Egyöntetűen úgy határoztuk a mai napra elég furcsaság történt és ideje hazaindulni. Már este hat fele járt és Ace-nek közelgett a lefekvési ideje.
A kocsiút maradéka csendben telt mindannyian még emésztve a történteket. A fiú búcsú szavai különösen zavartak.
Alice és én?
Mit is mondott Boris régen? Valami olyasmit, hogy reggel még tudtam ki vagyok, de azóta már rengetegszer megváltoztam. De hát ez csak egy gyerekkönyv és a végén ki is derül Alice csak álmodta az egészet.
Úgy érzem egy életre elegem van az álmokból.
Boris kitesz minket a háznál a motor hangosan búg a néptelen utcán. Búcsúzóul még ennyit mond ahogy lehúzza a kocsiablakát:
- Ezt soha többé nem játsszuk el.
A felelőtlenségem bűntudata a szívemre nehezedik és többször is bocsánatot kérek tőlük. Nem tudtam, hogy a fiú – ha egyáltalán valóban csak egy fiú volt – ilyen rémísztő lesz. Ez viszont nem mentség, és ha bajuk esett volna édes kevés lenne azt mondanom „de hát nem gondoltam erre!".
Gitta még mindig csöndes ahogy elindulunk a lépcsőkön fölfele a lakáshoz, és talán ez borít ki a legjobban. Boris legalább megszidott, de Gitta egy szót se szólt mióta megjegyzést tett az idegen szemeire.

Bent a lakásban Felix és Ace még mindig a kanapén ülnek és Felix telefonját nyomogatják. Ahogy belépünk mindketten felállnak szinte egyszerre, hogy köszöntsenek minket. Ha nem lenne ilyen pocsék a hangulatom biztos megmosolyogtatna, hogy Felix és Ace reakciója ugyan olyan a jöttünkre. Gitta sietve átszeli a szobát és karjaiba kapja a fiát és azt hinném már fut is ki vele, de csak hosszan magához öleli.
A gyerek nem sokat ért belőle, de ő is belecsimpaszkodik az anyjába.
Felix felém küldött kérdő pillantására csak finoman megrázom a fejem.
Gitta összeszedi a cuccaikat, de egy pillanatra se teszi le Ace-t, aki kismajomként lóg rajta tovább. Mikor indulásra készek mégis megállnak velem szembe.
Én még mindig az előszobában állok és azt se igazán tudom mire várok valójában. Egy univerzális jelre, Eltonra, de leginkább, hogy Gitta végre beszéljen hozzám. Nem akarom elveszíteni őt.
- Rose – kezdi rekedten – én...
- Tudom – bólintok rá szomorúan – ez túl sok igaz? Bocsáss meg. Sose kellett volna belerángatnalak.
- Nem... én – Gitta felsóhajt fejét Ace buksijára hajtva – bocsáss meg, de azt hittem ez mókás. Annyira sajnálom, hogy nem vettem komolyan... csak... csak ahogy beszéltél róla. Izgalmasnak tűnt olyannak mintha egy könyv vagy egy film főszereplője lennél! De ez nem vicces. Sajnálom, hogy valahol nem vettem komolyan a problémád.
- Oh Gitta – sóhajtok fel megkönnyebbülten, hogy nem haragszik – ezen ne emészd magad! Néha még nekem is nehéz komolyan vennem magam – sután a fal felé intek – hisz mégis csak Elton John szerenádozik nekem minden nap! Én kérek bocsánatot, hogy beengedtem a kocsiba azt a fiút.
Ennek hallatán Felix is felfigyel, aki eddig előzékenyen elfordult és úgy tett mintha nem figyelne a beszélgetésünkre. Most viszont minden figyelmem Gittára összpontosul. Pár félmondatban szabadkozunk még míg rá nem jövünk fölösleges. Pontosan megértettük a másik aggódalmát.
Egy hosszú ölelés után végül ők is hazaindulnak.
Felix amint kint vannak az ajtón felteszi a jogos kérdést, hogy mégis mi történt már megint.
