Szerencsére az ajtó kiszakadt mellőlem, így ki bírtam mászni a kocsi roncsai közül, de éreztem, hogy nem úsztam meg sérülések nélkül a karambolt. Fejem sajgott, bal kezemet nem éreztem, de ezzel most egyszerűen képtelen voltam figyelni, mert nem tudtam, hogy mi van Jiminnel. Szólítgattam többször is, de nem kaptam választ és sajnos nem is láttam, ezért muszáj volt kimásszak a szabad ég alá, hogy megközelíthessem a roncsot a vezető felőli oldalról.

- Jimin! Jimin! - ráztam meg férjem testét, bár a légzsák miatt az arcát egyáltalán nem láttam. - Jimin, kérlek válaszolj mert... - motyogtam és éreztem, hogy könnyeim utat törnek maguknak, mert egyszerűen már csak a tudattól, hogy Jimin meghalt is, teljesen bepánikoltam.

- Segíts ki... - hallottam meg egy halk nyöszörgés szerű hangot, mire azonnal kapcsoltam és megpróbáltam a lehető legóvatosabban kihúzni a légzsák és az ülés közül.

Mindketten a fűre borultunk és olyan hangosan kapkodtunk a levegő után, mintha versenyeznünk kellene az életbemaradásért. Összekulcsoltam az ujjainkat és gyengéden végigsimítottam a kézfején, mire sikerült elérjem, hogy elengedjen egy apró mosolyt.

- Yuvin?

- Sajnos meghalt - nyeltem egy aprót. - Nem éreztem a pulzusát, de ha gondolod, akkor kihozhatjuk a kocsi roncsaiból.

- Mindegy, hagyjuk. Lehet jobban járt azzal, hogy meghalt - vezette tekintetét az enyémbe és azt láttam, hogy valóban így gondolja. De miért? Hiszen mi mind a ketten túléltük.

- Most miért mondod ezt? - szenvedtem fel magam nagy nehezen ülő pózba, mire megvonta a vállait.

- Seungmin volt az, a családunk inasa - mondta. - Nem tudtam, hogy ő is benne van ebben az egészben, de ezek szerint igen, azaz nekünk addig nem lesz nyugtunk, amíg meg nem hal.

- Akkor keressük meg és öljük meg! - vágtam rá azonnal, mire láttam, hogy a fűben fekvő Jimin szemei hatalmasra tágulnak. Azonnal hátam mögé pillantottam, viszont a következő pillanatban elsötétült előttem minden, az utolsó dolog, amit még láttam, az egy férfi alakja, de nem tudtam megfejteni, hogy mégis ki lehetett az.

Arra riadtam fel, hogy jéghideg vízzel lefröcskölik az arcomat. Meg akartam szólalni, de szám be volt tömve és mozdulni sem tudtam, mert csuklóim hátam mögé voltak kötve, ahogyan a lábaim is. Kellett pár perc, amíg realizáltam, hogy mégis mi a helyzet és hol is vagyok pontosan, amikor pedig rájöttem, hogy abban a retkes villa ebédlőjében, egy székhez bilincselve ülök, közel álltam ahhoz, hogy hisztérikus zokogásba kezdek. Jimin mellettem ült lehajtott fejjel, ezért ebből arra következtettem, hogy még nem tért magához. Ahogy körbepillantottam a hatalmas termen, ahol igazából ez az egész bújócska kezdődött, szembetaláltam magam a család inasával és Jimin apjával. De... de hát neki halottnak kellene lennie, hiszen Yuvin őt és a feleségét is lelőtte.

- Komolyan azt hitted, hogy csak úgy megszökhettek? - nevette el magát Hwabin. Látszólag nagyon jól szórakozott, miközben ujjai között egy pisztolyt forgatott. - Megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig élve maradsz, ahogyan azt sem, hogy kiirtod az egész családomat, de kellemeset kellett, hogy csalódjak benned. Kiderült, hogy még sem vagy annyira nyámnyila, mint ahogyan azt gondoltam volna.

