Egy puha orr szaglászik az arcomon, amitől felmorgok félálomban a csiklandós érzésre. Raszputyint egy pillanatra megmerevedik majd finoman bal orcámnak üti fejét. Nem fáj, de egyértelműen jelzi itt az ideje, hogy kezdődjön a nap.
- Jó reggelt – köszöntöm a fülét vakarva ahogy az oldalamra fordulok, hogy szembe legyek vele. Óriás fahéjszín teste velem párhuzamosan fekszik így láthattam már majdnem olyan hosszú, mint a felsőtestem.
- Hát te meg mikor nőttél ekkorára nyuszikám? Régen olyan kicsike voltál – persze a régen vagy már öt éve volt. Egy ideig még babusgattam Raszputyint de nem engedi sokáig így végképp eljött az ideje, hogy kikeljek az ágyból és végre megetessem.
Összedobom az eledelét majd kitakarítom az almát és még fel is porszívózom a szobájában majd meglocsolom a növényeimet mind az erkélyen mind a bentieket amíg ő megreggelizik.
Az a nyúl tartás szépsége, hogy minden óránál pontosabbak, ha etetésről volt szó. Így évek óta Raszputyint használtam ébresztőnek és így minden nap hat kor kelt. Ugyan sose kellett korán kelnem mióta ketrec harcosként dolgoztam mert a meccsek este voltak mégis jobb volt korán kezdeni a napot.
Miután elláttam Raszputyint és visszatereltem elkerített királyságába, összeütöttem egy könnyed reggelit és zöldturmixot, hogy ne üres hassal induljak futni. Miközben a narancslekváros pirítósomat eszem ellenőrzöm az e-mailjeim majd írok J.D-nek azt kívánva legyen jó napja. A zöldségmaradékokból összedobált turmixomat kortyolgatva Gitta Instagram oldalát nézegetem és lelkiismeretesen liko-olom a képeit arról épp mit olvas vagy a könyvtárról készült képeit, amiken mesterien süt be a nap idilli hangulatot adva a könyvekkel roskadozó polcoknak. A napokban végre meg kéne látogatnom és ahogy ezen gondolkodom átveszem a melegítőmet.
A téli futás titka a rétegekben rejlik. Felülre három alulra kettő és az ember máris nem fagy meg. A futócipőmet kötözőm mikor rájövök ki kellene végre vinnem a szemetet is. A szemétről pedig beugrik a tegnapi kukás incidens.
Valamit tennem kell.
Egy pár szendvics nem ment világot, de a mai napra elég lesz.
Megnézem mi van a hűtőben és minden, ami belepasszírozható egy szendvicsbe összeszedek. Reménykedem, hogy semmire se allergiás a kuka búvár.
Vaj, sajt, felvágott majd paradicsom és egymás után sorban megtöltök három zsömlét velük. Jobb híján a karácsonyról megmaradt Mikulásnak felöltöztetett nyuszis szalvétákba csomagolom őket. Végül pedig egy nejlon zacskóba teszem őket a biztonság kedvéért. Ha már a kukákhoz megyek most magammal is vihetem a szemetet is. Jó lesz alibinek, ha esetleg zavarná a nyílt felajánlás. Egyszerűen csak azt mondom a férjem itthon hagyta az ebédjét és úgyis tönkre menne. Vagy valami ilyesmit. Nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát az illető.
A zacskót az étkezőasztalon hagyom amíg kiszedem a szemeteszsákot. Tetején kávézacc, amit még J.D öntött ki azon a reggelen amikor elutazott, a kézitükröm törött darabjai és némi zöldséghéj a reggeli turmixból. Bekötözőm a száját ki ne essen belőle semmi majd felkapom másik kezemmel a zsömlés zacskót is és elindulok lefele.
A reggeli idő hidege arcon csap, de minden maradék álmosságot is elkerget, ami bennem ragadhatna. Mélyet lélegzek és mintha jégkockák gurulnának végig a torkomon megborzongom. A februári hűvös és a londoni szmog kitölti a belsőmet.