Úgy érezem a mai napnak sose lesz vége, de egy doboz sört felnyitva a kanapén elnyújtózva végül előadom a történteket Felixnek.
Közben megérkezik J.D is, akinek az új projekt beindítása miatt kellett túlóráznia. A hulla fáradt férjem is bont egy dobozos sört majd Raszputyinnal maga mellett befoglalja a fotelt. Miközben hallgat erősen hunyorít, de csak csöndben iszogat.
A végén kommentár nélkül föláll és hoz még két doboz sört egyet nekem, egyet magának. Felix-nek nem szívesen adott alkoholt a fiú pedig nem szerette annyira az ízét, hogy igazán bánja. Pláne most mikor még a nyakán is vörös foltokban ütközött ki a harag.
- Komolyan először én aztán meg ez a srác, mi van veled meg a huszonéves fiúkkal? – kérdezte fennhangon Felix mire meghúzogattam a fülét nevelő célzattal. Erre rögtön a kanapé másik végébe húzódik szokott párnáját magához véve.
- Rosie komolyan – sóhajtott fel J.D még párat kortyolva a söréből – elég lesz ezekből az őrült dolgaidból. Általában hagyom az ámokfutásaid szó nélkül, de a mostani időszak igazán nem alkalmas ezekre.
- Mégis milyen ámokfutásaim vannak?! – kérdezem élesen.
- Amikor oda adtál ötven fontot a „haldokló nagymamás" fiatalnak a plázában, vagy amikor Tulip megkért, hogy házibulit tartson és végül mi takarítottunk fel. Pedig egy srác belehányt a hűtőnkbe. A hűtőnkbe! Aztán ott volt az is mikor felvetted azt a stoppos lányt és vettél neki egy csomó kaját, de mire visszaértél a kocsihoz kilopta a GPS-t belőle és eltűnt. Rose, egyetlenem – fogja meg a kezem – az emberek rettenetesek tudnak lenni és te nem nehezíted meg a dolgukat, hogy kihasználjanak.
- Vagyis egy bekasztlizható lúzer vagy – foglalja össze Felix.
- Hé! – szól rá élesen J.D – azt kívánom bár olyanok lennének amilyennek hiszed őket, de nem olyanok. Ezt pedig ideje megtanulnod. Pláne most mikor úgy tűnik minden bolondba belefutsz, aki csak szabadon jár.
- Én... - próbálom lenyelni a gombócot a torkomban – valóban olyan rossz lenne, hogy segíteni szeretnék? Azt... azt hittem bajban van! És... és üldözték és kés volt náluk és te nem láttad az arcát, de félt! – a térdemre támaszkodva hagyom, hogy a fejem lebukjon. Nem eresztem el J.D kezét, az utolsó normális dolgot az életemben.
Hát tényleg ez a nagy lecke, amit még mindig nem sikerült megtanulnom? Tényleg hátat kéne fordítanom az embereknek?
- De hé – szólal meg jóval finomabban Felix – nem olyan szörnyű ez a szokásod. Mindig. Tudod, ha nem lennél ilyen én még mindig újságpapíron aludnék és egy mély levegőt reggeliznék – zavartan megveregeti a hátam – de hát én csak egy vagyok a rengetegből.
- De megérte – mosolygok rá. Nem erről kéne szólnia az egésznek? Boris azt mondta az emberekkel való bánás akár a virágok gondozása. Talán nem kéne minden gyomnak tűnő növénnyel foglalkoznom, de ha csak egy is olyan, mint Felix akkor nem érte már meg? Nem jár mindenkinek a segítség?
A fiú zavartan visszahúzódik a menedéket jelentő kanapé végébe. Keze idegesen babrál nadrágzsebében és pillanatokon belül pár gyűrött bankjegyet húz elő. Ezt a pénzt kaphatta Daliahtól. Vörös fülekkel átnyújt nekem egy öt fontost. Mikor csak tágra nyílt szemekkel nézem a pénzt noszogató mozdulatot tesz. Különös vigasztalás.
