Boris utasításainak megfelelően reggel össze is készítettem mindent, ami életem első rúdtánc órájához szükséges lehet. Egy kis szexi edzés talán jót is tesz az önbizalmamnak pont most. J.D jót szórakozott a rögtönzött edzőruha bemutatómon, amit tartottam neki míg megszavaztunk egy biciklis rövidnadrágot és sportmelltartót. Mindkettő neon rózsaszínben, amitől szinte világítottak a barna testemen.
- Ajaj mit fogunk csinálni, ha még több embernek elcsavarod a fejét? – csókolta meg a köldököm J.D ahogy illegettem magam előtte. Ő az ágyról nézte a bemutatót és most a csípőm két oldalára tette kezét, hogy abbahagyjam a billegést.
- Mégis Felixnek adsz igazat? – vonom fel szemöldököm mosolyogva. Ellépek tőle, hogy levegyem a ruhát és átöltözhessek, hogy csatlakozhassunk a fiúhoz a reggelihez.
- Dehogy. Azt csinálsz, amit csak szeretnél. Persze ha a frissen szerzett tudásodat meg akarod mutatni szívesen előveszem a fúrót, hogy feltegyünk neked egy rudat – oldalra billenti a fejét mintha valóban elgondolkodna rajta – Raszputyin szobájában van elég hely hozzá.
- És amikor átalakítjuk babaszobává mit kezdünk a rúddal? – kérdem ahogy elcsomagolom a ruhákat az edzőtáskámba. A kis törölközőm és egy palack víz már benne is volt.
- Valahogy biztos gyerekbaráttá lehet tenni.
Nevetve megrázom a fejem. Átvéve a rendes ruháim felhúzom a még mindig ágyon ülő férfit és még mielőtt kimennénk a konyhába megcsókolom. Ez egy jó napnak indul.

A baj akkor üt be mikor reggeli közben megszólal a telefonom. Épp a napi egy kanál mézemet kavargattam a teámban mikor a telefonom kijelzőjén felvillant Daliah neve és mosolygó képe. Ezen a képen még nem voltak árkok a szemei alatt, mert a gyerekek születése előtt készült egy családi ünnepségen. Vagyis jó hat éves a kép. Letéve a kanalat felveszem a telefont.
- Szia Daliah – köszönök bele mire az asztalnál ülök érdeklődve felém fordulnak. Felix és J.D között a Times mai példánya fekszik, épp közösen vitatták meg az állás lehetőségeket, de most a hívásra tekintettel léve elcsöndesedtek és inkább a reggelijük felé fordultak.
- Hé Rose – szólt bele a húgom – otthon vagy?
- Igen – a kérdés olyan hirtelen ért, hogy még át se gondoltam minek kérdezi.
- Szuper – vágja rá és a lelkesedés a hangjában rosszat sejtetett – fél óra és ott vagyok.
- Miért? – ráncolom a szemöldököm. A reggelizők lapos pillantásokat küldenek felém, de túlságosan is a beszélgetésben vagyok, hogy figyeljek rájuk.
- Plum iskolájában kitört a tetűjárvány és nincs tanítás. De így Apple és Cherry óvodája és bölcsődéje sincs nyitva. Plum tegnap a kis barátjánál aludt és ő is tetves volt szóval Plum is az lett. Már lekezeltem, de ahhoz, hogy iskolába küldhessem el kell vinnem megmutatni a védőnőnek, hogy igazolja. De nem vihetem a kicsiket oda, ahol lehet ők is elkapják. Szóval kérlek vigyázz rájuk ma – magyarázta hadarva Daliah és így kétszer annyira oda kellett figyelnem mit mond.
- Hát... én ma nem igazán... - kezdtem volna bele, de közbevágott.
- Figyelj, úgyis otthon vagy. Mégis mit csinálsz egész nap?! Csak kérlek tedd meg ezt nekem és segíts ki. Te is anya akarsz lenni nem? Akkor tessék itt a remek alkalom, hogy kipróbáld – Daliah türelmetlensége izzik a hangjában.
- Jó... - adom meg magam egy sóhajjal – gyere csak.