A kukák felé veszem az irányt kutatva merre lehet az ismeretlen. Talán elbújt. De ezt elvetem mert mégis csak egy emberről beszélünk nem egy mosómedvéről. A szemetet nagy lendülettel behajítom a szeméttárolóba majd várok egy kicsit, de sehol senki. Tanácstalanul körbe nézek, hogy most mégis mit kezdjek a szendvicsekkel. Nem mehetek futni egy zacskó zsömlét lóbálva. Jobb ötlet híján fogok egy újságot, ami a szemetes mellé volt dobva és szétterítem az egyik kuka tetején és arra teszem rá a zacskót így, ha az idegen visszajön majd megtalálja őket és az erre portyázó macskák se férhetnek hozzá.
Ezzel otthagyom az ételt és bemelegítéshez elegendő lassú kocogásba kezdek.

Vannak napok amikor egy lassú, de kitartó kocogás tesz jót, de ma csak őrülten akarok rohanni, hogy az emberek azt higgyek a spanyol inkvizíció elől rohanok akár. Van valami szórakoztató minden erőből csak rohanni és talán az oroszlánok is ezt érzik a szavannán. Addig feszíteni a tempót amíg az izmok a lábamban szinte kigyulladnak.
Persze ezt nem mindig könnyű kivitelezni egy olyan forgalmas helyen, mint egy város. Közlekedési lámpák és emberek hömpölygő tömegét kerülgetni magában is kihívás, de én egész életemben itt éltem ismerem a lélektelen kisutcákat, ahol mindig csaholnak a kutyák és furcsa szagok terjengenek.
Elfutok megannyi nemzetiségi étterem mellett, amik mind színes pacák csak a szemem sarkából, de az illatok sokáig követnek. Elrobogok ruhamosók, vegyesboltok, de még egy jósda előtt is, amin neonfényes tenyér pislákol álmosan jelezve nyitva vannak. A rétegek alatt érzem, hogy izzadok, de ha rajtam múlna az örökkévalóságig képes lennék futni, de nem kockáztathatom, hogy meghúzok egy izmot azzal, hogy túlfeszítem őket. Még azt se tudtam ezen a héten lesz-e meccsem így még telefonálnom is kellett a klubba érdeklődni szabad vagyok a héten vagy álljak készen. Így engedve a testemnek lassítok és az utolsó utcát már csak kényelmes kocogással teszem meg.
Ha gyorsan végzek talán még a kondiba is elugrom és egy kis szerencsével valamelyik harcos lánnyal is találkozom, hogy edzhessünk. Nincs is jobb egy kis félig komoly küzdelemnél.
Belül lelkesen vágyom egy komoly edzésre, ahol majdnem közel kerülünk egy igazi harc izgalmához.
Az emberek azt mondják adrenalin függő vagyok, de ők még sose élték át milyen az mikor a tested ösztönszerűen küzd, azt a lelki állapotot, amit egy verekedés tud kiváltani. Az ember is ragadozó természetes, hogy a DNS-ünk be van írva, hogy arra születtünk küzdjünk. Számomra a harc maga a boldogság és az elégedettség, amit hajszolok.

Visszaérkezve a bérházunkhoz látom elvitték a szendvicseket. Remélhetőleg az, akinek kitettem, de ha bárki más volt, akinek szüksége volt rá én már boldog vagyok. Lehet este ismét kiteszek valamit és ha összetalálkozom vele talán felajánlhatok neki mást is. Zuhanyt, egy meleg vacsorát, ruhát vagy valami.

A lakásba érve már komolyan vágyakozom egy zuhanyra és hogy végre levegyem a rám izzadt ruhákat.