- A kebab ára – motyogja – a ruhákét is majd visszaadom – teszi hozzá még halkabban. Elveszem tőle a pénzt hitetlenkedve. Igazán nem számítottam rá. Felix egyértelműen úgy kezelte a pénz, mint egy istenséget, mert olyan régóta nélkülözte. Érzem, hogy a gombóc újra növekedni kezd a torkomban. Sose fogom megbánni, hogy esélyt adtam neki.
Felix felkel a kanapéról és még zavartabban nyújtja át a maradék pénzt J.D-nek. A férjem épp annyira, ha nem jobban meg van döbbenve. Ő még azt se tudja honnan van.
- Én kerestem – magyarázza a fiú tekintetét a szőnyegen tartva ahogy felé nyújtja a pénzt – bébiszitterkedéssel. Daliah adta. Én is... én is befizetek a... a családi kasszába. Nem éppen sok, de csak pár órát vigyáztam rájuk.
J.D egy ideig csak nézi a fiú kezét majd elmosolyodik azzal a mosolyával, amit úgy imádtam azt, ami felért a Nap és a csillagok összes fényével.
Óvatosan elveszi a bankjegyeket átpörgeti őket majd egy részüket elteszi a zsebébe. Ő is felkel a fotelból mire Raszputyin is leugrik, ha már nincs kivel összebújnia.
Felix még mindig előtte áll kezeivel pepecselve pólójának szélével konokul a földet bámulva. J.D a szőke fejére teszi kezét és összeborzolja azt. Ki hinné de Felix még vörösebbé képes válni. Csodálom, hogy még nem ájult el.
- Büszkék vagyunk rád – tekint rám J.D mire biccentek – köszönöm a segítséget.
Elnézem kettejüket és érzem ahogy a belsőmbe fészkeli magát a félelem. Ezért kell óvatosabbnak lennem, hogy nekik ne eshessen bajuk.
J.D a maradék pénzt talán vagy tíz fontot a fiú kezébe nyomja.
- Az első kereseted – mondja – nem vehetjük el az egészet. Azt csinálsz vele, amit szeretnél.
Nem mintha tíz fonttal meg lehetne váltani a világot, de a fiú komolyan bólint és elteszi a pénzt. Olyan szemekkel néz J.D-re, hogy el kell mosolyodnom.
Daliah-nak igaza volt.
A fiúk tényleg apásak.

Este végre az ágyban elterülve el se hiszem milyen messzinek tűnik a reggel. Még két személy haja kell. Marigold és Tulip, és van rá vagy tizenegy hónapom.
Mégse tudok erre gondolni most. A fejemben a ma történtek kavarognak és remélem Boris nem haragudott meg rám. Bocsánatot kértem, de azt hiszem meg tudom érteni, ha kell egy kis idő, hogy összeszedje magát a mai nap után.
J.D mellkasára hajtva a fejem még mindig a bűntudatomon rágódom. A férjem csak lustán játszik a hajammal míg másik kezével a telefonját nyomogatja. Ő láthatólag a dorgálás ellenére nem tűnik mérgesnek rám. Persze ő nem ült a kocsiban azzal az idegennel és valóban volt ideje hozzászoknia az „ámokfutásaimhoz".
Harminc évesen igazán megtanulhattam volna felelősségteljesebbnek lennem. Ha anya leszek egy teljesen védtelen kis embert kell majd védelmeznem és hiába tudnám fizikailag megvédeni, ha olyan hülye vagyok, hogy megbízzak mindenkiben.
Tovább korholnám magam, de J.D úgy dönt itt az ideje aludni.
- Ne emészd magad ennyire – mondja ahogy felteszi töltőre a telefonját – a nap végén végülis, mi történt? Igen, egy tök idegen srácot felszedtél, aki nagyon para volt. De csinált-e bármit azon kívül, hogy mindenfélét összehordott? Nem esett senkinek se baja. Gitta nem mérges rád azt mondtad.
- De Boris szerintem nehezményez rám.
- Boris még nem kapott elég ízelítőt milyen is vagy.
