!Ez a rész esetleg egyeseknek felkavaró lehet, de próbáltam kevésbé részletesen leírni. Egy pánikrohamról lenne szó, nem annyira durva de ha esetleg nem bírod az ilyeneket saját felelősséggel olvasd!

Nehezen ballagtam vissza a kollégiumba. Egy nappal hamarabb az iskola kezdés előtt már vissza mehettünk. Én szívesen mentem, miért ne. Azóta a nap óta egyre szorosabb lett a kapcsolatunk Momo-val.

Senkihez sem szóltam hozzá. Csak magamba zárva indultam fel a holmimmal. Néha köszöntek, de mint egy bunkó egoista csak ignoráltam. Magányos szerettem volna lenni. Pedig azt is annyiszor megkaptam, hogy esetleg segítenek...én még sem vágyom arra, hogy valaki helyettem végezze el az én munkámat. Lehetséges inkább a sok ember volt a bajom, pedig három éve az osztályomnak nevezem őket, és majdnem mindenkit bírok. Most nem éreztem jól magam a közös környezetben.

A szobám még mindig ugyanúgy állt, annyi változással hogy pár dolgot én vittem be. Egyszerűen csak leültem az ágyamra és elkezdtem telefonozni. Függőség, ne hibáztassatok.

*

Már szerintem harmadjára játszhattam le ugyanazt a zene listát, amikor meghallottam a lányok hangját. Pontosabban az övét. A zenét kikapcsolva hallgattam a beszélgetésüket. Jó volt hallgatni. Ezzel nem szeretném megsérteni a magán kis beszélgetésüket, de ha már a képességem miatt ilyen jól hallok, akkor hagyjanak had hallgassam a beszélgetéseket.

Végül két kopogás miatt kénytelen voltam kinyitni az ajtót, de attól még tisztán hallottam a beszélgetést. Az ajtóban Yaomomo állt Uraraka társaságában. Bevallom, a második lányt sose kedveltem nagyon.

- Azt hittük már ki sem nyitod Jirou! - nevetett fel kínosan Uraraka.

- Bocsi, nem figyeltem annyira. - néztem rá Momo-ra inkább. Gondoltam jöttek valamit elmondani, hát akkor ő legyen az.

- Csak szerettük volna látni, hogy jól vagy-e. Aggódtam bevallom, hisz senkinek sem köszöntél vissza a többiek szerint. - mosolygott rám Yaoyorozu.

- Higgyétek el, hogy semmi gondom. Yaomomo, Uraraka köszönöm hogy azért aggódtatok értem, vagy mit kell ilyenkor mondani. - kicsit kínosan éreztem magamat, de ez így volt. Most mi a szart mondjak arra, hogy jöttek megnézni mert aggódtak? Persze ez aranyos, főleg Yaomomo-tól...csak én ezzel az infóval  nem tudok mit kezdeni.

- Akkor majd holnap találkozunk, addig is legyél jól. - integetett el tőlem mosolyogva Yaoyorozu. Uraraka is mellette így tett, mire én csak intettem egyet.

Momo azért még végül este rám írt. Nem szerette volna, hogy gondom legyen. Sose beszéltem még neki sem semmilyen bajomról. Azt gondoltam egyedül megoldhatom. Így folyamatosan, ha esetleg szorongásom is van egyedül végig szenvedem. Mint kisebb koromban is. Ha akkor sikerült, most miért nem menne?

*

És elérkezett az, hogy újra rendszeresen a padjainkban döglődjünk. Unottan hallgattam az éppen levő órát. Gondolkoztam. Azon, hogy vajon Yaomomo mit mondana, ha tudná mit érzek. Felteszem, hogy esetleg ő is vonzódik a lányokhoz valamennyire is, de lehetséges hogy tévedek. Ez csak egy tipp, nem tény.

Az órán semmit sem írtam le, így szokás szerint újra valakitől majd el kell kérnem. Igen, Momo lesz az. Legalább ő biztosan jól írta le.

- Jirou, ma rá érsz? - hallottam meg Hagakure hangját a hátam mögött.

- Bocsi, de ma dokihoz kell mennem. Gyógyszerek ilyesmik tudod. - fordultam hátra. Ameddig azt hittem hogy csak a lány van ott Momo is mellette aggódva állt.