Ha tehettem volna, akkor biztosan visszaszóltam volna neki, de hát ugye be volt tömve a szám, így csak egy szemforgatást engedhettem meg magamnak. Jimin még mindig mozdulatlanul ült mellettem, én pedig egyben azt szerettem volna, hogy felébredjen, mert akkor ketten biztosan ki tudnánk találni valamit, másrészt viszont nem bántam volna, ha átalussza ezt az egészet, amíg én valahogyan megmentem magunkat ezektől a pszichopatáktól.

- Mindegy, még van negyed óránk pirkadatig, szóval majd én folytatom a hagyományt, amit az elhunyt családtagjaimnak nem sikerült teljesíteni - villantotta ki fogait. - De, előtte még felkeltem a fiam, hogy lássa, mennyire nem jó férfit választott maga mellé.

Ez egy baromi nagy idióta. Mondtam ám a magamét neki, már csak azt sajnáltam, hogy ebből ő csak hümmögéseimet és a nyögéseimet hallhatta. Undorodtam tőle és ha lehetőségem lett volna rá, akkor tuti itt helyben megfojtom, mert egyszerűen nem értem, hogy valaki hogyan lehet ennyire begyöpösödött fasz.

Jimin azonnal felriadt, amikor rá is hasonló sors várt, mint rám. Rám pillantott legelőször, majd miután realizálta, hogy be van tömve a szám és a kezeim is össze vannak kötve, apjára is családjuk inasára pillantott. Neki nem volt bekötve a szája, így ő megszólalhatott, amire én nem voltam képes.

- Mi a fasz? - hagyta el egy rendkívül intelligens kérdés a száját és szerintem én is hasonlót mondtam volna, ha tehettem volna. - Mit csináltok?

- Nem hagyom, hogy hülyeséget csinálj, Jimin! - válaszolta Hwabin.

- Még mindig meg akarod ölni? Nem látod, hogy a hülye hagyomány miatt meghalt mindenki? Meghalt a feleséged, meghalt a fiad, a lányod a testvéreid és a rokonaid is. Ha megölöd Jungkookot, akkor én is végzek magammal, ezt most megmondom neked. Te pedig egyedül maradsz és rád fogják kenni az összes gyilkosságot, aztán életed végéig a börtön falai között fogsz megrohadni! - sziszegte, szinte csak úgy köpködte a szavakat Jimin idegesen.

Ökölbe szorította a kezeit, majd csak úgy random arcon vágta a saját fiát. Az én ökleim is ökölbe szorultak és idegesen meg is rángattam a kezeimet, de bármennyire is ki akartam szabadulni - majd addig ütni a fejét, ameddig csak lélegzik -, egyszerűen nem ment.

- Hogy mondhatsz ilyet a saját apádnak, Jimin? Én neveltelek fel, én tanítottalak meg az életre és rohadtul nem érdemlem azt, hogy hátat fordíts nekem és a családomnak. Ki kellene mellettem állnod, mert általában a gyerekek ezt csinálják a szülőkkel.

- Jézusom - nevetett fel Jimin. - Te hallod miket beszélsz? Teljesen megőrültél!

Nem válaszolt semmit Hwabin, csak odalépett elém és a homlokomhoz emelte a pisztolyát. Jimin azonnal könyörögni kezdett, hogy ne bántson, bármit megtesz azért, hogy életbe maradhassak, de hát teljesen fölösleges volt minden szava. Az apja teljesen bekattant, szerintem a belső hangokon kívül mást nem hallott semmit, ez pedig mindkettőnkre nézve veszélyt jelentett.

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szituációba kerülök majd. Soha nem akartam ilyen szívfacsaróan zokogni hallani a férjemet, akit a világon mindennél jobban szeretek. Nem érdekelt, hogy meghalok, csupán azt akartam, hogy Jimin boldog legyen. Viszont most egyáltalán nem volt az, én pedig nem hagyhattam, hogy tovább zokogjon.

