Reggel a nap bekéredzkedő sugarára keltem fel. Yaomomo sehol, én pedig az ő ágyában fetrengtem. Telefonom után nyúlva kellett megtudnom, hogy az valószínűleg Ashido szobájában maradt, így inkább még az időt nem tudva bámultam a plafont.

Gondolkoztam. Az emberek közül alig vannak olyanok, akik Kyokának hívnak. A család, meg Yaoyorozu szokott egyedül, de az utóbbi is ritkábban. Kiskoromban mindig is utáltam a keresztnevemet, még is mostanában megszerettem miatta. Akárhányszor mondja ki, egyre jobban szeretném hogy hívjon így.

Felülve a nagy ágyról indultam ki, hogy legalább a mobilomat elkérhessem, hiszen nem szeretném ha ott maradna Pinky-kénél, mert még a végén felakarja törni a zárt rajta, vagy kódot kinek hogy tetszik. 

Eszközömet hamar megkapva kezdtem neki az unalmas délelőttömbe. Zenét hallgatva üldögéltem a szobámba, mint egy tini lány akinek egy barátja sincsen, ezért depressziós. Pedig a kollégiumban annyi mindenkit akár zaklathatnék, hogy hali nincs kedved beszélgetni, én még is inkább a zenére számítok, aki mindig itt van nekem. Olyan, mint egy testvér aki sosem létezett. Bármennyire nem lehet egy ember a dal, amikor azt hallgatok olyan mintha valaki megértene, és a segítségre szomjazó lelkemet észre venné. Yaomomo is pontosan ilyen. Segíteni próbál, akár hányszor látja rajtam hogy nem vagyok jól. Ez a két dolog (pontosabban az egyik ember) az én kis barlangom, amiről tudom hogy segít és megvéd.

Mert ha lehetséges menekülök a világ elől, és a két opció közül kiválasztva az egyiket biztonságba helyezem magamat. Azon a napon is menekültem előle, amikor az esővel mit sem foglalkozva jártam az utcákat és zenét hallgattam.

A zene a gyengébb barlang, ameddig Yaoyorozu az erős, ápoló és óvó helyiség. Akkor is inkább hozzá húzott már a szívem, hogy fogadjam el a társaságát, és ne meneküljek előle. Egyedül legalább benne bízzak meg, engedjem hogy ott legyen velem, lehessen ő a menekülési lehetőségem. 

Az első napon amikor beléptem a UA-be nem szándékoztam barátkozni, nem hogy vele de senkivel sem. Mindenki az ellentétem volt nagyjából, és csak akkor esett le. Magányos voltam. És tán még máig az vagyok. 

Az ember már kb mindig azt hiszi, hogy egyedül maradt, nincs kire számítania. Pedig nincs is így, csak mi szeretnénk elhinni. Még arra is számíthatsz, aki irritál, vagy akár nem ír olyan gyakran. Valaki meghallgat, ha szeretnéd, még ha ki nem állhatod is azt a valakit. Ezzel nem azt mondom, hogy például egy bérgyilkosra számíthatsz. Azt szeretném kifejezni, hogy valahol mélyen lesz valaki, aki azt mondja hogy szívesen meghallgat. Öntsd ki neki a szíved, várja hogy segíthessen. Nekem ez mindig is Yaomomo volt amióta a UA a második otthonom. 

- Jirouu! - kopogtatott az ajtómon már egy jól ismert hang. Óvatosan kinyitva találkozott tekintetem a lánnyal. 

- Hagakure? - néztem értetlenül a lányra.

- Tudod tegnap ott hagytad ezt is. - nyújtotta át nekem azt a füzetet, amit bevallom mindig magamnál hordok. Nem egy napló, még is az érzéseimet írom le. Néha jó ötleteket le kell valahova írni, így én is ezt teszem. Vannak benne daloktól kezdve marhaságokig is.

- Köszönöm.. - halkan átvettem, majd végig nézve azt ahogy a lány elsétál újra bezárva az ajtómat temettem fejemet a párnámba, és adtam át magam a zenének.

Nem tudtam mi történik velem. Az ismert zenék hallatára előtört bennem az a magányos, egyedüli ember. Akit depressziósnak hívtak, és furcsának néztek. Nem tudtam mi történik éppen velem a külvilágban. Csak a zenével voltam a gondolataimban magányosan, ameddig a valóságban kitudja mi történhetett. Talán valakit megölnek...vagy elrabolnak...

Azon a napon is minden pont így történt.

A telefonom rezgése zavart meg mindent, pontosabban a bezártságomat. Anyám csak annyit bírt kinyögni, hogy siessek haza, a kérdéseimre nem bírt válaszolni. Én természetesen egy taxit hívva siettem ahogy csak bírtam, ezt az utazási módszert gyorsabbnak találtam.

Otthon nem értettem mi történik, anyukám a kezeim közé vetődve mesélt el mindent. Fel sem tudtam fogni mit is mondott, csak magam elé bámulva próbáltam feldolgozni a szavakat.

Meghalt. Az unokatestvéremet megölték, aki talán legközelebb állt hozzám a családból.

A rendőrségre kellett bejárni, minél több dolgot elmondani. 

- Tehát, Naoto mielőtt elindult volna Franciaországba, nálatok tartózkodott ugye? - nézett rám a rendőr aki kihallgatott.

- Igen. - adtam egyszerű választ. - Mivel apja ott hagyta magára, és az anyja meghalt sokszor volt nálunk.

- Akkor közeli kapcsolatuk volt, értem. - irkálta fel a dolgokat. - Alig volt huszonkét éves a lány, nem tudja miért ment ilyen messzire?