Lekapom a dzsekim majd a pulóverem míg már csak egy trikóban vagyok majd leveszem a melegítőt, hogy csak a vékony futó nadrágom maradjon. Még zuhany előtt felteszek két tojást főni mert komolyan megéheztem a rohanásban és a buggyantott tojásnál nincs is jobb egy kiadós futás után. Amíg megiszok egy pohár vizet bekukkantok Raszputyinhoz de az már a délelőtti szundiját alussza így hagyom hadd pihenjen és csöndesen visszacsukom az ajtót.
A zuhany után összeszedem a buggyantott tojásomat, ami inkább kemény lett az elhúzódott fürdés után egy banánnal és egy marék eperrel.
Kihasználva, hogy J.D nincs itthon elhatározom rossz leszek és az ágyban eszem meg a reggelim második felét. Amit nem tud nem fáj neki.
Elhelyezkedem az ágy közepén és bekapcsolom a laptopom, hogy nézzek valamit amíg eszem. A Netflix az ismerős dü-düm hangjával köszönt és elkezdek keresgélni. Előzeteseket nézek miközben elkezdem hámozni a tojást arra számítva keményre főtt. Így meglep mikor a tálcára loccsan valami. Lepillantva a tojássárga mered vissza rám, ami szétloccsant és még a lepedőre is jut a sárga mészárlásból.
Ráncolom a homlokom ez mégis, hogy lehet, ha egyszer olyan sokáig zuhanyoztam, hogy még a víz egy jó része is elforrt mire levettem a tűzhelyről a lábost. Biztos valami szuper génkezelt tojások ezek. Lehet, ha megélik nem is csibék lettek volna, hanem valami rettenet terminátor csirkék.
Bosszankodva teszek le mindent az ölemből, hogy feltakaríthassak. Ahogy kikelek az ágyból a fal felé fordulva megállok a mozdulatban. Valami nem okés.
Eszembe jut, hogy tegnap rávicsorogtam az árnyékomra, ami a falra vetődött. De most nem volt ott. Pedig a fény ugyan onnan jött csak ezúttal a nap gyenge sugarai világítottak meg nem J.D éjjelilámpája. Felkelek és egészen közel megyek a falhoz. Már-már hozzáér az orrom mégse vetek árnyékot.
Nem vagyok egy fizika zseni, de ilyen közelről határozottan kéne, hogy valamit lássak.
Gyorsan felkapcsolom a saját éjjelilámpám majd futva behúzom a függönyöket, hogy elég sötét legyen.
Becsúsztatom a kezem a lámpa és a fal közé. Innen látnom kéne az árnyékomat jól és élesen kirajzolódva.
De semmi!
A pánikot, ami felfele kúszik a mellkasomban próbálom lenyomni és higgadt maradni.
Nyugi Rose!
Lehet a fal a rossz. Vagy a lámpa. Kisietek a nappaliba és ott is behúzom a függönyöket majd felkapcsolom a csillárt. Körbe-körbe forgok mintha csak táncolnék veszetten keresve az árnyékom. Mikor végre feladom és megállok ráhuppanok a kanapéra. A szédüléstől kissé hányingerem lesz, de lehet ez is az idegesség. Logikusan végig gondolom a dolgokat. Tegnap még határozottan megvolt.
Lehet elijesztettem? Nincs olyan, hogy valaki elijeszti a saját árnyékát! Nem vagyok én Pán Péter! Zúg a fejem ahogy agyalok, reggel vajon még megvolt?
Mit kéne tennem? Lehet fel kéne hívnom J.D-t de hát hogyan hozhatná ő vissza nem boszorkány!
Ez szöget üt a fejembe. Futás közben elhaladtam egy jósda előtt. Talán ott megoldást lelhetek... vagy komplett idiótának néznek. Nem tudom mennyire általános, hogy egy ember elveszti az árnyékát. Ilyenről még nem hallottam. De semmilyen okkult ismerősöm nincs így más megoldást nem tudok.
Akár lehet ez egy apró tévedés is. Valami egyszerű dolog, amit könnyű helyre hozni.
Így nyugodt leszek és szépen felöltözők majd elmegyek ehhez a jósdához.
