Bár azt mondtam nem lesz baj, ez gyakorlatban nem volt olyan egyszerű. A világ, amiben éltem valóban megőrült és úgy tűnt pont értem. Akarva akaratlanul is a jó pár nyárral ezelőtti J-Lo „Papi" című száma jutott eszembe ahogy a férfiak utánam fordultak és futólépésben kellett haladnom, hogy megelőzzem azokat, akik le akartak szólítani. Így is jó pár füttyszót és dicséretet kaptam ahogy kocogásra váltottam.
Ki hitte volna, hogy bennem és Jennifer Lopezben lesz valaha bármi közös.
Szinte bevetődtem a jósdába végre menedéket találva a férfiaktól, akik zombi módjára követtek. Mikor az ajtó bezárult mögöttem mégis mintha álomból ébredtek volna mind ment a saját dolgára. A bejáratnak vetve hátam veszek pár mély lélegzetet, hogy lecsillapodjon a hevesen dobogó szívem.
- Valaki nagyon népszerű - felpillantva Boris vigyorgó arcával találom magam szembe. Épp egy kis létrán állva pakolászott az egyik polc tégelyei között. Hosszú napsárga ruhájában és kék parókájában egy komisz tavaszhozó istenségnek tűnt. Éreztem, hogy a zakatoló szívem megnyugszik lassan.
- Sose akartam népszerű lenni - mondom végül - sajnálom, ami történt - mikor értetlenül rám néz lesütött szemmel hozzáteszem - az idegen fiús incidens.
- Még mindig ezen emészted magad? - kacagott fel a férfi. Könnyedén leugrott a létráról mire ruhája virágszirmokként hullámzott körülötte.
Úgy tűnt valóban megbékélt. Boris könnyedén félre állítva a bejárati ajtótól elfordította a kis táblát „zárva" felére majd intett, hogy menjünk hátra. Engedelmesen követtem örülve a puszta ténynek, hogy tényleg elástuk a csatabárdot.
Hamarosan ismét a kisszobában találtuk magunkat a jól ismert fehér táblával. Amíg Boris feltette a teavizet én a tábla elé álltam, hogy megnézhessem mit is adott hozzá. A kezdeti pár kósza szó után Boris rákapcsolt és most már nyomtatványok képek és még több szöveg volt kaotikusan a táblára helyezve. Részletek kifénymásolva Sigmund Talbot könyvéből és egy névsor azokkal, akik tudnak róla, hogy nincs meg az árnyékom. Rajta volt még az idegen fiú és egy kezdetleges rajz róla, amire nem volt szívem megmondani, hogy egyáltalán nem hasonlított az illetőre. Boris körültekintően színes cetlikkel és nyilakkal is ellátta a táblát. Olyan komoly és profi hatást keltett, hogy biztos voltam benne sokat dolgozott rajta. Nem tudom ugyan mennyi haszna volt, de hálás voltam, hogy ennyit dolgozott az ügyemen.
Boris felszolgálta a teát a jól megszokott citromos keksszel és összeültünk a hatalmas asztalnál. Ahogy a mézzel édesítettem a teám eszembe jutott Felix ahogy talán örökké fog a mézre. Lehet a gyermekemet Honey-nak kéne hívnom.
- Tudod gondolkodtam - Boris hangja kiránt a gondolataimból, amik azonnal a babák körül kezdtek forogni - és arra gondoltam személyesebbé tehetnék ezt az árnyék dolgot. Azt mesélted álmodtál vele, nem?
- Nos, igen - bólintok majd tenyeremmel megtámasztom az állam ahogy kitekintek a hátsókertre - azóta nem volt vele álmom. De... nagyon szomorú volt az a másik Rose. Az árnyékom vagy nem is tudom.
- Értem - kortyol bele a teájába Boris - szóval mi lenne, ha elneveznénk? Mégse utalhatunk rá folyton a másik Rose-ként. És így lehetne egy jobb neve az ügynek, mint „Árnyékrablás" - utal a táblán lévő feliratra.
- Adjunk nevet az árnyékomnak?
- Persze. Ha valamit elnevezel már könnyebb megértened is nem? Sokkal - széles mozdulatot tesz szabad kezével - megfoghatóbb lesz.
Elgondolkodom a mondottakon. Egy név valóban nem ártana. Sokkal könnyebb lenne beszélni is róla akár nyilvánosan is. Meg talán még az árnyékom is örülne neki.