- Kösz Rose – mondja és szinte látom az elégedett mosolyát. A vereséget elfogadva nyomom ki a hívást. Ennyit a rúdtánc óráról. Pedig igazán vártam, hogy kipróbáljam. Észre véve csüggedtségemet J.D homlokán végig futnak a ráncok.
- Mit akart Daliah? – kérdi aggódva. Ő pontosan tudta milyen a húgom. Ha Daliah valamit kitalált akkor bizony az úgy is lett. Amióta megszülettek a gyerekei pedig pláne úgy érezte mindent az irányítása alá kell vonnia. Jaj annak, aki ellent mer mondani!
- Tetűjárvány van a gyerekek iskolájában és mivel ugyan az üzemelteti a bölcsődét és az óvodát azok is be vannak zárva. Így most idehozza a kicsiket, hogy vigyázzak rájuk – magyarázom újra nekikezdve a teám kavargatásának – most pedig le kell mondanom a rúdtánc órát.
- Nemet kellett volna mondanod.
- Jó érveket hozott fel – eresztek meg még egy sóhajt – tényleg itthon vagyok és nem mintha létfontosságú lenne a találkozom Borisszal.
- Én vigyázhatok rájuk – szólal meg hirtelen Felix mire mindketten meglepetten nézünk rá.
- Cherry még csak egy éves Apple pedig három. Pelenkát kell cserélned – mondom – sokszor.
- Komolyan így hívják őket? – grimaszol Felix majd J.D felé fordul – kérlek mond, hogy van vétó jogod a babaneveknél.
- Mindig is tetszett az Ever név – mélázik el a férjem.
- Ever Green? Menthetetlenek vagytok – tárja szét karjait a fiú – mindenesetre persze. Elbánok pár pisissel. Milyen nehéz lehet rájuk vigyázni? A kisgyerekek csomót alszanak.
- Élve meg fognak enni – rázom meg nevetve a fejem. Bár nem mintha Felix kárt tudna okozni bennük de, Daliah nem örülne, ha egy idegenre bíznám a gyerekeit. Viszont azt is meg kell értenie, hogy van saját életem.
Engedek a csábításnak, hogy Felixre bízzam az ügyet. Ki tudja lehet született bébicsősz.
- Nem bánom – mondom végül – de ha baj van, vagy nem bírod tovább hívj és hazajövök.
- Pff – dőlt hátra a fiú – vigyázz lehet jobban megkedvelnek, mint a nagynénjüket – vonja fel kihívóan a szemöldökét.
Amilyen elbizakodott alig várom, hogy sírva felhívjon mikor Apple belemélyeszti az éles kis tejfogait.

Daliah ahogy ígérte fél órán belül megérkezik. Ahogy mindig most is ropogósra vasalt csinos ruháival éles ellentétben áll nyúzott arca. Olyan karikásak a szemei, hogy bár még harminc sincs jó öt évet öregít rajta. De hát ő sose tudott pihenni. Minden reggel korán kelt, hogy virág alakura szaggassa az uborka és répa karikákat a gyerekek tízóraijába és éjfélig le se feküdt, hogy miután az egész ház aludt még megvarja a következő fellépő ruhát az iskolai előadásra. Vagy hogy egy üveg bor mellett a „Nagy Őt" nézze. Remélem, ha egyszer anya leszek valami mágikus módon olyan babám lesz, aki át alussza az éjszakákat.
Most Daliah mellkasára kötözve ott csüngött Cherry nevéhez illően cseresznye mintás kisruhában. Apple és Plum pedig anyjuk két oldalán állt és az utóbbinak pöttyös zuhanysapka volt a fején. Az értetlen tekintetem láttán Daliah felsóhajtott.
- Még mindig le van kezelve a feje – teszi fia vállára a kezét – és a biztonság kedvéért így marad. Nem akarom, hogy visszafertőzödjön – fintorgó ábrázatán látszik ez az utolsó dolog, amit akar. Felix ekkor lép ki a konyhából kiváncsian szemlélve a két kislányt, akivel össze lesz zárva mára. Daliah azonnal hátrébb lép gyerekeit maga mögé tolva. Már-már felháborodottan néz rám.
- Ez meg ki?!
