Ezután rövidesen Noir is hazaérkezett. A titkos hatodik érzékének köszönhetően vagy mert mindkettőnkön még látszott a sírás nyomai az ajtóban zavartan megtorpant. Szemöldök ráncolva érdeklődött mégis mi lelt minket, de mindketten csak legyintettünk. Mindketten túl fáradtak voltunk újra felhozni az egészet.
Így viszont eljött az ideje, hogy hazainduljak. Már J.D is otthon lehetett és Noirnak és Borisznak volt mit megbeszélnie.
Elbúcsúztam hát tőlük is haza indultam futólépésben.
A férfiak most is éhesen tekintettek felém megpróbálva leszólítani, de az első leszólítás után sprintelni kezdtem. Ma már nem akarok több gondot. Otthon még várt rám Felix, J.D és egy beszélgetés a fiú jövőjéről, amiben segítenem kellett.

Beérve a bérházba kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A sírás úgy éreztem megtisztított és fel is szabadított egy kicsit, még ha fel is puffadtak a szemeim. Benyitva a lakásba gyorsan levettem a kabátom és megpaskoltam a falat, hogy köszöntsem Eltont. A nappaliból női éles sikolyok hallatszottak ki. Ez csak egyet jelenthetett.
Belépve a szobába valóban a tévé előtt találtam a fiúkat. J.D kényelmesen hátradőlt a kanapén az ölében popcornnal teli tálból falatozva. Szemei a képernyőre ragadtak arcát rémisztő fehér fénnyel világítva meg a behúzott függönyöktől sötét szobában. Annyira koncentrált a filmre, hogy észre se vette jöttömet.
Vele szöges ellentétben Felix a kis párnáját magához ölelve felhúzott lábakkal ül az oldalához simulva. Ahogy belépek megugrik és felém kapja tekintetét. Integetek neki, hogy a lehető legkevésbé tűnjek sorozatgyilkosnak a szoba félhomályában.
Megfeszülő teste elernyed ahogy eljut agyáig csak én jöttem meg. Szegénykémet megviselte a horrorfilm.
Óvatosan a kanapé mögé kerülök és a férjem vállaira csapom a kezem. Persze nem ijed meg. J.D immunis a rémisztgetésre. Már az anyja hasában is halálsikolyokra aludt el. Azért, mert annyi horrort néztek nem pedig mert gyilkosok lennének természetesen.
- Megjöttél Rosie? – mosolyog fel rám J.D, de amint meglátja az arcom összefutnak szemöldökei – mi történt? Sírtál? – igazítja meg szemüvegét, hogy jobban rám lásson.
Felix erre szintén kíváncsian hátrafordul.
- Lelkiztünk Borisszal – adom meg a kitérő választ karjaimmal lazán átölelve J.D-t – de nincs semmi baj.
J.D egy ideig még elemzi az arcom, de nem erőlteti a témát és inkább visszafordul a film felé. Nosferatu rémes fekete-fehér alakja épp feltűnik a színen és gyorsan elkapom a tekintetem. Sose bírtam a rémisztő filmeket. Úgy tűnik Felix se, mert ő még mindig felém van fordulva inkább, mint hogy a képernyőt nézze.
A szememmel J.D felé intek majd az állammal is felé bökők. A fiúnak leesik, hogy mit akarok, de csak megrázza kissé a fejét. Nem erőltethetem tudom, de jobb, ha most mondja el.
Ezt próbálom a tekintetemmel is lekommunikálni neki mire csak felsóhajt.
A fiú előre fordul ismét, de még innen is látom ahogy a száját tépi. J.D-t nem érzékel semmit az egészből ahogy ismét elveszik a filmben. Amíg Nosferatu itt van, hogy elvonja a figyelmét nem jutunk egyről a kettőre. A kanapé karfáján hagyott távirányító felé nyúlok és egy gombnyomásra elsötétül a képernyő.
A férjem felháborodottan felkiált, de megveregetem a vállát.
- Felix szeretne valamit mondani – nézek a fiúra, aki a párnája rojtait vizsgálja mintha kiolvashatná belőlük a jövőt.