- Gond van, Kyoka? - lépett elém Yaoyorozu, és sokan csodálva nézték hogy van aki a keresztnevemen szólít. Én persze egyből egy halvány pírt felvettem az arcomra, nem vagyok hozzá szokva.

- Dehogy, mi bajom lenne? - ropogtattam ujjaimat. Nekem ez stressz levezetés, lehet valakinek furcsa.

- Hisz orvoshoz kell menned...ne butáskodj! Aggódom, hogy esetleg bármi nagyobb gondod van. - hajolt le hozzám Momo, ami még jobban zavarba ejtett. Már majdnem mindenki minket nézett a folyosón.

- Csak tipikus vitaminok, nyugodj meg Yaomomo. Hidd el, semmi komoly. - füllentettem.

Nagy nehezen ebbe a lány is beleegyezett és elengedett. Tudtam, hogy nem veszi be ezeket. Okos lány, ez nem vitás. Én még sem szeretnék senkinek sem arról beszélni, hogy a pánikrohamaim miatt kell gyógyszereket szednem.

A szüleim régen szerettek volna pszichoterápiás kezelésben is részt vetetni, de én sosem mentem el. Nem szerettem volna, hogy segítsenek. Máig sem szeretném. Egyedül szeretnék ilyen dolgokat megoldani. Régebben durvább is volt mondjuk a helyzet. Nem szedtem be a gyógyszereket, és nem hittem ezekben. Egyedül második év végén kezdtem el. Beletörődtem, hogy esetleg ezek segíthetnek.

*

- Egyél már, ne butáskodj! - rángatott el az egyik asztalhoz Mina. - Nem hiszem, hogy nem vagy éhes!

- Mondtam már, hogy ez így van. Nem kívánom az ételt. - mondtam el azt  amit éreztem. Mostanában az étel utáni vágyam csökkent, alig vagyok éhes. - Nyugodtan megehetitek a kajámat, itt van Ashido.

- Nem fogja egyik éhenkórász sem megenni a te ételedet. - ellenkezett a lány. - Kérlek Jirouu! Csak egy falatot. Yaoyorozu is mesélte, hogy mostanában annyira furcsa vagy. Esetleg depresszió? Vagy nem vagy megelégedve a testeddel? Ezért nem eszel?

Ezeken én sem gondolkoztam el. Csak nem kívántam az ételt. Nem kerestem rá egy választ sem, miért lehet ez. Az orvosnak feldobnám ezt, egyből egy pszichológushoz küldene. Én meg utálom az ilyen helyeket. A kórházba is nehezen teszem be a lábamat, ezért az orvos magánrendelőjében találkozunk. Kiskoromban sem nagyon kedveltem az ilyen helyeket.

- Én sem tudom. - vontam vállat. - Csak nem kívánom. Hidd el Ashido, nem lesz semmi majd a kollégiumban eszek.

Végül sikerült nagy nehezen ezt is elintéznem.

*

Az orvostól haza fele találkoztam Kaminari-val, aki boldogan sétálgatott velem haza. Megszoktam, hogy már a kollégiumot az otthonunknak hívom.

- Egyébként hogy megy? - kacsintott rám.

- Nem értem miről beszélsz, Kaminari. - néztem rá értetlenül.

- Nem emlékszel? Amikor azt mondtam neked, hogy tetszel. Megtaláltalak téged, egy lányt. Viszont te egy veled azonos neműbe voltál szerelmes. Elmesélted, hogy megpróbáltad. Megpróbáltad, de nem a fiúkra buksz. - mosolyodott el. - Azt is mondtad, hogy kedves vagyok, de inkább más felé érdeklődsz. Egy csomószor elmondtad ezeket.

- Igen, nem bukok a fiúkra. - szerettem volna lezárni a témát ezzel, de ő még is csak felhozta.

- Tudom Jirou, hogy Yaoyorozu-nak is biztos bejössz, csak nem mondja el! - tette hozzá azt a tipikus vigyorát.

- Inkább üsd ki magadat a képességeddel, vagy én foglak megverni. - néztem rá mérgesen, mire ő csak felnevetett.

Emlékeztem azokra a napokra. Elsősök voltunk. Már akkor tudtam, hogy én másabb vagyok mint az átlag. Denki sokaknál bepróbálkozott és végül én is valahogy meg tetszettem neki. Lekoptattam egy ideig minden hülyeséggel, de egy idő után bevallottam neki. Elmondtam naponta, hogy nem bukok a fiúkra. Már volt amikor csak baráti alapon köszönt, akkor is ezt mondtam. Persze ő egy jó nagyot nevetett mindig. Barátnak pedig örülök, hogy itt van.