- Gitta unokatestvére – mondom rezzenéstelen arccal hazudva – tudod, akinek beszorult a feje egyszer a kerítéslécek közé.
Daliah végig méri a fiút még mindig bizalmatlan ábrázattal, de végül felenged. Lecsatolva magáról Cherryt átadja nekem. A kislány azonnal átkarolja a nyakam és nehéz nem elolvadnom tőle. Pufi orcájával a vállamnak dől ahogy közelebb vonom magamhoz. A babák sajátságos illata még mindig körbe lengi.
- Egészen lefogytál – szólal meg Daliah Felixnek címezve szavait – gyerekként akkora voltál, mint egy dömper. A hátad mögött húsgombócnak hívott mindenki.
Felix fáradtan a plafonra néz majd végül bólint.
- Ja. A sok stressz elvette az étvágyam.
- Mázlid van – biccent rá Daliah majd újra rám néz – délután jövök értük. Ne etesd őket cukorral. Egykor van a szundi idő és ne tévézzenek sokat. Olyan agresszívek a mai rajzfilmek.
Remélem Felix feljegyezte a szavait. A fiú átveszi tőlem Cherryt, aki érdeklődve bámulja az idegen fiút. Apple amint búcsút int az anyjának már el is tűnik a nappaliban, hogy megkeresse Raszputyint. Mikor Felix is utána megy Daliah jóval halkabban ismét megszólal.
- Anya mondta beszéltél Violettel.
- Igen – biccentek rá, de már sejtem ebből baj lesz.
- Bocsánatot akar kérni ugye? – húzza el száját a húgom – legalábbis ajánlom neki.
- Tőled?
- Még szép! Hallottad minek nevezett!
Fogalmam se volt miről beszél. Azon a délutánon igazán a legkevesebb volt az, ami feltűnt volna, hogy Daliahnak mit mondott. Mikor látta az értetlen ábrázatomat türelmetlenül dobbantott lábával mintha csak fecsérelném az idejét. Plum mellette erre összerezzent és mint, aki épp csak ráeszmélt a fia is mellette van diszkréten a fülemhez hajolt.
- Azt mondta alkoholista vagyok! – sziszegte épp csak annyira hangosan, hogy halljam. Néma „O"-ra formálom a számat ahogy elkezd derengeni az eset.
Kellemetlen téma.
Főleg, hogy valahol igazat kellett adnom Violet kijelentésének mert Daliah tényleg sokat ivott. Még ha mindig volt rá épp egy „jó oka".
- Ugyan – felelem mégis békítőleg – sarokba szorítva érezte magát és csak valamit a fejedhez akart vágni.
- De hogy pont ezt! – Daliah hangja úgy sistereg, hogy félő lyukat mar a falba. Legalább Elton szabad lenne végre.
- Vagy talán úgy gondolod igaza van? – mér végig harcra készen ahogy hátrább lép. Ártatlanul feltartom a kezem.
- Természetesen nem.
- Helyes. Mert nem vagyok. A partikon szoktam, és néha egy hosszú nap után. De honnan is értené ezt meg pont ő! Hogy milyen nehéz három kisgyerekkel és egy háztartással elbánni! Nektek olyan könnyű, csak magatokkal kell tőrődnötök, én másokért is felelős vagyok – hadonászik karjaival kikelve magából Daliah.
A régi história, mint mindig. A húgom talán magának se vallotta be soha mennyire megváltoztatta az életét mikor kiderült terhes Plummal. Hat évvel ezelőtt épp csak mielőtt kézbe kaphatta volna a diplomáját. Sose helyezkedhetett el egy munkahelyen se végül, mert akkor otthagyta az egyetemet. A nála öt évvel idősebb férje eleget keresett, hogy háztartásbeliként éljen. Ez pedig örökké zavarta őt még ha nem is mondta ki szavakkal.
Daliah nagy baja az élettel az volt, hogy ő dolgozni akart, de közben a világ legjobb anyukája is akart lenni és ez számára azt jelentette, hogy feláldozza magát az anyaság szent oltárán. De ha ezt valaha elmondanám neki személyes sértésnek venné. Hogy is merném feltételezni, hogy ő nem szívből teszi mindezt. Ami olyan csodalatos volt benne pont az volt a legnagyobb gyengesége is. Keményen dolgozott mások boldogságáért, de valahol útközben elfelejtett magáért is élni.