Ahogy magamra kapom a kabátom még egyszer belenézek az előszobában lévő egész alakos tükörbe. Külsőre határozottan a megszokott vagyok. Szorítok egyet a lófarkamon majd belemosolygok a tükörbe.
Csak nyugalom Rose! Kézben tartod a dolgokat!

Mégse tudom megállni, hogy ne rohanjak a jósdához. Bebeszélem magamnak, hogy csak a reggeli kocogásom folytatom majd elkezdek sprintelni. Most nem fog el a gyorsaság eufóriája inkább érzem úgy mintha ténylegesen üldözné valami. Még az is átfut az agyamon, hogy lehagytam futás közben az árnyékom, de azért ilyen gyors még én se vagyok.
A reggeli útvonalamon megyek végig azért hátha mire odaérek mégis visszajön az árnyékom.
Az üzlet csak egy aprócska helység, ami két másik közé van beszorítva. Egy fodrászat és egy italbolt közötti kis semmiség. Egyedül a kirakatablakban lévő rózsaszín neon tenyér, ami felhívja a figyelmét az embernek benne az áll „Jósda". Az üveges ajtó előtt lila függöny ezért nem látok be, de a kis tábla rajta azt jelzi nyitva.
Még egyszer magam köré nézek, de sehol sincs még mindig az árnyékom. Így be kell mennem. Veszek pár mély lélegzetet, hogy az idegességet lejjebb nyomjam a torkomban.
A fejem fölött megszólal egy kis csengő ahogy benyitok. Bent még kisebb az egész, mint gondoltam. Egy vékony kis folyosó vezet egészen a kasszáig, amit polcok szegélyeznek. Üvegcsék, könyvek, kövek és megannyi színes dologgal vannak tele pakolva, amik számomra mind ismeretlenek. Minden négyzet centi ki van használva mert még a plafonról is lógnak le szárított növények, amik lengedeznek a plafonra szerelt ventilátor gyenge csapásaira. Az illata a boltnak hasonlít is egy virágüzletére amire nosztalgia fog el. A kasszánál nekem háttal egy kék hajú nő áll. Rózsaszín taft ruhája csillog és ha nem lettem volna kétségbeesve biztos megkérdezem hol vette.
- Elnézést Mis.. – ahogy felém fordul zavartan összeráncolom a szemöldököm -...ter? – majd észbe kapok és dadogni kezdek. Az arcból egyértelmű volt, hogy az illető férfi még a smink ellenére is. Határozott szemöldöke komollyá és szigorúvá tette ahogy mandula vágású szemei rám meredtek. Úgy tűnt nem tettem jó első benyomást.
- Jaj szörnyen sajnálom nem akartam illetlen lenni – majd, hogy legalább egy kicsit javítsak a helyzeten hozzáteszem – nagyon csinos ruha. Jól áll a rózsaszín.
A boltos rátenyerelt a pultra és egy ideig csak néz tovább majd végül elmosolyodik. Nem volt egy barátságos mosoly, de elég volt hozzá, hogy tudjam nem dob ki rögtön.
- Miben segíthetek? – kérdezte és még a hangja is meglepően mély, meg se próbálta elrejteni az igazi hangját. Talán csak drag queen volt nem transznemű. Bár pár tévéműsoron kívűl még sose láttam egyiket se így nem voltam biztos.
De ezen nem gondolkodhattam tovább mert újabb problémában botlottam. Hogyan magyarázhatnám el neki a helyzetem? Ha csak egyszerűen megmutatom az elég? Nem mintha bármi mást tudnék magyarázatként adni.
- Rose Green-Garden vagyok nagyon örvendek – nyújtok felé kezet mert arra jutok a legjobb, ha először bemutatkozom. Az eladó ismét rám mered fekete szemöldöke, ami elárulja igazi hajszínét felfut a homlokán majd felkuncog.
- Én meg Boris Erszényes-Oposszum vagyok – rám kacsint ahogy kezet rázunk – nem kell ám titkolózni bármiért is jöttél üzletet tudunk csinálni.