- Jól van - egyezek bele - és szerinted milyen nevet kéne neki adnunk? Egy virágnevet? Vagy valami sötétebbet?
Boris nem létező borostáját simogatva eltöpreng. Nem volt erősségem a névadás így bármibe igazából beleegyeztem volna ellenvetés híján.
- Mit szólnál a... Personához? - húzza félmosolyra a száját - elvégre úgy néz ki, mint te. De nem te vagy.
- Persona - ízlelgetem a nevet - ez működhet.
A név pedig hivatalossá válik ahogy Boris feláll és az „Árnyékrablás" -t letörölve felírja „Persona". Még a csoport chatet is átnevezi rá.
Ezzel pedig valóban Personát kezdtük keresni.

Egy kis gyakorlással, de egészen hozzászoktunk, hogy Personaként utaljunk az árnyékomra. Ismét átvettük a történteket és az új furcsaságokat is hozzáírtuk a táblához.
A délelőtt nagyrészét ezzel töltöttük amíg úgy nem ítéltük itt az ideje, hogy megebédeljünk. Annak érdekében, hogy elkerüljük a kóbor kutyaként utánam futó „hódolókat" a pizza rendelés mellett döntöttünk.
Amíg a futárra várakoztunk kiültünk a kassza mögé ismét kinyitva a boltot és a mindennapokról csevegtünk. Felfrissítő volt végre másról is beszélni, mint Personáról. Tévéműsorokról, túl árazott gyümölcsökről és rémes vásárlókról.
Mikor hirtelen kinyílt az ajtó azt hittem Noir érkezett meg, de ahogy a bejárat felé fordultam egy nőt pillantottam meg.
Az asszony, aki a hatvanas éveiben járhatott mesterien göndör szőke loknis hajával és kék szemhéj festékével a hetvenesévek sztárjaira emlékeztetett. Olyan volt, mint Dolly Parton, akit nem segítettek ki a plasztikai sebészek. Barack szín ruhát viselt, ami remekül állt neki. Érdeklődve néztem a hölgyet azt gondolva vásárló mikor Boris felemelkedett mellettem székéből.
- Mama mi szél hozott? - kérdezte a férfi mire meglepetten pillantottam rá majd vissza az asszonyra. Boris és a mamája valóban hasonlítottak. Nem külsőben éppenséggel, de volt egy hasonló szigorú kisugárzásuk. Kíváncsi vagyok vajon Marigold is így fog-e kinézni hatvan évesen.
- Erre jártam és gondoltam meglátogatlak - ahogy oldalra pillantott egyértelmű volt hogy hazudik. Kínosan fészkelődtem a székemben. Nem tudtam mit kéne tennem, távozzak vagy maradjak veszteg? Boris mamája most rám pillantott a férfi pedig felém intett.
- Ő itt Rose Green-Garden. Egy kedves barátom.
- Nagyon örvendek - mondom meghatódva a tituluson. Az asszony átszeli a boltot és valóban csak Boris mamája lehet ahogy könnyen ringó csípővel elegánsan elém sétál. Hosszú vörösre festett körmös kezét felém nyújtja, amit óvatosan megrázok. Olyan csontos és vékonyka a keze, hogy félek összeroppantom. Az egész nő nagyon törékenynek tűnik szigorú arca ellenére. Amíg Boris kiállásában volt egy bizonyos magabiztosság ez az édesanyjáéból hiányzott.
- Enyém az öröm. Angela Iskakov vagyok, de hívj csak Angie-nek így nem tűnők olyan vénnek - kacsint rám. Érdekes, hogy ennyi év után is megőrizte a néhai férjének nevét. Elengedve kezét felajánlom neki a székemet, de visszautasítja. Rápillantva Boris-ra látom milyen bizalmatlanul méregeti az édesanyját. Félek éppen beletenyerelni készülők egy családi ügybe. Mégis mielőtt felvethetném, hogy távozok Boris megszólal.
- Szóval mit szeretnél? - kérdi ismét. Angie időnyerés céljából gondosan megigazítja ruháját. Édesnek találtam, hogy még a stílusuk is hasonlított. Vajon gyakran vásárolnak együtt?
- Porter itt van? - kérdi inkább Angie. Boris összefűzi mellkasa előtt karjait.
- Tudod jól, hogy nincs.
- A húgod - olyan erősen nyomja meg ezt a szót akár a bírók hozzák meg az ítéletüket - meglátogatott a napokban.