J.D is a fiúra néz várakozón. Nevetségesnek tűnik, hogy a sötétben ülünk most, hogy ki van kapcsolva a tévé így megyek és felkapcsolom a villanyt, hogy kikerüljek a képből. A hirtelen jött világosságra Raszputyin, aki a kanapé alatt pihent is előmerészkedik.
Ahogy helyet foglalok a fotelben felpattan ő is és elhelyezkedik mellettem, éppen csak elférve egymás mellett. Puha szőrén végig futtatom ujjaim amíg arra várok Felix elhatározza magát. Amikor a fiú felém néz próbálom a legbátorítóbb mosolyomat elővenni.
Én és Raszputyin szurkolunk neki, próbálom üzenni.
J.D, ha érzékel is valamit belőle nem mutatja jelét, továbbra is csak a fiú felé fordulva vár.
- Honnan jöttél rá mivel szeretnél foglalkozni? – nyögi ki végül Felix mindenkit meglepve magát is beleértve.
Nem éppen erre számítottam, de nem is akarok beleszólni a beszélgetésbe.
A férjem megvakarja az állát ahogy átgondolja mit is válaszoljon. Borostája ismét kiütközni látszik miután elfelejthetett reggel borotválkozni.
- Talán akkor, amikor bejöttek a CD-k – mondja - a szüleimnek rengeteg VHS kazettájuk volt. Mikor azt mondom rengeteg értsd úgy több szekrényt betöltő. Hobbijuk a horrorfilmek gyűjtése – int a tévé felé, ahol pillanatokkal ezelőtt szintén egy ilyen film ment – ezért mikor bejöttek a CD-k arra gondoltam átírathatnám a régi kazettákat. Így tartósabbak is lennének meg mindig is érdekelt a számítástechnika. Az azt megelőző nyáron összeszereltem a saját számítógépem. Az egész nyaramat az átírásukkal töltöttem. Másnak talán monotonan hangzik, de én élveztem. Azt gondoltam menő, hogy képesek vagyunk a régi technikákat újakra cserélni. Akkor jöttem rá, hogy ezzel akarok foglalkozni. Fejleszteni akartam, hozzátenni a saját részem – mosolyog nosztalgikusan – csak nem kitaláltad mi szeretnél lenni? – fordul vissza Felix felé.
- De – bólintott akadozva – nem fogsz kinevetni ugye? – Felix egészen összezsugorodni látszott. Tudtam, hogy J.D sose nevetné ki, de azért aggódva pillantottam rá. De, mint mindig most is J.D gondosan és nyugodtan reagált és megpaskolta a fiú vállát.
- Nem tudsz olyat mondani amiért kinevetnélek.
- Jó – majd felém pillantott – Rose már tudja – tette hozzá mire megerősítésként csak biccentettem – ő azt mondta jó ötlet...
- És nekem is elmondod? – kérdezte mosolyogva J.D.
- Szeretnék óvó bácsi lenni.
J.D szemei kitágulnak, de csak egy futó pillanatra mielőtt felváltaná egy sokkal nyugodtabb ábrázat. Pár kurta bólintással elemzi a hallottakat épp csak nem látom a fejében forgó fogaskerekeket. Komolyan átgondolja a hallottakat nem csak rájuk bólint ahogy én tettem. Felix figyelme ismét a kis párnájára koncentrálódik. Ujjaival csavargatja a rojtokat egyikünk felé se pillantva.
- Ez működhet – szólalt meg kis idő után J.D mire a fiú azonnal felé kapta a fejét. Felix szemei hatalmasra nőttek még a száját is eltátotta. Sose hittem volna, hogy ennyire sokat számít neki J.D szava. A férjem még párat bólint mintegy megerősítésként.
- Komolyan gondolod? – kérdi hitetlenkedve Felix.
- Persze. Hallottam Daliahtól milyen remekül vigyáztál a kicsikre. Épp csak nem írt rólad egy eposzt – nevet fel halkan – de sokat kell javítanunk a temperamentumodon. Nem beszélhetsz csúnyán a kicsikkel.
- Tudom! – biggyesztette le száját sértetten Felix – nem is káromkodtam előttük.