- Borzalmas velem? – kérdem felemelve a fejem, hogy a szemébe nézzek – mármint komolyan nehéz velem? Sajnálom, hogy mindig neked kell fognod a gyeplőt. Én... én tényleg megpróbálok óvatosabb lenni mindenki érdekében.
- Rosie – nyom egy gyors csókot az ajkamra elejét véve az ideges szóáradatomnak – Boris meg fog békélni. Tudom milyen vagy, és azt is tudom nincs benned rossz szándék. Szeretném, hogy óvatos legyél, de azt is, hogy önmagad maradj. Igen, legyél bizalmatlanabb az emberekkel, de szeretem benned, hogy segíteni akarsz. Azt kívánom bár mindenki olyan lenne, mint te mert akkor a világ jó hely lenne.
Megnyugodva valamelyest visszahajtom a fejem pont a szíve fölé. Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem ezeket a szavakat, de boldoggá tesznek. Nem feltétlenül az igazságuk miatt, hanem mert J.D komolyan gondolja. Ő boldog lenne, ha mindenki olyan lenne, mint én.
A világon mindenki megérdemelné ezt a fajta szeretetett és hálás vagyok, hogy ennek fényében sütkérezhetek.
- Ami inkább aggaszt, hogy semmit se találtam a Kiválasztottak cégről. Nincs Angliában ilyen jegyzőkönyvben szereplő vállalat.
Összeszorítom a szemem, mégse tudom azt mondani, hogy meglep. Túl szép lenne, ha ilyen könnyen nyomra akadnánk. Nem válaszolok és J.D úgy tűnik megérti mert egy hosszú szünet után ismét megszólal.
- A fiúnk olyan gyorsan cseperedik – mondja lófarkam végével játszadozva. A gyenge húzás segít ébren maradni mert már közel vagyok a gondtalan alváshoz.
Felkuncogok.
- Pedig csak egy hónapja van itt. De a virágok már csak ilyenek. Hamar életre kapnak ha jó földbe tesszük és gondozzuk őket.
J.D hümmög párat majd lekattintja az éjjelilámpáját a szoba pedig sötétségbe borul.
A szívdobogására alszom el.

Két nap telik el anélkül, hogy Boris keresne. Bűntudatomban pedig egy bocsánatkérő üzeneten kívűl én se merem keresni. Hirtelen újra a gimiben érzem magam sose igazán tudva az iskolai barátok valóban azok vagy csak az intézmény tart minket össze. Talán elhamarkodottan szerettem meg ennyire és túlértékeltem, ami köztünk van. Szégyenemben és zavaromban még mozogni se volt kedvem és a legkomolyabb munka, amit az elmúlt két napban tettem az a főzés volt.
Mint például, hogy J.D uzsonnájára, ami pár szendvics volt mosolygós fejet készítettem zöldségekből. A férjem előzékenyen nem kritizálta őket pedig nem éppen illet egy projektvezetőhöz a mosolygó uzsonna.
De hamarosan a főzés is parkolópályára fog kerülni, mert Felix haditerve lassan elkészült első nagy kuponos vásárlására. Már le is beszélte velünk, hogy a felhalmozódó ételt Raszputyin szobájában fogjuk tárolni.
Jelenleg viszont a nagy kupon hadvezér arccal a konyhaasztalon feküdt el félig. Reggeli után és egy újabb sikertelen állásböngészést követően csappant a jókedve és ez azt eredményezte, hogy letargikusan elterült az asztalon amíg én elmosogattam. Ahogy a tányérokat szedegettem össze egy elnyújtott nyögést hallatott.
- Én nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot. Egyszerűen nem tudom mit kéne csinálnom!
- Hát – kezdem lassan ahogy a feltornyozott edényeket a mosogatóhoz viszem – mi szerettél volna lenni gyerekként?
- Jogász.
- Azt nem a szüleid szerették volna?
- Egy kutya.
Mentálisan jegyzetelek, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek kérdezzem meg tőlük mik akarnak lenni. Fel is kéne írni őket hátha ilyen helyzetbe kerülünk megint.