Oh, ne. Ez rosszul fog elsülni, már onnan meg tudom ezt állapítani ahogy Boris mellettem egész testében megfeszül. Úgy áll a hátra vezető ajtó előtt mintha őrizné azt. Persze Porter tényleg nem lehet itthon, minden bizonnyal még az iskolában ül. Igazán nem akarok ennek a személyes beszélgetésnek a szem és fül tanúja lenni, de már túl késő, hogy kimásszak belőle. Amennyire tudok próbálom magamat összehúzni és valóban ahogy egymással farkasszemet néznek nem figyelnek rám. Boris felhorkant.
- Csak nem elfogyott a pénze a következő adagjára? - köpi szinte. Angie összerezzen a hangja élességére, de ahogy lehunyja egy pillanatra a szemét ismét összeszedi magát. A szája makacs vonala megegyezik Boriséval.
- Ő tényleg próbál megváltozni.
- Szóval megint kölcsönadtál neki.
- Az elvonóra kell neki. Jövőhéten bevonul. Arra gondoltam... ha látja Portert az ösztönözné, hogy most végig is csinálja.
- Mama - Boris egész testében remegett próbálván visszafojtani az indulatait - soha nem fogom megengedni, hogy Porter közelébe kerüljön. Ha ide mer jönni, ha fel meri keresni kihívom a rendőrséget és mindent elmondok nekik.
- De - Angie láthatólag kezdte elveszíteni a nyugalmát - de hát ő az anyja! Nem tarthatod távol a saját gyerekétől! És tényleg bánja, amit tett! Meg kell értened nagyon nehéz helyzetben van.
- Rég elvesztette a szülői jogait - csap az asztalra Boris - megadtam neki a lehetőséget. De ez már vagy a ötödik alkalom, hogy elvonóra megy! És ne felejtsük el, hogy ő hagyta magára Portert! Hogy tudnám megengedni, hogy még egyszer eljátssza ezt!? Nem! Amíg én itt vagyok addig Porter az én védelmem alatt áll. Candy mehet és túladagolhatja magát egy sikátorban az se érdekel!
Az utolsó mondata olyan akár a mennydörgés és még ő is hátra hőköl. Láthatólag megbánja amint kimondja mégse vonja vissza. Angie szemei könnyben úsznak ahogy lehajtja a fejét. A szám elé kapom a kezem, de tudom nincs helyem ebben a beszélgetésben.
- Hát olyan nagy bűn, hogy hinni szeretnék neki? Ha azt akarom mind egy család legyünk? Te... nem akarsz vele semmit, de mi a helyzet Porterrel? Neki nem hiányzik? Kérlek legalább mond meg neki, hogy Candy gondol rá! Te nem láttad... de ... de tart egy fényképet róla magánál! Még ennyi idő után is!
- Az nem pótolja az éveket - fordul el félig az anyjától - én voltam Porter mellett mikor kórházban feküdt a törött karjával. Noir segített neki felkészülni a versolvasó estjeire. Ott voltunk minden fellépésén, és mikor túl volt az első szakításán, mi ünnepeltünk vele mikor megnyerte az ösztöndíját. Candy-ről elmondjam milyen emlékei vannak? Hogy a saját hányásában fekszik a fürdőszoba padlóján. Hogy a lakásban kering, mint egy őrült, értelmetlen szavakat hajtogatva. Hogy idegen férfiak fekszenek az ágyban az anyja mellett. Porter arra emlékszik azt mondja neki pár hónap és visszajön érte majd soha többé nem látja. És most az mondod ennek a fiúnak mondjam azt az anyja gondol rá? - remegve felnevet - komolyan azt kéred hazudjak a kisfiamnak? - megrázza a fejét.
Szívem szerint magamhoz ölelném Borist. Azt akarom neki mondani, hogy senki se bánthatja Portert. De akkor én hazudnék. Angie arcán végig gördülnek a könnyek és meg se próbálja letörölni őket.
- Csak annyit kérek gondolkodj arra, hogy érez Candy - mondja csöndesen majd megfordul. Boris még mindig félig elfordulva áll, nem próbálja megállítani az asszonyt. Ahogy a kis csöngő megszólal Angie után ahogy becsukja az ajtót Boris összecsuklik és épp csak sikerül elkapnom. Óvatosan mindkettőnket leeresztem a földre, tanácstalanul mit mondhatnék vagy tehetnék, hogy feloldozzam őt. Ott térdelek mellette és magamhoz vonom, remélve erre van szüksége. Boris feje a vállamra csuklik. Most pont olyan, mint Angie kicsi és törött én pedig védőn köré vonom a karjaim.