Mikor leesik, hogy érti felnevetek. Nem először fordult elő, hogy az emberek nem hitték el ez az igazi nevem.
- Ó nem, nem. Ez az igazi nevem. A leánykori csak Rose Garden. A férjem nevét is felvettem, ami Green.
- A szüleidnek remek humora lehet.
- Meglepően – bólintok rá – öten vagyunk testvérek és mindünket hasonló neve van – az ujjaimon is számolva mondani kezdem – Marigold, Rose, Daliah, Violet és Tulip – majd észbe kapok – bocsánat, fecsegek. A lényeg, hogy őszinte vagyok teljesen – ezt fontosnak érzem megjegyezni főleg miután elmondom miért is vagyok itt. De abban reménykedem számára annyira mindennapi egy ilyen probléma, hogy fél óra és visszakapom az árnyékom.
- Jól van. Akkor mond kedves Rose Green-Garden mi szél hozott? Szerelmi bájital egy elhidegült férj ellen? Átok vagy áldás a rengeteg testvér egyikére? Nem tűnsz olyannak, akit érdekel a spiritisztika – már-már bocsánatkérően elmosolyodik – már bocsáss meg.
Igazat kell neki adnom valóban messze áll tőlem ez az egész. A legközelebbi boszorkányság, amihez közöm volt a virág préselés. Esetleg a papírból hajtogatott „jós eszközök" és az általános iskola udvarán. Eltűnődőm, hogy is lenne célszerű felvezetni ezt az egész históriát. Végül a legegyszerűbb és egyenesebb utat választom.
- Elvesztettem az árnyékom – mondom.
- A micsodád? – Boris arca rosszalló grimaszba vált – te most szórakozol velem?
- Nem! – rázom meg a fejem sebesen majd előkapom a telefonom a zsebemből – nézd! – bekapcsolom a telefonom lámpáját a pult fölé tartva. A kezem a pult és a fény közé dugom. Árnyékot kéne vetnie a kezemnek ez egyértelmű, de most sincs sehol. Engem nem lep meg de az eladót annál inkább.
Boris a kezem fölé hajol és hitetlenkedve bámulja a megvilágított pultot mintha ott se lenne a kezem. Áthúzza párszor a kezét először a pult és a kezem majd a telefon és a kezem között. Arcára kiül a döbbenet ahogy ráeszmél nincs magyarázat rá. Nehéz műszempillái úgy repdesnek, mint a megriasztott pillangók.
- Te most szopatsz engem – vágja rá – ez valami bűvész trükk? Hogy csinálod? – néz rám.
- Nem tudom. Tegnap este még megvolt. Most meg sehol sincs. Én nem – kissé összezuhanva elteszem a telefonom – én nem tudom mi történt.
Azt hittem ő majd rögtön tudni fogja a megoldást. De Boris épp annyira, ha nem jobban kiborult az árnyéktalanságomtól. Megütögeti a pultot majd megnézi a kezem is keresve hol a csalás. Aztán felfordítja a tenyerem, hogy felé nézzen. A dzsekim ujját is feljebb rángatja én pedig segítek neki és feljebb húzom szabad kezemmel miután elteszem a telefonom. Kék manikűrős ujjai végig szántják a tenyerem barázdáit, ami csiklandós érzést kelt. Nem tűnik elégedettnek bármit is lát.
- Nem értem. Mintha a vonalaid megfakultak volna – én is lenézek a tenyeremre. Nem hinném, hogy látok különbséget.
- Szerintem mindig is ilyenek voltak.
- Gyakran nézegeted a tenyered? – vonja fel szemöldökét Boris mire megrázom a fejem – akkor mégis, hogy vennéd észre a különbséget? Én minden nap kezeket bámulok hidd el kiszúrom, ha valami nem okés.