- Mind tudjuk ezt Daliah. A szíved-lelked beleadod az anyaságba. És remekül csinálod, komolyan – teszem vállára a kezem és a szavaimat komolyan is gondolom. Ez láthatólag tetszik neki, ahogy aprókat biccent.
- Örülök, hogy látsz egy jó példát arra milyen is egy anya – mondja végül felszegve állát – ez egy nehéz, de hálás feladat.
Megereszt egy meleg mosolyt olyat amilyet már rég nem láttam. Úgy tűnt jobban szüksége volt ezekre a szavakra, mint hittem. Ölelésbe vonom és ahogy kezemet végig húzom hosszú haján a végén a kezembe akadó hajszálakat az öklömbe rejtem. Ezután Daliah és Plum búcsút intenek én pedig visszafordulok, hogy megnézzem hogyan is viszonyulnak Felixhez az unokahúgaim. A nappaliban egy földön fekvő Felixet látok, aki egyik kezével a két kislányt tartja vissza a másikkal pedig Raszputyint hessegeti el. Mikor meglátja, hogy a szobában vagyok megszólal.
- Puszta kíváncsiságból, de ha az unokahúgaid és Raszputyin épsége között kell döntenem kit priorizáljak?
- Csak zárd be Raszputyint a szobájába. És ne engedd oda hozzá őket – kerülöm ki a kérdést. Igazán nem lenne szép, ha döntenem kéne a nyulam és Daliah gyerekei között.
Ekkor végre J.D is kilép a hálóból munkára készen állva. Ahogy a földön fekvő fiúra néz felvonja szemöldökét.
- Azt mondtad nincs óvoda a tetűjárvány miatt ugye? – néz rám ahogy óvatosan átkell a csatatérré vált nappalin – akkor Gitta is lehet otthon van Ace-szel. Mindenki érdekében lehet jó lenne áthívni – veti fel az ötletet. Igazat adva neki bólintok majd felhívom Gittát Daliah reggeli taktikáját követve.
Nem vagyok rá büszke.
- Szia Rose! – rikkant bele Gitta a telefonba.
- Otthon vagy?
- Nos, igen. Képzeld tetűjárvány van és bezárták az ovit. Úgyhogy Ace-szel gondoltam mozinapot tartunk.
- Oh, hidd el tudok róla – nevetek fel szárazon – nem akarod nálunk megtartani a mozinapot? Felix, Apple és Cherry nagyon szívesen csatlakoznának hozzád – majd halkabban folytatom, hogy a fiú ne hallja – és kérlek tarts mindenkit életben amíg vissza nem jövök.
- Oh te hova mész? Az árnyékod után?
- Is – csavargatom a lófarkam végét – Boris elhívott rúd táncolni. Mármint órára. Nem egy bárba.
- Menő. Legközelebb én is mehetek?
- Még szép.
- Király. Akkor nagyjából egy óra és ott vagyok.
- Ezer köszönet Gitta! Komolyan! – teszem le a telefont hálálkodás közben. Mielőtt közölhetném a híreket a többiekkel kopogtatnak a bejárati ajtón. Mivel én vagyok a legközelebb én nyitok ajtót. Tudtommal nem vártunk már senkit se és ha még több ember jelenik meg a lakásban félek csak a csillárra tudnám őket ültetni. Teltház van nálunk hivatalosan is.
Az ajtóban Boris és Noir áll mindkettő talpig feketében és férfiként. Boris rám vigyorog majd beengedi magát nyomában a valamivel zavartabb Noirral. Olyanok, mint a kacsa mama és a kiskacsája.
- Na készen állsz? – kérdi majd megtorpan ahogy meglátja a nappaliban lévő tömeget – még több gyereket kukáztál ki?
Erre Felix is odakapja a fejét és kinyúltja a férfire a nyelvét. Boris csak tovább mosolyog lustán intve neki ujjaival.
- Nem – rázom meg a fejem nevetve – ők az unokahúgaim. Épp az előbb dobta le őket a húgom – majd kitárom neki markomat – megszereztem az ő haját is. Kettő maradt hátra.