Semmi baj Boris, most nem kell erősnek lenned.
- Hogy mondhatja ezt? - sírja a férfi ahogy megkapaszkodik a blúzomban - hogy hogy érez Candy? - nevet fel üresen - és Candy gondolt arra, hogy érez Porter? Hogy hogyan érzek én? Édes Istenem. Ahogy ott hagyta Portert az üzlet előtt. Rá se nézett. És akkor... akkor felém fordult tudod... olyan kicsi volt, aprócska még egy nyolc éveshez képest is. És... és rám nézett azokkal a nagy barna szemekkel, amik olyanok, mint Candy-jé, de minden romlottság nélkül, minden bűn és rondaság nélkül. Én pedig azt hittem a szívem darabjaira törik. Nem volt szomorú... egyszerűen csak... beletörődőt. Soha senkinek se kéne úgy éreznie, hogy valami semmiség, egy apróság, amit az emberek maguk mögött hagyhatnak. Pedig ő úgy érezte. Ő tudta nem számít.
Én pedig magamhoz vontam és azt mondtam... azt mondtam „Porter, nem ígérhetek neked semmit, csak azt, hogy melletted maradok. Jó? Örökkön örökké, még ha lehet csak ketten is leszünk. De én itt vagyok. És nincs semmi ezen a világon amiért magadra hagynálak."
És nem hazudtam... Istenemre esküszöm nem hazudtam.
Boris ezután már nem mondott semmit, hagytam, hogy kizokogja magát. Végig tartottam, néhol végig simítva hátán. Ezt a fájdalmat nem lehetett szavakkal megvigasztalni.
Egy idő után csillapodni látszott és az ölelésemből is kibontakozott. A könnyei méretes nedves foltot hagytak a fölsőmön néhol szemfestékes lenyomatokkal, de nem érdekelt. Boris megdörgölte az arcát tovább kenve a megfojt festéket.
Megfogtam a vállait és rámosolyogtam.
- Porternek melletted a helyed - mondom végül - te vagy az igazi szülője.
Boris szipogva bólintott. Még pár pillanatig csöndben térdeltünk a földön mikor egy gyenge mosollyal felnézett.
- Rémes lehetett ez az egész neked - majd ismét megdörgölve az arcát hozzátette - rémesen nézhetek ki.
- Ne aggódj miattam - majd rábökők a blúzomon lévő foltra - bár tény a sminked nagy részét elloptam.

Boris elfut ezután rendbe tenni magát amíg én vigyázok a boltra. Felajánlja, hogy hoz nekem egy másik fölsőt, de nem hinném lenne rám jó darabja és valóban nem igazán érdekel a kis folt, amit hagyott.
Mire visszaérkezik már levette a kék parókát és megmosta az arcát eltüntetve a maradék sminkjét is. Puffadt szemei még csillognak az elsírt könnyek után, de újra összeszedetten néz ki. Különös volt a sárga ruhája és a férfias arcának összképe, de nem számított. Boris az Boris volt, így vagy úgy.
Perceken belül megérkezett a pizza is és csak most jöttem rá milyen rém éhes vagyok. Ahogy átveszem a futártól a pizzát már meg se lepődőm, hogy ajándék tiramisut és üdítőt is ad. Az már annál kínosabb, hogy nem engedi, hogy fizessek. Nem sikerül rátukmálnom a pénzem és muszáj egyszerűen feladnom. A futár még egy pillantást vett Borisra, aki láthatólag összezavarja férfias arcával, de női ruháival ezért sapkáját mélyen a szemeibe húzva csak motyogva köszön el.
- Többször kéne közösen rendelnünk - mosolyog Boris ahogy lepakolok az asztalra. Eltűnik a hátra vezető ajtó mögött és rövid időn belül két pohárral és evőeszközökkel jelenik meg.
Az ebéd nagyrészében csöndben vagyunk néhol váltva csak pár szót. Boris gondolatai még mindig a családja körül forognak láthatóan és hagyom, hogy megeméssze a történteket. Ha beszélni akar róla majd megosztja a gondolatait.
Már a tiramisut kanalazzuk mikor újra megszólal.