J.D csak összeborzolta a rakoncátlan szőke haját Felix pedig máris nyugodtabbnak látszott. Egészen meghatódtam a sikerén és szívem épp csak ki nem pukkadt a J.D iránt érzett szeretetemtől. Hát tényleg nincs csodásabb nála!
- Büszkék vagyunk rád – mondja gyengéden felém pillantva – holnaptól akkor elkezdünk keresni neked egy iskolát.
- J-jó – biccentett rá kezeivel a párna sarkaival játszadozva.
- És felkeresed hamarosan a szüleidet is rendben? Szeretném, ha tudnák, hogy rendben vagy és biztonságban. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódjak magukat.
Felix arca azonnal elárulta, hogy ő ezt egy pillanatig se hiszi. De morgott és tett-vett látszólag beleegyezését adva. Végül inkább felállt és kiment a konyhába, hogy még egyszer ellenőrizze minden kuponja megvan a közelgő nagy debütáló vásárlásához.
J.D közben kezébe vette a távirányított és intett nekem, hogy üljek át mellé. Vonakodva, de engedelmeskedek átvéve Felix helyét. A férjem átkarol és magához húz egy gyors csókot nyomva a homlokomra.
Ez az univerzális jele a bocsánatkérésnek, hogy most végig kell néznem a horrorfilmet vele.
Amíg nem ismertem J.D-t sose hittem volna, hogy a horror egy nagyon is társas műfaj, ahol minél többen nézik annál jobb. Legalábbis, ha az embernek jó hangulata van. Egy stresszes napján csak bevágta magát a tévé elé és megnézte a Fűrész összest „terápiás" jelleggel. Egyedül.
Kíváncsi vagyok milyen lehet félelem nélkül élni, rettenthetetlenül ahogy az én pehelysúlyú informatikusom él.
Ahogy a film vége fele tartunk egyre nehezebben viselem Nosferatu figuráját vagy ami rosszabb a hősnő Ellenét. A fekete-fehér filmek túlvilági fénye, a smink és a látszólag márványszerű bőr kiborít. A karomon is feláll a szőr ahogy tágra nyílt szemekkel hajlong a képernyőn hálóruhájában.
Végre eljön a feloldozásom és Nosferatu meghal a felkelő nap fényében, hogy aztán Ellen a férje karjai között hunyjon el.
Mikor elsötétül a képernyő még akkor is csak előre meredek. Talán, ha nem pislogok nem kezdek el sírni.
J.D kikapcsolja a tévét és felém fordulna, de hogy ne láthassa az arcom inkább lehajolok az előttünk fekvő Raszputyinhoz, hogy felvegyem. Az állat, aki eddig az oldalán feküdt és már közel állt az elalváshoz erre megugrik és ijedten elsiet a szobájába.
Továbbra is a kínos félig előre hajolt mozdulatban maradok a sírás keserű íze pedig csak egyre inkább tolakszik fel a torkomon.
Most már J.D-nek is feltűnik a furcsaságom.
- Mi a baj? – kérdezi ahogy kelletlenül hátra dőlök ismét a kanapén. Lassan fújom ki a levegőt próbálván lejjebb nyomni a gombócot a torkomban. Mit kéne erre válaszolnom? A bajokból jelenleg végelláthatatlan a listám és szerepel rajta rémisztő fiúk, szellemruhák és húgok, akik Liverpoolba költöztek. J.D magához húz és vállára hajtom a fejem ahogy végig simít a hátamon.
- Ennyire megrémített a film? – suttogja.
- Nem a film – olyan rekedten hangzom, hogy többször is meg kell köszörülnöm a torkom, hogy képes legyek folytatni – de sok minden más megrémít.
- Bárcsak valami vudu varázsló lennék vagy kazak sámán, mint Boris. Próbáltam megérteni mi is ez. De azt se tudtam mit kutassak és amit találtam se értettem meg. A boszorkányságot nem tudom felfogni – a keserűség a hangjában és ahogy szorosabban tart megérteti velem még ha nem is láttam J.D keményen dolgozott. Mindent megtett értem.
- Nem kell – rázom meg a fejem kissé – te vagy az utolsó normális dolog az életemben. Beléd kapaszkodom, te vagy az én mentőmellényem.
