? Ha nem akar visszajönni? – kérdem.
- Mi van, ha Persona szerelmes lett az aranyfülbevalós fickóba? És ez egy lányszöktetés volt?! – kap levegő után Gitta.
- Persona haza fog jönni akár tetszik neki akár nem – jelenti ki Boris – na gyere! Menjünk keressük azt a kocsmát, hátha az felvidít.
Nem árthatott a dolog. Én voltam a gazdatest, Persona meg az árnyék. Ha azt mondom visszajön akkor vissza is fog jönni. Elvégre hallgatnia kell rám! Ebbe próbáltam kapaszkodni és valamelyest fényesebben láttam a dolgokat.
- Ti is jöttök? – kérdezi Gitta J.D-től.
- Iskolákat keresünk Felixnek – hajol előre a kávézóasztalon nyitva hagyott laptophoz. Ahogy elhúzza az ujját az egérpadon rögtön felvillan a képernyő. A böngészőben egy halom lap van megnyitva különböző iskolai weboldalakkal.
- Iskolás leszel mosómaci? – kérdezi édeskés hangon Boris ahogy szabad kezével összenyomja a fiú arcát amíg az egy mérgesen csücsörítő kacsára nem hasonlít.
- Rose szólj rá! – motyogja Felix gyilkos pillantását a kajánul nevető Borisba fúrva.
- Boris – szólaltam föl minden él nélkül rá nézve. De azért elengedi a fiút és láthatólag készen áll, hogy induljunk. Ahogy búcsúzni kezdek Elton énekelni kezd már-már biztatóan az „I'm still standing" örökzöldjét. Lehet így akar üzenni, hogy még mindig ki kell tartsak. Gitta együtt dúdol vele, meg se rémülve a szerenádtól. A környezetem rohamosan kezdett hozzászokni a furcsaságokhoz, ébredek rá.
Vissza véve a kabátom és a táskámat még megveregetem búcsúzóul a falat.
- Köszi Elton – mondom majd elsőként hagyom el a házat nyomomban Borisszal és Gittával.

Boris Fordjába bevágódva előveszem a telefonom. Daliahtól tíz üzenet, anyámtól hét nem fogadott hívás és vagy húsz üzenet minden elérhető platformon, amin csak rám lehet írni.
Remek, halott vagyok.
Gitta, aki ismét hátra ült és a két első ülés között előre hajolt szintén rálátott a telefonomra.
- Ó Tulip nekem is írt! Tökre ki volt akadva, hogy tudtam-e, hogy terhes vagy-e és miért nem mondtam, ha igen – magyarázza. Tulip nem pazarolta az idejét és tényleg mindenkit értesített. Ha holnap a Times címlapján vagy egy hatalmas reklámtáblán látom vissza, hogy terhes vagyok már meg se lepődnék.
- De nem vagy terhes, vagy igen? – bizonytalanodik el hirtelen a szőke.
- Nem vagyok – sóhajtok fel – az egyetlen, ami vagyok az egy nagy hazudozós.
- Mondtam – csettint nyelvével Boris elégedetten. Beindítja a motort és ezúttal nem a belváros felé indul, hanem a Kutyák-szigetének irányába. A rohamosan fejlődő és megannyi felhőkarcolóval telepakolt városrész határozottan az elegánsabb bárok helye. A sok dolgos méhként gürcölő irodisták italozó helyei egy teljesen más világot mutattak, mint a romkocsmák amilyen a Mézes Csupor is.
Nem tudok igazán hinni a keresés sikerében. Ahogy egymás után haladunk el az elegáns bárok előtt egyáltalán nem hasonlítottak az álmomban látottakhoz. Nem mintha igazán vissza tudnám idézni már. Félek beismerni, hogy az egyetlen álomban látott hely képe rohamosan fakul az emlékezetemben. Ezért hagyom, hogy Boris össze-vissza kanyarogjon míg végig barangoljuk a szigetrészt. A Temze mentén haladunk tovább könnyedén csevegve a rúdtánc órájukról, és hogy Tulip felvette a kapcsolatot Violettel. A szemem továbbra is a tájon tartom próbálván kapaszkodni az emlékbe, de még csak hasonló helyet se látok.
A folyó látványa viszont visszahozza a furcsa fiú emlékét. Meg kéne keresnem, úgy tűnt mást is tudott, és ha megtudnám ki van a Kiválasztottak cég mögött az egész ügy megoldodhatna. Csakhogy a fiú azt mondta már így is azt veszélyezteti, hogy kivágják a nyelvét és amilyen alakok kergették félek ez nem csak egy szófordulat volt.
Bár ezen a ponton el kell gondolkodnom kit vagyok hajlandó veszélyeztetni a saját célom érdekében.
Egy idegen fiú, akit sose ismertem...
Nem.
Nem tenném meg ezt egy idegennel se.