- Azért a családom nem rettenetes, ugye tudod? - kérdi minden egyes szót alaposan meggondolva. Oldalra billentem a fejem. Nem illett Borishoz, hogy szabadkozzon. De nem is volt általános, hogy valaki csak úgy belelásson a kínos családi beszélgetésekbe, mint ahogy most én tettem. Remélem ennek semmi köze sincs Personához.
Túl paranoiás vagyok.
Jól meggondolom miként kéne állnom ehhez a témához. Ha megosztanám Borisszal a saját családi bajom, hogy érezne? Megnyugodna vagy úgy érezné csak magamról vagyok képes beszélni?
- Tisztelem anyukádat, hogy a nehéz élete ellenére is próbálkozik, és tisztellek téged is, amit Porterért tettél - mondom letéve a műanyag tálat, amiben a tiramisu volt - minden családnak vannak kellemetlen ügyei. Ez már csak így van, ha egy rakás ember együtt él. Nem lesztek rettenetesek csak mert problémáitok vannak.
- Persze - csettint nyelvével elégedetlenül Boris - de te nem igazán érzed át nem? A virágmező családoddal - keresztbe veti lábát ahogy a pultra könyököl - jó lehet egy ilyen családban élni. Fogadjunk minden testvéred olyan, mint te. Irigyellek Rose, ha nem lenne Persona hiányzása az életed tökéletes lenne - majd hozzáteszi - kivéve a legidősebb nővéred, aki a család feketebáránya.
Képtelen vagyok nem felnevetni a magam ronda torokhangján. Nem tudom miért bánt, hogy Boris azt feltételezi nincs baj a családommal. Örülnöm kéne neki. Csak valahol annyira reménykedtem, hogy legalább Boris látni fogja velem sincsen minden rendben.
Az emberek általában nem látnak át a „minden rendben Rose-on" csak J.D. Egyedül J.D volt az, aki nem hitte el soha, és ha róla volt szó olyan könnyen tudtam elmondani a bajom.
Ha más lennék vajon könnyebben jönnének ezek a szavak?
Persona vajon el tudná mondani?
- Így látod? - kérdem és magam se tudom minek mosolygok - azt mondtad te és én annyira nem is különbözünk. Igazad volt - mély levegőt veszek, sajnálom Violet - az egyik húgom Liverpoolban él. Azért ment el oda, hogy elmeneküljön tőlünk. Violet a második legfiatalabb húgom és évek óta... és nem értem, hogy tudta eltitkolni... de évek óta drog problémái voltak. Így visszagondolva voltak rá jelek. A hirtelen változó munkahelyek, az esti kiruccanásai, nagyobb pénzkiesései minden magyarázat nélkül, igen azt hiszem valójában elég egyértelmű volt. De hát senki se akar erre gondolni. Nem tudom ti, hogy jöttetek rá a húgod... szer használó. Mi az év elején jöttünk rá.
Csak egy családi ebéd volt, a szüleink házassági évfordulója, amit apám halála óta is megültünk. Anyám és a testvéreim. Violet mindig is különös gyerek volt. Hangulatingadozásokkal, furcsa érdeklődésekkel ezért vele kapcsolatban nem volt semmi túl különös. Ezen az ebéden is fura volt, de tőle nem szokatlanul.
Aztán Marigold kölcsön akarta venni az öngyújtóját. Vicces, hogy ez indította meg a lavinát. Violet csak intett, hogy ott van a táskájában. De Marigold nem az öngyújtót húzta ki.
Tudod minek hittem először? Barna cukornak. Még őszintén el is gondolkodtam minek tart magánál egy kis tasakban barna cukrot. A kávéjához? - nevetve megráztam a fejem - de velem ellentétben Marigold tudta mi az. Jogászként gondolom van gyakorlata a drogok felismerésében. Úgy tartotta fel a kis tasakot akár a bíróságon a bizonyítékot.
Innen minden szörnyen gyorsan történt. Én csak ültem az asztalnál míg mindenki ordítani nem kezdett. Anya és Marigold a leghangosabban. Mindketten ki voltak kelve magukból.
Violet olyan lett hirtelen, mint egy veszett kutya. Felpattant és ő is kiabálni kezdett. Valaki, már nem is tudom ki, egyszer csak azt mondta most is be van állva.
És be volt.
Ahogy az elmúlt években egyfolytában, ha családi összeülés volt. Minden egyes alkalommal.
Mert nem volt képes minket elviselni másképp.
Ekkor jött a vádaskodás.