- Ügyes – bólint rá Boris majd a még mindig mögötte elbúvó Noirt löki előre – neki meg lenne egy kérése.
Csak most tűnik fel, hogy a férfi két lapot és egy filctollat tart a kezében, amiket most a mellkasához von. Noir zavartan lesüti szemét, de ezt már eléggé megszoktam tőle, hogy tudjam csak idő kérdése, hogy kimondja mit szeretne. Ahhoz képest milyen magabiztos volt színpadon a hétköznapjaiban meglepően szégyenlős volt. Noir finoman gyűrögette a nála lévő papírlapok szélét még mindig nem nézve rám.
- Azt... szóval. Szóval azt...szeretném kérdezni... hogy – félő volt egész nap várhatjuk amíg kimondja végre a mondatot, de Boris megelégelte. Kikapja a férfi kezéből a lapokat és felém nyújtja. Élesen csettint a nyelvével majd Noir felé bök állával.
- Azt szeretné kérdezni tudnátok-e szerezni neki autogramot Eltontól.
- És Porternek is! – vágja rá azonnal Noir – biztos tetszene neki. Kérlek.
- És Porternek is. Kérlek – ismétli meg Boris megrázva a lapokat. Átveszem tőle őket a filctollal együtt.
- Nem vagyok benne biztos, hogy összejön. De itt hagyhatjuk a cipőtárolón. Hátha aláírja – majd oda is teszem őket J.D bőrcipője mellé – nem tudom pontosan, hogy működik ez. Csak akkor énekel mikor J.D-vel búcsúzkodunk.
Az említett, aki eddig azzal volt elfoglalva, hogy Raszputyint bezárja a szobájába erre a karórájára pillantott. Szeme tágra nyíltak majd kapkodva összeszedte az aktatáskáját és laptopját.
- Elkések! – jelentette ki majd átverekedte magát rajtunk. Noir és Boris előzékenyen a falhoz lapult helyet engedve neki. Ahogy a férjem az előszobába lépett Elton is dalolni kezd. A „Can you feel the love tonight" andalító hangja betölti a lakást és a két férfi a fal mellett szájtátva bámul ránk. Noir biztonságot keresve magához öleli Boris karját, aki úgy áll előtte mintha kész lenne megverekedni Elton John-nal. Nem tudom mire számítottak, de érthető, hogy a valóságban átélve, teljesen más mint szavakban elmondva.
J.D, egy puha csókot nyom a számra mire Noir levegő után kap.
- Kint hagytam a ruhákat a szárítón! Most mind eláztak! – leheli, ami sikeresen megtöri a feszült csendet. Felix, aki azóta lebirkózta a kicsiket és most mindkettővel a kanapén ült elvigyorodott.
- Lehet tőle kérni is számot. Bár nem biztos, hogy a saját dalain kívül énekel mást.
Mielőtt kipróbálhatnánk vajon rá lehet-e venni, hogy mondjuk előadjon egy ABBA számot J.D kint is van az ajtón és Elton dalát is elvágják ezzel.
- És ez mindennap így megy? – vonja fel szemöldökét Boris.
- Így bizony – tárom szét karjaim – üdv az örökké tartó koncertben, ami az életem!
- Ez elég menőn hangzott. Bánnád, ha írnék egy dalt, amibe ezt beleírom? – kérdi elgondolkodva Noir.

Ezek után végül magára hagytuk Felixet a kicsikkel, reménykedve abban Gitta már nincs messze, mi pedig Borisék Fordjával elindultunk. Először Noirt tettük ki a munkahelyén egy meglepően felkapott kávézónál, ami elég alter volt ahhoz, hogy Noir beleilljen az arculatába.
A férfi még hosszan integet utánunk ahogy elhajtunk.
Előre fordulva veszek egy mély lélegzetet és lassan kifújom próbálván lerázni a hangulatot, amit a Daliahval való beszélgetés hagyott. Azt hiszem Violet több sebet ejtett, mint az gondoltam volna.