Egy ideig csend van. J.D készülődik, hogy munkába menjen, ma péntek van és mind kicsit érezzük, hogy jön a hétvége mert ólomsúllyal telik az idő. Persze mi kettőnknek, akik itthon ülnek minden nap hétvége. Felix még mindig az asztalon fekszik néhány mély sóhajtáson kívül nem tesz mást. A mosogatni való elfogy idővel és a kezeimet megtörölve készen állok, hogy itt hagyjam a fiút, ha ő így szándékozik eltölteni a délelőttjét. Mégis mikor elindulok kifele megszólal megállásra késztetve.
- Én nem is értem te ezt, hogy bírod – mondja felemelve végre a fejét, arcán hosszú barázdákat hagyott a terítő ráncai – a te meg az én helyzetem nem is annyira különbözik. De te nem aggódsz.
A nem aggódás azért erősen túlzás, de valóban azt a fajta kétségbeesést, amit Felix átélt nem éreztem. De hát az egész életünk annyira más volt, hogy ezért egyikünk se volt hibás. Ugyan amióta együtt éltünk kezdtük megérteni egymás furcsa nyelvét még mindig sok minden volt, amit fel se foghattunk a másikból.
Végig futtatom a szemem a konyhán. A hűtő tele volt étellel az ajtaján pedig fényképek, gyerekrajzok a rokonoktól és fontos levelek. Tiszta és jól felszerelt konyha volt. A tűzhelyünk alig egy éves. Hát persze hogy nem féltem, nekem volt egy kialakított életem, volt egy támaszom, és igazán nem mondhattam azt, hogy egyedül érezem magam.
Ezzel szemben Felixnek semmije se volt. Család helyett pedig idegenek jóindulatára volt ítélve. Egy füzetnyi kuponon és tíz fonton kívűl semmije se volt hisz még a ruháit is mi vettük, amiket éppen hordott. Minden, amiben idejött kidobásra került mert egyszerűen már leszakadtak róla.
- Ha most hirtelen mondanod kéne valamit, hogy mit szeretnél dolgozni mit mondanál? – váltok hirtelen taktikát – bármit mondhatsz. Asztronauta, trapézartista – kissé aggódva oldalra döntöm a fejem – drog díler?
- Ezek közül egyiket se – vágja rá rögtön – én szívesen lennék... - hátra dől a székén a plafon felé bámulva. Pár pillanatig csönd van majd zavartan a hajába túr.
Néha nehéz szembenézni az álmainkkal és még nehezebb megosztani másokkal azokat különösen, ha magunk elől is elrejtettük őket. De hát nem rohantunk sehova.
- Tényleg bármit mondhatsz. Ha szeretnéd még J.D-nek se mondom el, és nem foglak kinevetni – erősítem meg.
Felix csak mered rám azt latolgatva higgyen-e nekem. A lehető legbarátságosabb arcommal nézek vissza rá és egy bátorító mosollyal.
- ... óvóbácsi – motyogja olyan halkan, hogy egészen előre kell hajoljak, hogy halljam. Épp csak nem nyílik el a szám meglepettségemben. Felix erősen pirulva az asztalra csap.
- Azért ennyire nem kell ledöbbeni! Tudom, hogy hülyeség!
- Nem! Nem! Nem! – kapkodva megrázom a fejem – egyáltalán nem hülyeség! Csak meglepődtem, ennyi. Hogy jutottál erre? – sietve leülök az asztalhoz vele szemben. Felix nem néz rám, nem is várom el tőle. Neki mindig könnyebb úgy beszélni, ha úgy tehet mintha csak magának mondaná a dolgokat. Nem siettetem csak rá könyökölök az asztalra és türelmesen várok.