Hogy Marigold láncdohányos ahogy apa is volt, ami végül elvette tőlünk. Tulip és Daliah folytonos ivása, amit csak azért fogadunk el mert „társasági ivók".
Bárki, aki hozzászólt annak elmondta az évek alatt felgyülemlett sérelmeit. Mindenki elkezdte marni egymást.
Én pedig csak ültem ott. Nem mertem szólni. Mind Violet nyakának esett, amiért kimondta a gondosan elrejtett titkaikat.
Rettegtem. Rettegtem hozzászólni, mert Violet tudta az én titkomat is. De meg kellett volna védenem.
Meg kell értened Violet nem olyan, mint a húgod. Nem e körül forgott az élete. Valóban nem szabadott volna használnia ezeket, és még azt se mondhatom tökéletes kontrollja volt fölötte. De Violet rendesen dolgozott, voltak barátai, rendes párkapcsolatai. Szeretném azt hinni ez csak egy korszaka volt az életének.
De a családom most úgy tekint rá mintha sorozatgyilkos lenne. Egy szégyenfolt.
Nem hajlandóak vele beszélni. Azt várják bocsánatot kérjen, és bár nem tudom őket hibáztatni érte szeretném, ha Violet nem érezné magát valami rettenetes eltitkolandó förtelemnek.
A mai napig nem bocsátottam meg magamnak, hogy cserben hagytam. Ha én kiállok érte, ha felszólalok és elcsitítom a veszekedést ahogy mindig is tettem nem fajul el idáig a dolog.
Szóval attól tartok az én családom is rettenetes, ha a tiéd is az - fejezem be.
Boris egy ideig csak mered rám. Nem tudom leolvasni az arcáról az érzelmeket. Végül rácsap az asztalra mire megugrok.
- Francba, most egy seggfejnek érzem magam.
- Nem kell - mosolygok fáradtan - Violet nem egy szánandó valaki. Most Liverpoolban új életet kezdett. Úgy tűnik sikerül valóra váltani az álmát is. Szeretném, hogy boldog legyen - hunyom le szemeim - olyan remek lány. Mert mi van, ha hibázott? Attól én még pont annyira fogom szeretni és várom vissza. De megfogadtam, hogy hagyom a családom oldja most ezt meg. Ha mire visszaszerzem Personát se oldják meg beleavatkozom.
- Az örök békítő vagy mi?
- Nem bánom éppen - vonok vállat - csak ennek megvannak a hátrányai.
- És mi van a titkoddal? - kérdi Boris elkerülve a tekintetem - nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd. De ha már ilyen lelkizős napot tartunk nekem elmondhatod. Hidd el a családoddal ellentétben én soha nem tekintenék rád rossz emberként.
Ez meglep. Boris nem olyan régóta ismer még ha nagyon hirtelen is szökött szárba a barátságunk. Jól esnek a szavai, és szeretnék bennük hinni. Csak egy múltbeli botlás volt.
- Nem tekintenél rám másképp?
- Nem hát. A családoknak megvan az a rémes szokása, hogy mindent nagyon a szívükre vesznek, még azt is, amikhez semmi közük sincs. De én, főleg most, hiszem, hogy tisztán látlak. Olyan szentléleknek tűntél amióta csak megismertelek. Arra gondoltam: na basszus, Jézusnak vetélytársa akadt. Pedig valójában csak rémes vagy annak elmondásában mi a bajod. Előbb jöttél segítségért hozzám, egy idegenhez, mint a saját családodhoz.
- Ilyen tökéletesnek tűnők? - próbálom elviccelni.
- Ne tereld a témát - forgatja Boris a szemeit - egy idióta vagy. Azt hiszed a fizikai erőd ellensúlyozza a lelki gyengeséged. Egyfolytában másokkal foglalkozol mert így azt hiszed nem kell foglalkoznod a saját bajoddal. Egy buta kislány vagy. Még most is mikor egy éved sincs hátra nem mered zavarni a családod akkor se, ha az életed múlik rajta. Inkább dajkálod a mosómacit, mint hogy a saját bajoddal foglalkoznál. Az a te bajod Rose, hogy alábecsülöd a saját gondjaid. És mikor egyszer végre az érzéseid szerint nem avatkozol bele valamibe még fél év után is azon rágod magad. Egy idióta vagy.
- Háromszor is lehülyéztél...