Próbálván elterelni a figyelmem a családom fölött gomolygó sötét felhőkről a tekintetem Borisra esik. Elnézem az éles arcélét és orvosi segítséggel elért tökéletes orrát. Még mindig elsősorban női ruhában él bennem róla a kép hiába láttam már többször is férfiként. Ő maga is egy furcsa egyvelege volt a feminin és maszkulin vonásoknak nem esve sose csak az egyik kategóriába.
- Bámulsz – mondja Boris csak szeme sarkából felém nézve. Azt is hihetném nehezményezi, de szája sarkában ott a mosoly.
- Kérdezhetek valami személyeset?
- Miért is ne – nevet fel kurtán. Bólintok párat megformálva a fejemben keringő kérdést.
- Nos Boris, azt mondtad férfiként gondolsz magadra. Honnan jött a drag? Mármint nem is tudom. Ha a Noirral való kapcsolatodra nézek ott domináns vagy és nem igazán kerül előtérbe a feminin oldalad.
- Nem is tekintek magamra ilyen szempontból nőként. Én Noirt férfiként szeretem és ő is férfiként szeret engem. A drag... hát annak hosszú története van – egy kis időre Boris csöndben marad, mintha lamentálna rajta elmondja-e nekem az egészet – honnan származol? – kérdi hirtelen kissé felém fordítva arcát – vagyis inkább a szüleid? Hányadik generációs vagy egyáltalán?
Kell egy pillanat mire rájövök, hogy érti.
- Oh, én félig indiai vagyok. Harmadik generáció. A nagyszüleim jöttek el Indiából. Apa már itt született. Erősen asszimilálódtunk – megvonom a vállam – nem mondhatnám, hogy sok kulturális örökséget hagytak ránk. Kissé sajnálom is. Olyan mintha...
-... mintha sose találnád a másik feled? – mosolyog rám Boris szomorúan.
- Igen. Azt hiszem ez a legjobb kifejezés. Külső jegyeken kívül nem tudok mást felmutatni. Olyan... mintha imposztor lennék.
- Megértem – biccent Boris – az én papám Kazahsztánból jött. Szóval én félig kazak vagyok bármit is jelentsen ez. Sose jártam még ott. A papa átszelte a világot egy jobb életet keresve és itt kötött ki. Londoni munkás lett és találkozott a mamámmal. Egy utcalánnyal – Boris rám sandít hogyan fogadom ezt, de nem botránkoztat meg – a mama nem volt mindig az persze. Iskolába járt és álmai voltak. Aztán meg adósságai. A mamámnál rendszeres vendég lett a papám. Egymásba szerettek. Ki hinné el még egy prostituált is tud szeretni? Micsoda megbotránkoztató fordulat! Titokban egybe keltek és azt latolgatták hogyan tudnának elszökni a mama stricije elől. Rémes fickó volt, aki épp csak annyi pénzt hagyott a mamának, hogy éhen ne haljon. Nem tetszett neki, hogy a papám sokat van a mamám körül és azt mondta elvágja a torkát, ha belerondít az üzletbe.
Aztán jöttem én a képbe. Nem tudom valóban attól a férfitől vagyok-e, akit egész életemben papaként ismertem. A mama megesküdik rá, hogy védekezett minden kliensével és azt mondja teljesen olyan vagyok, mint ő. De talán csak az számít, hogy ő annak a férfinek a gyerekének tart.
Ekkor két nagyon fontos dolog történt. A mama egy kuncsaftja útján olyan információkhoz jutott, ami tárgyalásra bírhatta a stricijét, hogy elengedje, a másik... a papa meghalt egy gyár balesetben. Ez a két esemény érthető okokból hatottak egymásra. A gyár a mamának adott egy nagyobb összeget kárpótlásként meg persze, hogy ne perelje be őket. Ebből az összegből pedig ki tudta magát vásárolni. A mama szabad ember lett két hónapos terhesen és özvegyen. A strici a pénz nagyrészét elvitte így a mamának új munkahely kellett. A háttere miatt nem volt éppen megfelelő bármilyen munkára. Ekkor keveredett egy sikátorban lévő bárba. A mama imádta a melegbárokat. Ott biztonságban érezte magát.
Végre egy hely, ahol nem préda!