- Mikor Daliah gyerekeire vigyáztam jól éreztem magam. Akkor arra gondoltam „hé ezt tudnám minden nap csinálni" – majd azonnal hozzáteszi felháborodva – nem vagyok hülye tudom, hogy nem olyan egyszerű, mint pár órára vigyázni rájuk. De mókás volt. Élveztem velük foglalkozni. Cherry-vel játszani vagy Apple-lel mondókázni. Az elején persze féltem, hogy bajuk lesz, és ijesztő volt hirtelen, hogy tőlem függenek, de átjött Gitta és rengeteget magyarázott és megmutatta hogyan kell csinálni a dolgokat. Hogyan kell pelenkát cserélni és játszani velük meg minden. És... - ekkor pulóvere zsebébe nyúl és elővesz egy gondosan összehajtogatott papírt. Szétbontja és az asztalon felém csúsztatja. Egy pálcika ember van rajta sárga három szál hajával és zöld gombszemekkel. Az egyik egészen kicsi a másik meg jóval nagyobb mulatságos ábrázatot adva a figurának. Hatalmas lábai köré virágok és még egy pillangó is került. A tetején ákombákom betűkkel azt írták „FELiX". Felismerem a rajzstílust van egy hasonló rajz rólam is, ami a hűtőre van kitéve.
- Apple rajzolta – motyogja – a nevemet leírtam egy külön papírra onnan másolta le. Aztán nekem adta.
Láthatólag jól esett neki a kis rajz, hisz azt a mosolyát mutatta, amit olyan ritkán láthattunk. Őszintét, gondtalant.
Lassan megveregetem a kezét. Hát akkor ezt szeretné csinálni.
Legyen akkor így.
- Tudom, hogy nem érted miért is akarok hirtelen kisgyerekekkel foglalkozni... - folytatta a fiú ahogy újra óvatosan összehajtogatta a papírlapot és zsebre tette. Láttam már durvábban bánni drága műkincsekkel embereket, mint ahogy ő vigyázott erre az egyszerű kis rajzra.
- Nem is kell, hogy megértsem – mondom mire értetlenül néz rám – én csak támogatni szeretnélek.
Arcomat a tenyerembe ejtem ahogy elgondolkodom Felix jövőjén. Mit számít az, hogy értem-e az indítékait elég, ha segíteni tudok elérni a céljait.
Hadd kezdjen bele és próbálja ki magát. Mert mi van, ha nem sikerül?
Majd megpróbál mást, újra és újra és újra. Én pedig mellette leszek és fogom a kezét, ha kéri. Elesik és feláll ahogy azt mind tesszük. Erről szól a felnőtt kor. Megérteni, hogy minden orra bukás és felsértett térd után is van folytatás.
Ha pedig beválik?
Ott szeretnék akkor lenni, hogy gratulálhassak. Mert mindenki megérdemli, hogy valaki higgyen benne főleg, ha még magának is nehezére esik.
Felix nevetve megrázza a fejét.
- Gondolhattam volna, hogy ezt mondod. Hol voltál mikor a nagynéném addig rángatott egyik pályaválasztási tanácsadótól a másikig míg az egyik végre azt mondta menjek jogot tanulni.
- Mit javasolt a többi tanácsadó? – kérdem. Ha valaki megkérdezné minek ajánlanám Felixet a házimacska és kanapé goblin szakmákat javasolnám. De ezt előzékenyen nem mondom ki hangosan.
- Nőgyógyászt – feleli halálos komolysággal. Az asztal alatt a combomba csípek, hogy ne nevessek fel. Na azt megnézném.
- Végülis a termékenység terén már széles tudással rendelkezel – felelem diplomatikusan.
- Mégse vagy még terhes – néz végig rajtam mintha az én hibám lenne. Pedig nem lehet azt mondani, hogy nem próbálkozunk. Mégis mielőtt válaszolhatnék neki a telefonom rezegni kezd a kardigánom zsebében. Elővéve a mobilom a kijelzőn Boris neve villan fel. A szívemen ülő kő legördülni látszik ahogy megnyitom az üzenetet.
„Ha van időd ugorj be ma :)" írta és még egy emojit is kaptam! Egy mosolygós emojit!
Már pattannék is fel, hogy elkészüljek, de eszembe jut milyen beszélgetés kellős közepén is vagyok.
Mindig épp csak egy dologra koncentráljunk. Így visszafordulok Felix felé.