- Szerette volna látni a világot... - halk nyelésem után bátorságomat elő véve kezdtem bele. - Engem is elakart vinni, én még is nemet mondtam. Undorítóan vágtam hozzá a szavakat...

- Mesélnél egy kicsit jobban? - nézett rám kérdően. Tudtam hogy csak a munkáját végzi, én még is felháborodtam.

- Ha ennyire bele akarnak kötni a magánéletembe, akkor majd írják ki valami szar híradóba! - hangomat felemelve álltam fel. - Majd írják ki, oké? Egy új hős, aki nem hogy szarrá van törve, még leszbikus is, mert nincs vele valami rendbe és még a halott rokonával sem váltott egy normális szót utoljára!

- Ülj vissza kérlek. Akkor más szempontból kérdezek, ez egy fontos meghallgatás nekünk. - ültetett le. - Miért voltál olyan undorító vele, azt hiszem így fogalmaztál.

- Mert csak megmondta az igazat rólam.

Aznap este beszélgettünk, teljesen normálisan ameddig nem rám került a szó.

- Szerintem jó úton haladsz eddig, Kyoka! - ölelte át a vállamat lágy hangjával. - Egyedül egy gond van, méghozzá hogy nem vagy elég magabiztos.

- Nem lehetne rólam terelni a témát? - húztam fel lábaimat.

- Pedig te is tudod, Naoto-nak igaza van. - mosolygott rám apám.

- Csak azért mert ő ilyen tökéletes, legyek olyan mint ő? - idegesen néztem a másik három tagra az asztalnál. - Majd én is végül eltérek a hősi álmaimtól, hogy szart se csináljak.

- Nem így értettük kincsem.. - anyám próbálva megnyugtatni dobott hozzám ilyen szavakat.

- Persze.. - motyogtam. - Naoto szart se csinál, csak ribanckodik, még is én vagyok a depressziós idióta?

- Igen, te vagy az. - kelt ki a lány magából. - Nem véletlenül próbálok veled kedves lenni, és segíteni, te még is csak ezt teszed. Nehogy megsajnáljalak, mert szét vágod az eredet is...tudod mit Kyoka? Nem én vagyok a szar, te vagy az. Nekem legalább van életem, és nem a telefonomon buzulok. Buzulásra visszatérve, nem kell megpróbálnod a csávókra bukni, te már elvesztetted azt hogy hetero lehess. Csak egy depressziós lány vagy, aki nem tud mást csak azt hogy hogyan bántsa meg magát! Így nem lehetsz hős ha nem hiszel benne, csak egy kis vesztes segédnek leszel jó esetlegesen, de annak se! Szedd össze magad a földről végre. - mondta ki azokat a szavakat, amik akkor a legjobban fájtak. Akkor nem hittem el hogy igazat mond, nem is figyeltem teljesen a mondataira. Így is annyi mindent kihagyott, hogy mi is rossz bennem. Belőlem csak a harag jött folyamatosan.

- Utállak, Naoto...egy utolsó kurva vagy. - álltam fel az asztaltól. A szobám irányába fordulva mondtam ki neki az utolsó szavaimat. - Te is csak azt mondod nekem amit a többiek általánosba. Lehord egy kicseszett ribanc mindennek, akinek abból van pénze hogy másoknak kurváskodik. Halj meg végre kérlek. - csaptam be az ajtómat.

Akkor még nem fogtam fel a szavaim súlyát. Pedig kellett volna. Sosem tudtam tőle bocsánatot kérni.

- Tehát ezek után már csak az a hír fogadta ami történt ugye? - én csak bólintottam. - Előtte jó kapcsolatuk volt?

- Igen. Olyan volt mint a nővérem. - fordítottam oldalra a fejemet. - Mindent elmondtak nekem részletről részletre. Amit ki tudtak facsarni a gonosztevőből is. Átszúrta a gyomrát, felvágta az ereit, és utána még kínozta. Végig röhögve hallgatta a sikításait, miközben megcsonkította. És tudja mi itt a gond? - néztem fel a férfire. - Hogy ezt röhögve, egy kis megbánás nélkül sem mondta el a rendőröknek az aki megölte. Minden részletet kiforgatva óriási mosollyal az arcán. Egy apró megbánás sem volt az arcán, még a halálra ítélése után sem. Undorítók az emberek. 

- Köszönöm, vége van mára a kihallgatásnak. - bólintott a férfi, mire én csak engedelmesen kibattyogtam.

Óriás sós könnyeim csak úgy folytak végig arcomon, megállás nélkül hibáztattam magamat. 

Csak egy pillanatnyi fájdalom volt az egész. Villogtatva mutatta nekem hogy ő az erősebb, megint ő győzött. Sok idő után nyúltam újra hozzá, ő már barátként fogadott kezeim között. Hónapok után nyúltam újra az eszközhöz, nem tudtam mi történhetett velem hirtelen. 

A vérem éppen csak kibuggyant, mikor egy apró hangya csípésnyi fájdalmat éreztem. Újra magamat bántalmaztam, amiért szidtam egyre jobban magamat. Úgy van ahogy ő mondta. Összefoglalva egy örök vesztes vagyok.

A penge csillanásával dobtam el az eszközt idegesen, halálra ítélve azt.

Sosem hittem, hogy újra megvágom magamat akár egy helyen is.

-

VGWSDVEAKJBSGAD KELL NEKEM SZOMORÚ RÉSZEKET ÍRNI! Na de no problem, fontos kis cucc ez is a történetünkben. Remélem tetszett azért mindenkinek!