A csaposnak elsírta minden bánatát miután rájött, hogy nem ihat mert hát azt én bánnám a pocakjában. A csapos pedig feldobta neki az ötletet, hogy éljen a bár fölötti kis szobában és dolgozzon náluk. Itt senki se fogja zaklatni.
Kérlek emlékezz rá milyen öreg vagyok, szóval ez pont a nyolcvanas évek beköszönte kor történt. A drag már egy létező dolog volt régóta, voltak is híres alakjai, de még nem érte el a mai formáját. Melegnek lenni se volt könnyű nem, ha még kitaláltad, hogy kisestélyiben és magas sarkúban akarod szórakoztatni a népet pasiként. A mama azért belement mi mást is tehetett volna? Kitanították koktélt keverni és még attól se kellett félniük, hogy megissza a hasznot mert mire munkába állt teljesen már ki is kerekedett tőlem.
Aztán megérkeztem én is. A mama és én pedig eléldegéltünk abban a kisszobában a bár fölött még jó pár évig. Nap mint nap néztem ahogy ezek a férfiak átalakulnak. Olyanok voltak, mint a pillangók. A csillám és strasszkövek gyerekként felértek a drágakövekkel.
Egy nagy család voltunk. A sok férfi, akik pár óra alatt hölgyekké varázsolták magukat. Hát érthető, hogy kíváncsiságból én is kipróbáltam. A mama nem bánta ő megérti ezt, ő látta micsoda művészet is ez. Ez az én történelmem, és ez az én részem. Nem vagyok jó a szórakoztatásban, de ki tudom magam fejezni. Mikor felveszem a kék parókám, a lakkcipőm és a szájfényem épp annyira vagyok önmagam, mint most. Ez művészet, ez önkifejezés. A draggel megmutathatom egy olyan oldalam, amit másként képtelen lennék talán. Sose tudom meg milyen kazaknak lenni, de tudom mi az örökségem.
- Örülök, hogy a mamádnak sikerült rendeznie az életét – bólogatok a hallottakon gondolkodva – szóval sose találkoztál a papáddal?
- Sose. De ettől még nagyon szeretem őt – Boris ismét azt a szomorkás mosolyát öltötte magára – a mama azt mondja sokban hasonlítok rá. Jó ember volt. És nekem ez talán pont elég, hogy szeressem – majd hirtelen elfintorodik – persze a mamának nem voltak mindig ilyen jó pasijai. A seggfej, aki a húgom apja... nos, ha valakit szívesen elütnék az ő. Ez meg is látszik a húgomon. Ne értsd félre, amit mondok... de néha a romlott vérből csak romlott dolgok születhetnek.
Ez meglep. Boris hangja vészesen elmélyült és valóban izzott a haragtól.
- A húgod... - kezdem óvatosan – ő Porter édesanyja ugye?
Már régóta fel akartam tenni a kérdést pontosan, hogy is keveredett Porter Borishoz. Ahogy Noir is hozzá állt úgy tűnt régóta együtt élnek. Attól féltem, hogy a szülei talán elhunytak így nem mertem feltenni a kérdést Borisnak attól tartva feltépek egy olyan sebet, amihez nincs jogom.
- Ő hozta a világra, ez igaz. De hogy anya lenne – a fejét hátra vetve nevet, de semmi vidámság nincs a hangjában – kérlek. Anyának sose nevezném.
Döbbenten hallgatom a szavait. El se tudnék képzelni ennél fájdalmasabb dolgot. Arra gondolni, hogy egy gyermek, akit a világra hoztam... hogy elvegyék azt, hogy az anyja vagyok. Mit kellett tennie annak a nőnek, hogy ezeket a szavakat váltsa ki Borisból?
Mielőtt feltehetném a kérdést Boris leparkol. Megérkeztünk az edzőteremhez, ahol a rúdtánc óra van.
- Sajnálom. Talán túl sokat is osztottam meg – fújja ki hosszan a levegőt Boris. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
- Hagyjad csak – legyintek erőltetetten – inkább érezzük jól magunk jó? Rázzuk le magunkról a nyomott hangulatot – mosolygok rá ahogy vállára teszem a kezem. Ennyi seb nézegetés elég volt. Mindkettőnknek.
- Jó – mosolyog vissza rám Boris.