Ha nincs más lehetőség felkeresem, amennyiben Boris hajfőzete nem válik be. A kocsiajtón megtámasztva könyököm a kezembe hajtom fejem. A fejemben a fiú képe kavarog így először fel se tűnik mi történik előttünk.
- Mi ez? – kérdi Boris szemeit összehúzva. Az úton egyre több ember bukkan fel. Az utcán sétálók, éttermekben és bárokban ülök is lassan az útra sétálnak. Más kocsi nem volt a közelben, de Borisnak így is le kellett lassítania, sőt végül megállnia ahogy a tömeg nőtt.
- Flash mob? – néz körbe zavartan Gitta. Az emberek egyelő távolságra állnak meg egymástól az egész utcát beterítve rövid idő alatt. A közeli dolgozók egyenruhájukban, járókelők, fiatal és öreg mind beáll. Lehettek vagy százan, ha nem többen. Képtelenek vagyunk tovább hajtani olyan sokan vannak. Valahonnan zene szólal fel és mindenki táncolni és énekelni kezd. A megannyi torok tökéletes szinkronban dalol, de a dobogásuk és a háttérzene miatt nem igazán tudom kivenni mit is énekelnek. Pörögnek és forognak a magasba ugorva mintha mindannyian egy közös hipnózis áldozatai lennének.
- Sikeresen belehajtottunk egy filmforgatásba? – kérdem ahogy nyúlok a gombért, hogy leengedjem az ablakot és kinézhessek.
- Látsz kamerát? – Boris azonnal lezárja az ablakokat és a kocsit is egy éles kattanással– legyen eszed! Ki ne nyisd! – szól rám mire azonnal elkapom a kezem és nem próbálkozom tovább. A dal folytatódik és muszáj végig néznünk a showt. Az emberek párba állnak és dobálják egymást. Valahol jóval előrébb tőlünk egy nőt a magasba dobnak és megdöbbentő módon lassítva zuhan alá kitartva a tökéletes magas hangot. Sose voltam egy nagy musical rajongó, de nehéz visszafognom, hogy ne tapsoljam meg. Gitta mögöttünk csettintget és hümmög kiélvezve az ingyen műsort.
- Ismered? – fordulok hozzá hátra.
- Nem – ránt vállat nevetve – csak dallamos.
- Olyan ez, mint egy elbaszott autómosó musical– szólal meg rezignáltan Boris előre meredve – ti se értitek mit énekelnek, vagy csak én vagyok olyan öreg, hogy nem hallok rendesen?
- Egy szót se – táncol tovább zavartalanul Gitta. Örülök, hogy már nem rémisztik meg ezek a történések. Bár valóban nehéz volt megrémülni a jazz kezektől és cigánykerekektől. Még ha Boris úgy is nézett, mint aki nagyon latolgatja kilapít pár sztepp táncost. Egy ideig még bámuljuk őket, de csak nem fáradnak el. A közelünkben épp lemegy spárgába egy közel nyolcvanéves néni, aki a dal elején eldobta a járóbotját egyenesen rá egy éttermi asztalra, ami fel is borult, de ez egyáltalán nem zavarja.
Borist viszont nagyon is mikor egy lány felugrik a motorháztetőre és elkezd twerkelni nekünk. Szerencsére nadrágban van, de így is nagyon közeli az előadás módja.
- Na ebből elég! – tenyerel a dudába Boris mire a barna hajú táncos lány egy gyönyörű balett ugrással lelibben a motorháztetőről. Legnagyobb döbbenetemre Boris újra beindítja a motort és kettesbe teszi a kocsit.
- Ugye nem akarod őket elütni?! – kérdem készen rá, hogy azonnal rükvercbe tegyem a kocsit. Boris erősen megmarkolja a kormányt és valóban szörnyen lassan, de elindul. Gitta eltakarja a szemét, hogy ne lássa, ha valakin áthajtanánk. Én viszont tágra nyílt szemekkel a fogódzkodóba kapaszkodva rettegek ahogy közeledünk az előttünk lévőkhöz. A táncosoknak bár nagyon drámaian tovább folytatva a műsort, de legalább szétválnak előttünk és átengednek minket így Boris senkit se lapít ki.
- Nahát! – lélegzik fel Gitta ujjai közül kilesve.
- Tudom én, hogy működnek ezek – nevet fel Boris némi gúnnyal – egész gimi alatt kék rúzst hordtam. Muszáj volt az összes színházas gyereket pajzsnak használnom amíg az emberek rá nem jöttek milyen menő vagyok. Minden fellépésre én sminkeltem őket. És őszintén ez volt az egyetlen értékelhető az előadásukon.
- Oh! – vesz erőt rajtam a nosztalgia – én mindig a sportos lány voltam, mert a röplabda csapatban játszottam. Senki se mert belenyúlni a lecsapásaimba miután egy lánynak beletört a csuklója. Három középiskolai versenyt nyertünk meg így.