- Szeretnéd elmondani J.D-nek az ötleted? – kérdem. Az, hogy nekem elmerte mondani nem nagy dolog mert bármit mond jó ötletnek tartottam volna. Meg az én véleményem - még ha ez kissé szúr is- nem nyom annyit a latba, mint J.D-jé. A férjem remek volt abban, hogy ha valamit nem talált jó ötletnek analitikusan elmagyarázta azt és az emberben nem marad így sok remény. Ha az én jellemhibám a naivitásom az övé a túl logikus gondolkodás. Néha az embereknek csak remény kell.
- Gondolom... - feleli nem túl magabiztosan – ma felvetem neki a dolgot.
- Jól van – állok fel az asztaltól – örülök, hogy valamit kitaláltál. Hamarosan akkor beszélsz majd a szüleiddel is, jó?
Nem akarom erőltetni a dolgot, de Felix anyja helyében én már fél Angliát körbefutottam volna az eltűnt csemetémért. De talán ez is csak azt mutatta milyen a kapcsolatuk, ha több mint fél év után se tűnt fel neki a gyereke nem keresi. Próbáltam nem elítélni őt. Tényleg próbáltam. De ahogy a fiú elsötétülő arcát néztem a puszta említésükre nem voltam képes teljes szívvel megbocsátani nekik.

A hálóban J.D már indulásra készen állt. Mivel péntekenként volt a nagy vállalati konferenciái ilyenkor mindig egy kicsit körültekintőbben választotta ki az aznapi viseletét. A fényes sötétkék nyakkendője és grafitszürke ingje volt a nyerő kombó ma. Mosolyogva megdicsérem ahogy mellé lépek a szekrényhez, hogy felöltözhessek. Röviden elmondtam neki, hogy Boris végre jelentkezett és úgy tűnt megbocsátott. Ahogy a ruhák között válogattam J.D értetlenül nézett rám.
- Mit csinálsz? – kérdi.
- Ruhát keresek? – kérdezek vissza épp annyira értetlenül. Mégis mit gondol mit csinálok a szekrényben? Narniát keresem?
- De hát már kikészítetted a ruhád – int állával az ágy felé. Odafordulva valóban az ágy szélére ki volt készítve egy ruha. Az egyetlen alkalom amikor hordtam ezt a kisestélyit az Daliah esküvőjén volt mikor nyoszolyólány voltam. A mély padlizsán lila nyúlfarknyi ruhát a húgom választotta és bár sose mondtam meg neki – mert ki merne szembe menni egy mennyasszonnyal – de utáltam. A szívalakú mellrésztől a vállam és a karom olyan férfiasnak hatott, hogy az egész esküvő alatt bolerót hordtam. Csak azért nem dobtam ki mikor múltkor áttúrtam a szekrényt mert egy vagyon volt és el akartam adni. Egy szóval soha az életben nem készíteném ki, hogy egy átlagos reggelen majd pont ezt veszem fel.
- Nem én készítettem ki – ráncolom a szemöldököm. Hitetlenkedve odamegyek és felemelem a ruhát. Nem tudom miként került ide, de megy vissza a szekrénybe! Némi durvasággal visszaakasztom egészen hátra száműzve majd tovább kutatok valami rendes holmi után. Pár pillanat múlva J.D zavartan megérinti a vállam.
- Rosie... - kezdi majd követve a tekintetét visszafordulok az ágyhoz. A ruha megint ott volt.
Oh ne már!
Igazán nem voltam hangulatban egy újabb paranormális jelenséghez. Ráadásul az összes ruhám közül pont ez! A mennyasszonyi ruhám után ez volt a második legdrágább estélyim.
Ismét odamegyek az ágyhoz ezúttal viszont alaposan megvizsgálom a darabot a kezemben. De persze semmi földöntúli nincs rajta, nem bujkál benne kobold vagy tündér, aki tréfát űz velem. Messzire eltartva magamtól visszaviszem a szekrényhez. J.D még mindig az ágy felé fordulva áll kezei elfeledve dolgukról nyugszanak nyakkendőjén.
Ismét vállfára teszem és visszaakasztom most kivételesen lassan oda, ahol jól láthatom.