- Hogy érzékeltessem mennyire az vagy - majd szelíden elmosolyodik - de ez rendben van. Bár nem beszélhetek mindenki nevében, de ha most hirtelen kiderülne, hogy egy kannibál vagy se utálna senki. J.D és Felix még el is menne neked emberre vadászni, hogy jól lakj, én és Noir hazudnánk a rendőröknek, Gitta meg szolgáltatná az alibit. Ezért jól esne mindenkinek, hogy mikor baj van nyisd ki a szád és mond el nekünk. Annyit csacsogsz és mégse mondasz el semmit - két kezébe fogja jobbom - mert a barátság egy két oldalú dolog.
Már képtelen vagyok visszatartani a könnyeket. A szemem ég és a forró krokodilkönnyek végig gördülnek az arcomon egyenesen a blúzomra.
Tényleg egy idióta vagyok.
Azt hittem mindenkinek jót teszek, ha nem okozok gondot, ha távol tartom őket legalább egy kicsit, mégis valójában ezzel okoztam fájdalmat.
Olyan csodálatosak mind.
- Folyik az orrod - grimaszolja Boris, de még mindig fogja a kezem.
- A te taknyod meg a blúzomon van szóval viseld el - dörgölőm meg azért az orrom szabad kezemmel - főleg miután háromszor is azt mondtad idióta vagyok!
Boris csak halkan kuncog, de nem ereszt.
Úgy tűnik a mai nap nem csak az eső esik. Túl régóta tartottam magamban ezeket a dolgokat amíg már senkinek se tudtam elmondani igazán.
Még J.D-t se mertem zavarni amikor annyit dolgozott, hogy eltartson minket. Veszek pár mély lélegzetet, de még így is remeg a hangom.
- Pár évvel ezelőtt egy másik Harcosok Klubjánál voltam. Akkoriban folyton azt hallgattam erősebb is lehetnék, legyenek látványos izmaim mert azt szeretik az emberek. De a legtöbb nő nem izmosodik úgy, mint egy férfi. Egyszerű anatómia. Mégis képtelen voltam elviselni a nyomást. Jobbnak és jobbnak lenni. Pedig valójában csak tapasztalatlan voltam. Az a klub nem biztosított közös gyakorló edzéseket, és nem volt annyira barátságos a légkör, hogy segítséget kérjek... és mint tudjuk nem is erősségem. Aztán jött a tulajdonos és azt mondta csak egy módja van annak, hogy maradhassak. Elkezdtem szteroidokat szedni. Violet akkoriban sokat volt nálunk a közeli munkahelye miatt. Látta a fecskendőket a szemetesben. J.D is tudta... hogy is tudnék előle eltitkolni bármit? Nem támogatta, iszonyatos veszekedések voltak belőle. Aggódott mi lesz velem, a rengeteg mellékhatás miatt, amit okozhat. A szenvedés, amit lelkileg éltem át közben.
Tudod minden külső megjelenésem ellenére nőiesnek érzem magam. Szeretek csinosan felöltözni, sminkelni. A magasságom ellenére is hordok magassarkút. Szeretem az izmaimat is, nem érzem magam tőlük magam kevésbé nőnek. De, amit a szteroid tett a testemmel azt képtelen voltam elfogadni, elkerültem a tükröket. Végül J.D-vel megbeszéltük, hogy ez nem mehet így tovább se mentálisan, se testileg nem voltam képes elviselni.
Elhagytam a klubbot és fokozatosan abbahagytam a szteroid szedést. Szerencsémre nem volt egy hosszú időszaka az életemnek és nem lettek maradandó nyomai.
Csak attól rettegek, hogy ez meg nehezíti a gyermekvállalást.
Sose bocsátanám meg magamnak, ha nem lehetne gyerekem egy ekkora ostobaság miatt - kéz fejemmel kapkodva törlöm meg arcom ahogy a történetem végeztével szakadozva levegőért kapkodok.
Még mindig kéz a kézben ülünk Borisszal. Sokkal nehezebb lett volna elmesélnem mindezt, ha nem kapaszkodhattam volna bele a szó szoros értelmében.
A férfi elgondolkodva néz rám, egészen úgy, mint Felix szokott, próbálván megfejteni.
Egy idiótához képest úgy tűnik egészen nehezen értelmezhető vagyok.
- És én még tényleg azt hittem az életed egy séta a parkban! - sóhajt fel elengedve.
Olyan közel áll a szívemhez most Boris, hogy ezen már csak nevetni tudok.