Végül a szobámban kötöttem ki. Elgondolkoztam Denki mondatain. Emellett folyamatosan megfordult bennem a roham gondolata, aminek tudtam mi lesz egy idő után a vége. Rám fog jönni. Rohamom lesz.

"Tudom, hogy Yaoyorozu-nak is bejössz"

Elgondolkoztam ezeken a szavakon. Talán Kaminari-nak igaza van. Megkéne próbálnom elmondanom az érzéseimet Yaomomo-nak. Ki kéne derítenem hogy ő hogyan érez.

Egy fél órára rá bekövetkezett az, amire számítottam.

Menekülni szerettem volna. A sarokban gubózva, kezemben egy késsel. Féltem, hogy meghalok még is kényszert éreztem, hogy öljenek meg. Öljem meg magam, nem szeretnék tovább szenvedni. A szívem hevesen vert, izzadtam. Émelyegtem és hányingerem volt. A mellkasomnál fájdalom szerű dolog gyötört. A könnyeimmel már nem küszködve, megpróbálva nem ordibálni gömbölyödtem össze a kis sarokban. Szerettem volna ennek véget vetni. Még csak a hónap eleje volt, még is ilyen hamar rám jött.

- Jirou bent vagy? - hallottam meg Yaoyorozu hangját, ahogy kopogott.

Én lefagyva, kezemből elejtve a kést nem válaszoltam. A kín miatt alig tudtam mit tenni. Nem szerettem volna, hogy megtudja hogy bent vagyok.

- Kyoka! Engedj be kérlek...aggódom! - mondta ki újra, meg újra ugyanazt a szót. - Jirou, kérlek válaszolj! Bent vagy? Minden rendben van? - hallottam, ahogy próbálja kinyitni az ajtót. Én még mindig aggódva ültem ott.

Yaoyorozu hangja egyre halkabb lett. Utoljára annyit hallottam tőle, hogy "mindjárt jövök" majd elrohant. Tudtam, hogy van kulcsa hozzám. Ettől aggódtam. Ahogy ki is számítottan a kulcsot a zárba helyezte majd kinyitotta. Miután gondosan bezárta, keresve engem hamar megtalált.

- Jirou! - karolt át. - Tudtam, hogy valami van...kérlek válaszolj...

- Ölj meg... - nyögtem ki, mire Momo csak lefagyva nézett rám. - Szeretnék ennek végre véget vetni...elegem van...nem szeretnék tovább szenvedni! - ordítottam fel nagy nehezen, majd a késre mutatva engedtem utat a könnyeimnek.

- Nem fogsz meghalni. - ölelt át szorosan. - Együtt át vészeljük. Ne félj a segítségemet hívni. Itt vagyok neked. Csak bírd ki még egy kicsit. Kérlek Kyoka...menni fog hidd el. - el nem engedve bíztatott.

Sosem gondoltam volna, hogy ezt egy másik személy segítségével jobb átvészelni. Szorosan Yaomomo karjaiban lett vége szenvedésemnek egy 15 perc után kb. Szörnyen éreztem magamat még mindig. Momo nyugtatott és osztotta nekem az észt, hogy mi az hogy nem szóltam. Megértettem hirtelen haragát, de erre csak nevetni tudtam. Aranyos ilyenkor.

- Sajnálom, hogy azt kértem ölj meg. - néztem rá egy apró mosollyal.

- Ugyan amúgy sem tenném meg. Egy hős mindig segít, nem öl. És egyébként is...megfogadtad, hogy mellettem fogsz harcolni. Te mondtad. Mi leszünk a Tökéletes Páros.

A szívem már nem a rohamtól vert hevesebben. Éreztem a melegséget, ami át járt. Teljesen beléd szerettem, Momo Yaoyorozu.

-----------

Üdv :D
Bevallom, nehezen írtam le ezt a részt. Egy kicsit bemutattam esetleg ezzel milyen lehet egy pánikroham. És ahogy látható kicsit közelebb került egymáshoz a két szereplőnk uwu

Na de azért remélem tetszett pusza nektek <3