Igazat adok neki. Nem mintha valaha különösebb figyelmet szenteltem volna a tenyeremnek. Talán az egészben ez volt a lényeg. Nem figyeltem eléggé. Még csak azt se tudtam megmondani pontosan mikor vesztettem el az árnyékom és most kiderült a tenyerem vonalai is fakulnak. Bármit is jelentsen ez.
- Nagy a baj? – kérdezem aggódva én is a tenyeremet nézve.
- Hmm – Boris elereszt majd rám néz ismét. Fekete szemei kielemeznek szinte hallom ahogy a fejében forognak a kis kerekek. Olyan lehetek számára, mint egy Rubik kocka. Szeretném, ha mondana valami megnyugatot. Talán hirtelen kitalál valamit. Forduljak meg háromszor és üssem össze a sarkaim és kész vissza is tér minden a normális kerékvágásba.
De Boris csak felsóhajt és beletúr a hajába.
- Ilyennel még nem találkoztam. Ez nem az én területem. Én amuletteket árulok és álomcsapdákat. Tartok szeánszokat és tisztitásokat de semmit, amit igazán ne lehetne megfogni. Nem ilyen... dolgokat – int felém. Tudom, hogy le akar rázni. El akar küldeni, hogy oldjam meg magam. De egyedül nem leszek rá képes és J.D sincs mellettem. Ha most haza kell mennem a magányos lakásba minden remény nélkül nem tudom mit fogok tenni. Senki más nem tud segíteni rajtam igazán csak Boris.
- Kérlek segíts rajtam – suttogom. Nem érzek szégyent, hogy segítséget kérek. Rég megértettem az ember egyedül nagyon kevés dolgot tud valóban megoldani. Az pedig, hogy megtaláljam az árnyékom biztos nem egy emberes feladat.
Boris megvakarja a tarkóját, de nem néz rám. Szeme végig fut a boltján, a megannyi furcsa kis tégelyen és boszorkány holmin.
- Sose mondtam, hogy nem segítek – válaszolja lassan mikor végre ismét a szemembe néz – de értsd meg nem ez a szakterületem – kezét védekezően feltartja – nem tudok semmit se ígérni. Csak a segítségem.
Ez több mint elég. Érzem ahogy a testemben az izmok végre felengednek. Egy egészen kicsit meg is hatódok. Borisnak minden joga meglenne, hogy visszautasítson. Óvatosan két kezem közé fogom jobbját. Ugyan a tenyere nagyobb, mint az enyém a csontjai egészen törékennyé teszik az én vasmarkomban.
- Köszönöm Boris – szorítom meg finoman.
- Nincs mire hálálkodnod – válaszolja zavartan – még semmit se tettem – húzza ki kezét a markomból – gyere vissza holnap – a pultról felvesz egy jegyzettömböt és tollat – és írd ide le a telefonszámod, én is megadom az enyémet. Ma este utána járok a dolgoknak és holnap átbeszéljük ezt az egészet – majd hirtelen hozzáteszi – és a fizetséget mert nem vagyok ám a tündérkeresztanyád!
- Természetesen! – vágom rá lelkesen és lefirkantom a számomat.
- Jól van, jól van – tépi le a cetlit majd ő is leírja a sajátját és átnyújtja – és amúgy pasi vagyok. Szóval nem sértettél meg.
Ugyan szigorú arcot vág kezdek rájönni Boris egy igazán rendes fickó. Még hálálkodom neki ahogy kimegyek a boltból, de ő csak leint. A telefonszámát gondosan elteszem a zsebembe ahogy kiérek az utcára. Már elmúlt dél és csak most kezdek rájönni mennyire éhes is vagyok. Hazafele talán beugrok a közeli kínaishoz, hogy vegyek valamit ebédre. Most, hogy a szikla, ami a mellkasomon pihent amióta rájöttem nincs meg az árnyékom kicsit engedett jobban érzem magam. Bízom benne Boris lesz a megoldás mindenre. Addig is, ha hazaérek felhívom J.D-t és elmondom neki mi történt.