Egyetlen kósza pislogás és sehol a ruha. Mellettem J.D élesen beszívja a levegőt tippet adva arra vajon hova is került a szellem ruha.
Az ágyon pedig ismét valóban ott van a maga lila selyem anyagában mintha mi se lenne természetesebb, hogy ott hever.
- Csak egyet pislogtam és ott is volt – leheli J.D. Egy ideig csöndben bámuljuk a ruhát.
- Tudod nekem ma ehhez nagyon nincs kedvem – mondom csípőre tett kézzel.
- Felveszed?
- Dehogyis! Majd pont a ruha mondja meg, hogy hordjam! – utálkozva egy utolsó pillantást vetek rá mielőtt ismét elfordulok – ha ott akar heverni, heverjen.
- Vajon, hogy... - kezdene bele a férjem, de csak megrázom a fejem.
- Fogalmam sincs. Kérdezd Eltont.
Mint minden nő vagy inkább ember én is mélyen törődtem a megjelenésemmel. Még ha életem nagy részében mindig lófarokba fogott hajjal és kényelmes ruhákban jártam én így szerettem létezni. Egy farmer és póló összeállításban is csinosnak éreztem magam leheletnyi sminkkel. Aztán ha olyan kedvem volt jöhetett a párduc minta és a füstös szemek, de ezek mind az én döntéseim voltak. Nem vagyok hajlandó egy ilyen elemi részem átadni másnak, mint hogy hogyan is öltözködőm.
Jöhetett hát a komfortzónámba tartozó farmer meg egy halványrózsaszín blúz és nehéz volt megállni, hogy rá ne nyújtsam a nyelvem a lila ruhára.
J.D csak mosolyogva megcsókolt.
- Csinos vagy – mondja. Elégedetten szorítok egyet a lófarkamon.
Sok mindent elveszíthetek, mint kiderült, de azt, hogy ki vagyok nem vagyok hajlandó. Vicces, hogy egy rusnya ruhától tudatosult ez bennem. Azt hiszem, ha ezt elmesélem Borisnak ő is egyet fog érteni.

Kilépve a szobából gondosan bezárom az ajtót. Felix már a kanapén ücsörög felhúzott lábait ölelve. Raszputyin mellette fekszik mindketten láthatóan belevesztek valamelyik sorozat ismételt részébe. A fiú ránk pillant, de csak egy villanásra aztán újra elveszik a Grace Klinika ki tudja hány századik részébe.
Nem mintha ráérnénk egy kellemes csevejre, ha J.D be akar érni a munkahelyére.
Ahogy elhaladunk a kanapé mögött J.D búcsúzóul összeborzolja a fiú haját, aki némi morgással hessent egyet a kezével. Kíváncsi vagyok mikor szánja el magát, hogy elmondja J.D-nek a karrier választását.
Mivel együtt indulunk el Elton ma nem ad koncertet búcsúzkodás híján. De erről beugrik Noir autógrammja. A két nappal ezelőtti történésekben teljesen meg is feledkeztem róla amíg másnap reggel miközben J.D-tól elbúcsúztam eszembe nem jutott. Megdöbbentő módon két papírra is fel volt firkantva a grafitire hajazó írás. Felix az interneten találtakkal összehasonlítva megállapította, hogy igazinak tűnnek.
Ez lesz a legjobb fehér zászló, amit felmutathatok.
Így miután felhúztam a dzsekim cipzárát felveszem a cipőtartón hagyott papírokat.
Még utoljára elbúcsúzunk Felixtől, megpaskoljuk a falat Eltontól is elköszönve majd már kint is vagyunk az ajtón.

A kapuban elérkezik az ideje, hogy mindenki menjen a saját dolgára. Én, hogy Borishoz, J.D hogy a kocsihoz menjen.
- Biztos nem szeretnéd, hogy elvigyelek? – kérdi meg vagy ötödszörre a férjem.
- Nem kell – erősködöm – alig két utcára van. Ezalatt még velem se történhet semmi.
Legalábbis nagyon remélem.
Végül még egy utolsó csókkal, amitől mindketten kissé elázunk elválnak útjaink.