Mikor haza értem rögtön a szobámba mentem és bezártam azt. Egész nap csak ott gubbasztottam. Épp messengeren írogattam Maggie-vel mikor meghallottam, hogy valaki kopog.

-Ki az? -kiáltok ki.

-Én vagyok az apa. Bejöhetek Sara? -kérdi elgyengült hangon.

Felültem az ágyamba. Nagy levegőt vettem és ki kiáltottam, hogy bejöhet. Az ajtó kinyílt és a férfi az ágyamra ült majd sajnálkozva rám nézett. Elfordítottam a fejem ezzel jelezve, hogy nem bocsájtottam meg neki, amit tett, legalábbis ilyen könnyen nem, hisz előbb utóbb mindig megbocsájtottam neki.

-Sara sajnálom. Tegnap beiratkoztam egy intézménybe. Segítenek nekem leszokni az alkoholról. Fél évig nem leszek otthon. Szeretném, ha néha meglátogatnál. Mondjuk hetente 1x -nem szóltam semmit, de lassan felé fordultam. Hogy mit csinált? Nem akartam hinni a fülemnek. Apát mindig nyaggatuk az elvonóval, de soha még csak hallani sem akart róla. Lehet ennyire megbánta volna azt amit velem tett? De miért pont most? Mert anya rajta kapta? Vagy mert tényleg ennyire megbánta amit tett? Mélyen a szemébe néztem és azt láttam benne amit még soha. Mintha megtört volna, mintha eljutott volna az agyáig, hogy mit is művelt az évek alatt, hogy lassan teljesen elpusztította a családot.

Lehajtotta a fejét, ült ott és várta a válaszom. Nagy levegőt vettem és kezemet kezére tettem, mire felnéz rám.

-Fél évig csak heti egyszer foglak látni? -kérdem szomorúan.

Igaz, hogy egy elmebeteg, de nem volt mindig ilyen. Miután meggazdagodtunk ő nem tudott ezzel együtt élni. Mindig többet és többet akart. Végül már ki se mozdult az irodájából. Aztán jött az első sörözés, hogy kicsit lazítson, aztán a tömény, végül az első detox és onnantól nem volt megállás. Észre se vette, de többé nem ő irányított, hanem az alkohol. Annyiszor megígérte nekünk, hogy nem iszik többet és hogy kibírja alkohol nélkül, de végül soha nem tudta betartani az ígéretét.

-Ennek örülnöd kéne nem? -néz mélyen szemembe.

Nem szóltam semmit csak szorosan megöleltem. Kicsit habozott, de végül elkezdte hátam simogatni. Nem tudom miért, de szemembe könnyek szöktek és érzem, hogy a forró könnyek lassan végig csordulnak arcomon.

-Hé apa, szeretnék elmondani valamit -hajolok el tőle és lehajtom a fejem.- De előtte ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni! -hajtom le a fejem kissé szégyenkezve.

Féltem a reakciójától, féltem, hogy ő is majd megvett, mint anya. Viszont muszáj ezt tudniuk. Ha jól sikerülnek a dolgok Amyvel, akkor nem akarok vele titokba lenni, azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy ő és én, mi egy pár vagyunk és tudom, hogy ez még túl korai, de akkor is tudniuk kell a szüleimnek, hogy a lányokat szeretem és soha nem lesz vőlegényem sem unokáik.

-Megígérem kincsem -bátorításként megszorította a kezem, mire lassan felnéztem egyenesen a szemébe. Mosolyogva figyelt és várta, hogy mit akarok mondani, de látom, hogy kissé feszült is. Tipikus apa aggodalom lángolt a szemébe, amin el kellett, hogy mosolyodjak. Régen éreztem ezt a bizalmat felé, pedig régen egyfolytában így éreztem magam vele. Én voltam apu kicsi hercegnője és most egy pillanatig újra ezt éreztem, mintha semmi más nem számítana neki csak én.

-Van egy lány, aki tetszik -azt hittem ki fog akadni, de helyette arcára még nagyobb mosoly ült ki és elkezdte kezem simogatni.

-Ennyi? Te jó ég, azt hittem valaki felcsinált -mondja meg könnyebbülve és hangosan kifújja a levegőt.

-Apa –mondom és kissé felnevetek.

-Kicsináltam volna azt a kis rohadékot -töpreng még mindig és a távolba mered.- Tuti Rob is segített volna.

-Mint mindig -célzok arra, hogy ők ketten már mennyi fiút üldöztek el a háztól. De végül is ezzel csak nekem segítettek, hisz én nem akartam tőlük semmit- Téged ez nem borít ki? -térek vissza az eredeti témánkhoz.

-Nem. Mármint néha mind próbálunk ki ilyesmit –mondja és rám kacsint, mire kissé eltátom a szám.

-Várj te...

-A húszas éveimbe. Akkor még nem néztek ezt ennyire jó szemmel. Hmm érdekes élmény volt –mondja, mire szám elé kapok és hangosan felnevetek.

-Nem néztem volna ki belőled, inkább Robból!

-Rob? Igazad van néha, nos hogy fogalmazzak finoman...Túl elegánsan öltözik és többet nyafog, mint te. Viszont teljesen bele van zúgva a mi kis ingyenélőnkbe -céloz apa Maggie-re. Már kiskora óta ingyenélőnek nevezi, amin természetes a lány nem sértődik meg, hisz szinte már a családunk tagja, na meg a szülei fizetnek apámnak pár száz dolcsit, hogy velünk lakhat, de apa ezt nem fogadja el, így azt a pénzt Maggie kapja.

