Az esőcseppek dobogtak a közeli házak tetején és lecsorogtak az ereszről. Mintha az egész világ sírna. Az idő megállt, minden olyan lassan és homályosan történt, mintha csak egy rossz álom lenne.

Az eső csak zuhogott eláztatva mindenki fekete ruháját. Az enyémet is. Pedig én kivédhettem volna, de nem volt hozzá kedvem, nem volt hozzá elég erőm.
Így legalább úgy tűnhetett, hogy sírok. Nem sírtam, csak üresen és kifacsarva álltam a gödör szélén.

Temetés.
Sokszor volt már ilyen, a két kezemen se tudnám megszámolni. Ez most más volt, egyszerű halandó temetés, koporsóval, sírkővel meg mindennel.

Annabeth temetése… ő egyszerűen … meg-meghalt.
Legutolsó szemétládának éreztem magam, hogy képtelen vagyok könnyekre, de az utóbbi héten már nem éreztem semmit, ennyi erővel egy követ is kérhettünk volna, hogy táncoljon. Most csak üvöltöttem volna vagy összeesnék, hogy utána mehessek én is az Alvilágba.

A szobámban egyedül mindennek elmondtam az isteneket. Dühösen követeltem őt vissza, de nem használt. Este a táborban sétálgatva, magányos voltam. Senki nem mosolygott vissza rám nevetve, ha hülyeséget mondtam, senki nem szökött ki velem naplementét nézni a tengerpartra.
A barátaink szintén gyászoltak, át akartak jönni segíteni hozzánk, túllépni az egészen.
Én elutasítottam, ők úgysem érthetik meg a fájdalmam. Nem ők ismerték olyan régen és olyan jól Annabetht mint én.

Egy harc során halt meg. Nem volt nagy dolog, egy apró kis baki. Annabeth beleesett egy csapdába. Csak a nyaklánca és a tőre maradt meg, nem volt mit eltemessünk. Én pedig bár emberek között álltam, magányosan néztem az üres koporsót.
Minden ásócsattanás, mintha egy késszúrás lett volna a szívemben.
Az emberek beszédeket mondtak.
Az apja, a mostoha anyja, Kheirón a kerekesszékében, arról beszéltek, hogy mennyire szerették, hiányozni fog, egy családtag volt.
Itt van a lényeg, ő már soha többé nem fog velünk nevetni, sírni, küzdeni a sikerért. Pedig annyi álma volt. Annyi álmunk volt, Új Róma, hogy építész legyen…
Meg akartam kérni a kezét, de úgy voltam vele, hogy még várok vele egy két évet.
Most már bánom az elszalasztott lehetőségeket.

Én is mondhattam volna búcsúbeszédet, de nem akartam, féltem, hogy egy szó sem jönne ki a számon. Meg persze mit is mondhattam volna? Hogy hiányzik,  hogy örökre emlékezni fogok rá, soha senkit nem fogok tudni úgy szeretni, mint őt, hogy nélküle üres vagyok? De ezek túl egyértelműek.

Tovább maradtam mindenkinél. Csak ültem az esőben és néztem a sírt. Valami olyan veszett el, amit nem lehet vissza hozni, én pedig csak ültem a sír előtt. Néha elment mellettem egy egy ember, de igazából ügyet sem vetettek rám. Mintha nem is élő lennék, hanem egy a sok száz halottból.

Annabeth Chase
“Emlékedet megőrizzük”
Szerető családod és barátaid

Nyolc szó és egy üres koporsó. Ennyi maradt nekünk, meg persze az emlékek.
Talán a rengeteg Félvér táboros temetés után is csak most értem meg igazán a halált. Semmi szépség, csak a tántorgó űr és a fakuló emlékezet marad az emberből.

Későn mentem haza, egyedül, mert nincs társaságom. Pedig szívesen kiönteném valakinek a szívem. Csak ez a valaki Annabeth lenne, az egyetlen, aki nem tud meghallgatni.
Anya már aludt, vagy legalábbis nem zavart. Ezért én iszonyúan hálás vagyok neki.

Őszintén fogalmam sincs aludtam e aznap, esetleg csak gondolatok nélkül feküdtem az ágyamban órákig. Nem számít.

Reggel mindenkinél hamarabb fent voltam, Észlány tábori nyakláncát és a  törét nézegettem. A hajnali csillogásban olyan ártatlannak és vonzónak nézett ki a fegyver, hogy az ötlet apró, sunyi hangként suttogott az elmémben. Bevallom először elborzadtam a gondolatra, de azután eszembe jutott Annabeth, és így újra láthattam volna őt. Lassan felemeltem a tőrt és mintegy próbaként elhúztam a levegőben a nyakam előtt, a szívemre helyeztem, nézegettem a pengéjét, az idő megint lelassult. Keményen néztem magam elé és határozottan emeltem meg a fegyvert.

Abban a percben anyám hangját hallottam a konyhából, ahogyan reggelizni hív minket. A pillanat megtört én meg elborzadva meredtem a tükörbe. Egy kialvatlan kétségbeesett srácot láttam, tőrrel a kezében. Nem, ez nem én vagyok, gondoltam. Letettem a pengét.
Mivel nem válaszoltam anyám aggódva jött be hozzám, továbbra is az ágyamon ültem.
Anya letelepedett mellém. Csak szótlanul átkarolt és nem engedett el, neki is ugyanannyira fájt.

Az arcomon legördült az első könnycsepp, azt pedig követte a második és még ezernyi. Nem tudom meddig sírtam anyám vállának dőlve, de nem számított.

Másnap elraktam a tőrt. Úgy döntöttem majd vissza viszem a táborba és én csak a nyakláncot tartom meg.

Rengeteget sírtam azokban a napokban, néha hirtelen tört rám az érzés, néha csupán mikor egyedül voltam a szobámban. Fájt, de egy dolgot elhatároztam, nem fogom feladni.
Ő sem akarná.

Este kimentem a sírhoz, elköszönni tőle, ha már beszédet nem mondtam. Remélem jól van az Elíziumban, és remélem, hogy a következő életemben megtalálom őt.
Mert keresni fogom, és ha meglesz, elmegyünk egy szép helyre, közösen járunk majd egyetemre, híres építész lesz, én pedig megkérem a kezét és boldogok leszünk.
Együtt.