- Persze – mondja nem túl lelkesen – a kockafejű férjed, aki máshoz nem is ért, mint hogy időben befizesse a számlákat. Annyit dolgozom, hogy még csak időm se volt segíteni hajat gyűjteni vagy kocsikázni a városban. Még Gitta, aki a város másik végében lakik is többet segített.
- Ne mond ezt! – kapom fel a fejem – te! – fogom két kezem közé arcát és mélyen a kék szemeibe nézek – te vagy a legnagyobb segítségem! A hátországom! Amíg én körbe futom Londont te dolgozol és eltartasz! Annyi gondot veszel le a vállamról azzal, hogy tudom itt vagy, hogy meghallgass és megszidj, ha hülyeséget csinálok. Amikor tudom nem kell aggódnom azon, hogy lekapcsolják a gázt vagy nem lesz mit ennünk. Nem panaszkodsz, sose panaszkodsz hiába lakik Elton John a falban vagy vettem magunkhoz egy tini fiúnak álcázott mosómedvét. Te csak azt mondod oké, ezzel dolgozunk akkor. Annyi szar dolog történik és bárki más már beadott volna egy válópert, de nem te – majd megcsókolom – és imádom a kockafejed! Imádom!
- Még akkor is, ha a gyerekeinknek is az lesz? – kérdi dünnyögve ahogy tovább tartom fogva fejét összenyomva orcáit.
- Gyönyörű száznyolcvan feletti kockafejű negyed indiai gyerekeink lesznek -vágom rá. Ezen már mindketten felnevetünk és egymásba gabalyodva elterülünk a kanapén. Magam alá gyűrőm és össze-vissza csókolom az arcát amíg már kerek szemüvege le nem esik fejéről.
Mindent elkövetek, hogy megértse milyen komolyak a szavaim.
Mert a megannyi problémám se érződik olyan súlyosnak, hogy itt van J.D velem és mindent átvészelünk mi ketten.
Ha egy nap ő kell fel árnyék nélkül akkor is ugyan úgy mindent elkövetnénk, hogy az övét is visszaszerezzük.
Az én csodálatom férjem, aki a vállain tartja a világomat.

Meghitten sikerült el is aludnunk így egymáson fekve amíg el nem jött a vacsora ideje. Felix két lábost összeverve ébreszt fel minket mert miután bealudtunk a kanapén ő egymaga megfőzte a vacsorát. A kellemetlen kongásra sikeresen lefordultam a kanapéról beverve a könyököm a padlóba, de amennyi kék-zöld foltom volt mostanság plusz-mínusz egy igazán nem érdekelt.
Felix továbbra is kézben tartva az étkezéseim nagy részét szuper termékenység nővelő vacsorát készített. Egy halom zöldséggel, babbal és lazaccal, ráadásul megdöbbentően jó besamelmártással.
Fejben a lehetséges karrierek közé írom a szakácsot és a diabetikust, ha esetleg meggondolná magát.
J.D vacsora után még egy horrorfilmre rávett minket, amit se Felix se én annyira nem élvezett, de úgy éreztem kijár neki a szórakozás amennyit dolgozott mostanság.
Amíg egy tucat embert brutálisan legyilkoltak a képernyőn popcorn helyett ananászt majszoltunk, Felix pedig az új kuponjait vagdosta, hogy ne kelljen a filmet néznie. A sikolyok így is mindent elmondtak.
A férjem viszont remekül szórakozott hangosan latolgatva lesz-e egyáltalán túlélője a filmnek.
Nem volt.

Bevallom kissé aggódva nyitottam be reggel óta először a hálószobánkba. Nem a filmek miatt - bár jól megnéztem, hogy Nosferatu nem tekint-e be a negyedik emeleti ablakunkon – hanem a reggel otthagyott ruha miatt. De a rusnya nyoszolyólány ruhának hűlt helye volt. Óvatos léptekkel mintha attól kéne tartanom meghallhat a szekrényhez osonok és bekukkantok.
J.D, aki még mindig az ajtóban állt szájában a fogkeféjével alig érthetően megszólalt.
- Na? Ott van?
- Nincs – rázom meg a fejem visszafordulva felé – szerinted megsértődött?