- Emlékszem! – nevet fel Gitta – én a kreatív író szakkör vezetője voltam, bár leginkább fanfictionöket írtunk. Emlékszel arra a történetemre, amiben Bimba professzor és Hagrid szerelembe esnek ahogy közösen nevelik a mandragórákat?
- Úgy sírtam rajta! – kapok a mellkasomhoz az emlékre – főleg mikor a mandragórák megbetegednek és közösen fennmaradtak egész éjszaka, hogy vigyázzanak rájuk. És amikor kimentették a Baziliszkuszt és így nem lett gonosz, de kicsapták őket és emiatt menekülniük kellett! De aztán visszatértek, hogy Harry oldalán küzdjenek! És kiderül Bimba valójában Nicholas Flamel lánya és újra elkészítik a bölcsek kövét! Meg kell valljam a te befejezésed sokkal jobban tetszett.
- Milyen hosszú volt ez a történet? – kérdi Boris és bár ráncolja a szemöldökét mosolyog is rajta.
- Kilenc kötet. A sorozat címe Hatalmas szívek – meséli Gitta egészen meghatódva az emlékeken – majd elküldöm neked. Az egész le van mentve egy külső meghajtóra. J.D csinálta az egyik születésnapomra.
- Már előre imádom – nevet Boris – vicces lett volna, ha egy gimibe járunk. Mondjuk ez már csak a korkülönbség miatt se jött volna össze.
- De valóban szuper lett volna – mondom – azt hiszem a tini Rose-nak is elkellettek volna a jó tanácsaid.
- Én nem adtam jó tanácsokat? – kérdi tettet felháborodással Gitta.
- Nem, te az voltál, aki azt mondta: Király! Csináljuk! – próbálkozom leutánozni Gitta jóval magasabb és pörgősebb hangját.
- Végre! Kint vagyunk! – kiáltja Boris és valóban kiértünk a táncosok tengeréből. Hátranézve a visszapillantó tükörben azt látom mindenki újra normális lett. Mintha mi se történt volna a pincérek munkába állnak, azok, akik ebédeltek visszaülnek az asztalukhoz és még a néni is fölkapta a járóbotját és tovább is botorkált. Szívem szerint megkérdezném őket, hogy egyáltalán emlékeznek-e rá, hogy az előbb még a West Side Story statisztáinak is beillettek volna. A napjuk csak folytatódik minden probléma nélkül és én is előre fordulok próbálván úgy állni hozzá, mint a környezetem.
Nem a legfurább dolog a héten.
Vagyis inkább attól tartok még nem, bár az esély megvolt rá hisz szombat van.
Boris sebességet vált és a kocsi végre egy autóhoz méltó tempóra kapcsol. Fellélegzek ahogy látom kifele vezet minket a Kutyák szigetéről. A csönd mégis zavaró a kocsiban, ha nem vesszük Gitta dúdolását. Valójában lehet csak feszültség oldásként szeretnék csevegni bevallom.
- Hé Gitta – fordulok kissé hátra amint kitalálok egy lehetséges beszédtémát – mi lett az unokatesóddal? Aki jó pár nyáron nálatok lakott. Pufi volt, nagyfejű és... ilyenek – igazán nem akarom visszamondani hogyan is emlékezett rá mindenki.
- Ó! – kap a témán Gitta csillogó szemekkel – ő fehérnemű modell lett! Charles most Párizsban él. Van egy csinos sztárszakács felesége meg egy kislányuk, aki valamivel fiatalabb, mint Ace.
Szürreális boldogsággal tölt el a hír, hogy jól megy a sora, sőt több mint jól. Az esetlen kisfiúból igazi sztár lett. Ahogy az én emlékeimben élt mindig szerény kissé csöndes fiú volt. A nyarak nagy részét egy fa alatt töltötte volna egy könyvvel a kezében, ha nem rángatjuk el folyton játszani. Akkor azt hittem professzor lesz, esetleg könyvtáros, mint Gitta. De azt hiszem, mint minden emberben benne is rengeteg volt a nem látott potencia.
- Ne! – kap levegő után Boris – a te unokatestvéred Charles Braidwood? Az a Charles Braidwood? A szuper szexi házfalakon egy szál fecskében virító Charles Braidwood!? – fordul hátra kissé, hogy a hevesen bólogató Gittára nézzen – basszus – sóhajtozik az út felé fordulva ismét – életem fénye és szépsége Noir, de egy éjszakára helyett cserélnék a sztárszakács asszonykával – majd mintha észbe kapna hangosabban folytatja – de el ne mondjátok ezt Noirnak! Édesem kissé zavarban van, hogy lett egy kis pocakja.
- J.D-nek mindig is volt pocakja – vállalok testvériességet.
- Ernest szakács. Munkahelyi ártalom – száll be Gitta is.
- De ettől olyan ölelni valóak! – nevet fel Boris.
Több mint készségesen egyetértettünk vele.