Maggie szülei folyton külföldön vannak, ezért a lány évente csak egy hónapot tölt a szüleivel, ami elég szomorú, de ő úgy tekint ránk, mint második családjára.

-Miből gondolod, hogy tetszik neki?

-Folyton egymás szemébe néznek evés közbe, szinte szikrázik köztük a levegő...

-Apa túl sokat képzelsz ebbe. Maggie úgy szereti Robot, mint én, testvérként.

-Akkor lehet csak én látok ebbe többet. Amúgy miért féltél, hogy kiborulok?

-Nos szerintem anya holnapra beszerez még vagy öt keresztet a házba és elvisz egy paphoz, hogy kiűzzék belőlem az ördögöt -forgatom meg a szemeimet.

-Igen, anyád eléggé régi gondolkodású, de szeret téged, ahogy én is. Na de mesélj egy kicsit. Mi a neve a szerencsés lánynak?

-Amy -mondom ki a nevét mosolyogva.

-Mesélj róla valamit -hosszú idők óta most először éreztem azt, hogy apával tényleg beszélgetek, mint ahogy a normális családokba szokás. Remélem sikerül neki a rehabilitációs és fogja tudni türtőztetni magát.

-Fekete haja van és szép kék szeme, nagyon magabiztos lány. Mindig tudja mit akar csinálni és makacs. Ha valamit a fejébe vesz annak úgy kell lennie. Viszont kedves, vicces és nagyon megértő -magyarázom apának, akinek arcán a mosoly levakarhatatlan volt.- Viszont... -kissé elhallgattam.

-Mi a baj angyalkám?

-Ő prosti –mondom, mire apa nyel egy nagyot és bólint párat.

-Ha igazán szeretitek egymást bármilyen akadályt le tudtok győzni együtt, pont mint én anyáddal. Te is tudod, hogy a kapcsolatunk...nos nem túl zökkenő mentes -válaszol apa diplomatikusan.- Szeretném megismerni, ha lehet. Mondjuk fél év múlva? -nevet fel.

-Mikor mész?

-Holnap hajnalba. Sara szeretném, hogy tud, büszke vagyok rád és nagyon, nagyon szeretlek még akkor is ha sajnos régen mondtam és nem túl sokszor. Te, Rob és Maggie...mind a hármótokra nagyon büszke vagyok és tudom, hogy nagy dolgokat fogtok elérni az életbe és remélem, hogy egy nap képes leszel nekem megbocsátani minden szörnyűséget amit veled tettem.

-Ezt most úgy mondod mintha örökre búcsúznál.

-Anyáddal megbeszéltünk valamit. Az után a fél év után még add nekem 2 hónapot, ha nem lát változást elmegyek innen. Nem akarlak bántani többet se téged se Robertot és azt akarom, hogy tudd én annyira szégyellem magam azok miatt a dolgok miatt. Na de aludj jól, majd találkozunk. Jó éjt -nyom a fejemre egy puszit majd kimegy a szobából.

Vártam pár percet. Kimentem a szobámból és Rob ajtaja felé mentem. Bekopogtam, majd mikor meghallottam a hangját bementem. Az ágyába volt és épp a tv-be nézett valamit. Arca kissé ki volt pirosodva és homlokán pár izzadtság csepp jelent meg.

-Ömm megzavartalak? –kérdem, mire a fiú arca jobban kivörösödik és egy párnával takarja merevedését, ami elég gusztustalan látvány volt számomra.

-Nem...nem. Mi van? Baj van? –dadog össze vissza.

Leültem az ágy szélére, mire kérdően rám néz és megtörli verejtékes homlokát. Szent ég, most már ezer százalék, hogy bele zavartam a dolgokba, de muszáj vele beszélnem, még mielőtt apa elmegy.

-Szeretnéd, hogy később jöjjek vissza? -szigorúan csak az előttem lévő falat nézem.

-Ne, maradj csak! –most már hangja sokkal össze szedettebb volt.- Hát téged is látni hugi? Azt hittem valahol meghaltál és megkapom a te részedet is a hagyatékból -kezd el nevetni, mire a vállába boxoltam.

-Tudtad, hogy apa elmegy fél évre?

-És kit érdekel? Legalább nyugodtság lesz otthon -vonja meg a vállát.

-Rob...

-Jaj Sara ne csinálj úgy mintha sajnálnád, hogy nem lesz otthon az az elmebeteg pöcs.

-Az apánkról beszélsz ugye tudod?

-Ő csak az én apám ugye tudod? -vágja a fejemhez, mire bólintottam párat és csalódottan megráztam a fejem. Felálltam az ágyról és az ajtó felé indultam, de ő megfogta a kezem.- Sara én nem úgy gondoltam, ne haragudj.

-Nem gond. Te is tudod, én is tudom, hogy ők nem a szüleim, te nem vagy a testvérem. Én csak egy kis árva vagyok, akit örökbe fogadtatok. Felfogtam, kösz, hogy megtűrsz a házban egy szülőtlen gyereket -kitéptem a kezemet a karjai közül és mérgesen becsaptam az ajtaját.

-A picsába –kiált dühöngve Rob.