A férjem csak vállat von visszatérve a fürdőszobába, hogy kiöblítse a száját. A nappaliból az éppen ágyazó Felix neszezése kihallatszik és rájövök ő biztos tudja, ha a ruha életre kelt és világgá ment.
- Felix – megyek ki hozzá ahogy épp kiteríti takaróját – voltál a hálóban?
- Hogy lettem volna, ha bezártad? Meg minek? – kérdi bosszúsan mintha azzal gyanúsítanám turkál a cuccaim között. Persze a háló kulcsa a zárban maradt így valójában könnyedén bemehetett volna, de Felix valóban nem volt az a szimatoló fajta. Néha, ha takarított ezt-azt megnézett, mint könyveket vagy dísztárgyakat, de aztán vissza is tette őket a helyükre. Nem mintha a párnahuzatban rejtegette volna az elcsórt bankkártya adatainkat.
- Nem úgy értettem – védekezek azonnal – reggel volt az ágyon egy ruha. Ami magától mozgott. Most meg nincs sehol.
- Elmenekült a ruhád? – ráncolja szemöldökét Felix majd elgondolkodik és mintha magától értetődő lenne a dolog rábólint – nem a legfurcsább dolog a héten.
Ebben igazat kellett adnom. Meg nem mintha igazán hiányolnám azt a förtelmet, csak jó lett volna eladni. Ki tudja akár még vissza is jöhet.
Remélhetőleg nem játsszuk el ezt minden nap mert akkor egy idő után kifogyok a ruhákból.
Elnézem ahogy a fiú gondosan előkészíti a kanapét alváshoz próbálván elengedni az elmenekült ruha gondolatát. Valójában itt lenne az ideje, hogy Felixnek is legyen saját ágya. Esetleg azok az összehajtható katonai ágyakból beszerezhetnénk egyet. Vagy egy rendeset is hisz, ha iskolába fog járni még fontosabb lesz, hogy jól kialudja magát.
- Mit szólnál egy ágyhoz? Nem túl kényelmetlen a kanapé? – kérdem hirtelen. Felix felvont szemöldökkel mered rám majd durván megrántja a vállát.
- Ez a legkényelmesebb hely, ahol egy jó ideje aludtam. Amikor a barátomnál laktam egy felfújható matracon éjszakáztam. Persze jó volt akkor és nem panaszkodom, de az öreg guminak van egy fura szaga – olyan erősen grimaszol, hogy még az orra is ráncosodik – miért mit tudsz felajánlani? Feküdjek be közéd és J.D közé? Vagy Raszputyinnal a szénán – néz rám értetlenül.
- Gondoltam veszünk neked egy kinyitható ágyat. Manapság sok féle van és azt betehetnénk Raszputyin szobájába. Vagyis a tiedbe és az övébe akkor.
- Szóval a nyúl, a konzervek, amiket venni fogok és én is egy szobán osztoznánk?
- Igen.
- Jól hangzik – feleli őszintén ahogy átgondolja – köszönöm – mondja olyan halkan, hogy inkább gondolom, hogy ezt mondta mintsem hallanám – és így anélkül nassolhatnék éjjel, hogy felébresztenélek titeket – folytatja jóval hangosabban.
Felnevetek, mert valóban bár én átaludtam ezeket J.D rendszeresen belefutott hajnali kettőkor a konyhában falatozó Felixbe, ha felkelt egy pohár vízért vagy hogy a mosdóba menjen. Elmondása szerint néha nem tudta megállni, hogy ne csatlakozzon hozzá. Mint kiderült kevés dolog esik olyan jól, mint az éjszaka közepén elfogyasztott hidegtál és sült bab.
Ezek voltak az ők kis cinkos lakomáik.
Végül hagyom, hogy a fiú befejezze az ágyazást és én is elmegyek fogat mosni még mindig fejben az új ágyon gondolkodva. Minden paranormális esemény ellenére is az életemet megtöltő apró-cseprő történések továbbra is lekötöttek. Eltűnő ruhák és éhes falkaként utánam futó férfiak között is a fejemben tovább kavarogtak a vacsorához valók bevásárlása vagy a fogadott mosómedvémnek való ágy kiválasztása.
Az este hátra lévő része legalább mellőzött minden különös fordulatot. Talán még a természetfelettinek is van takaródója.