Ezért is dőltem hátra a székkel, mielőtt még golyót kaphattam volna a homlokomba és csak reménykedni tudtam, hogy nem erős fából készítették az ülőalkalmatosságot és el fog törni, ha ráesek. Igaz, hogy bilincsben voltam, de tervem tökéletes volt, így szerencsére szabaddá váltam. Viszont ahogy hátradőltem, sikeresen leszakítottam a függönyt, aminek a vége belelógott a kandallóba és azonnal égni kezdett. Hwabin teljes sokkban állt és hála égnek nem velem törődött a továbbiakban, hanem a tüzet próbálta eloltani.

Megragadtam az ablakpárkányban lévő egyik gyertyatartót és a felém meginduló Seungminre vetettem magam, majd nem túlzok, ha azt mondom, hogy egészen addig ütöttem a fejét, amíg még felismerhető volt. Egyszerűen elkapott a hév, nem akartam abbahagyni a folytonos püfölését, mert lényegében miatta kerültünk vissza ebbe a villába. Jimin kiáltott rám, hogy most már álljak le és szabadítsam ki, mert a tűz egyre gyorsabban terjedt, én pedig magamtól szerintem nem hagytam volna abba még egy darabig.

Megragadtam Jimin kezét és megindultam a kijárat felé, mert a tűztől és a füsttől alig lehetett már látni. Hwabin egyszerűen felszívódott, bár nem lepődnék meg, ha csak elrohant volna és mentette volna a saját seggét, mit sem törődve a még mindig székhez kötözött fiával, akit elvileg nagyon szeret.

- Jungkook.... Jungkook, nem kapok levegőt - köhögött Jimin, én pedig ekkor megszaporáztam a lépéseimet, mert nem akartam, hogy bent ragadjunk. Természetesen Jimin apja ott várt minket a bejárati ajtó előtt, ahol ott hevert felesége holtteste.

- Nem mentek innen sehova! Sem ti, sem pedig én nem hagyjuk el ezt a villát! - kiáltotta torka szakadtából a családfő.

- Állj arrébb, Hwabin! - szólítottam most először a keresztnevén, össze is szaladtak a szemöldökei, mert gondolom ő sem számított erre a hangsúlyra. - Meg fogom menteni Jimint, ha kell akkor a holtesteden keresztül!

- Na, gyerünk - villantotta ki fogait, viszont a következő pillanatban Jimin mellém lépett és fejbe lőtte a saját apját. Ezután közelebb lépett a földre rogyott testéhez, majd addig lőtt rá, amíg ki nem ürítette a talált fegyverének tárát.

- Gyere, menjünk - ragadta meg Jimin a csuklómat és átlépve apja holttestét, kinyitotta a hatalmas faajtót és kilépett a villából.

Büszke voltam rá, amiért szembe mert szállni az apjával, de attól még nem gondoltam volna, hogy fegyvert is szegez majd rá. Mindenesetre annyira sokkban voltam, hogy csak szótlanul követtem a férjemet, aki vissza sem nézett a hatalmas épületre, ami egykor még az otthonaként szolgált. Szívem hevesen dobogott és ma már másodjára éreztem azt, hogy végre vége ennek a rémálomnak. De nem mertem elbízni magamat, szinte minden másodpercben magunk mögé pillantottam, mert attól féltem, hogy valamelyik családtag esetleg még sem halt meg.

Hangos sziréna törte meg a síri csendet, mire gyomrom azonnal görcsbe rándult, ugyanis mondhatni lemészároltam az egész Park családot. De miért van itt a rendőrség? Jimin hívta őket? Börtönbe akar juttatni? Nem szeret? Azonnal megtorpantam és kitágult szemekkel, levegő után kapkodva meredtem magam elé, mert ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben.

- Mi a baj, Jungkook? - fordult hátra hozzám és látszólag nem értette, hogy mi a bajom. - Gyere, itt a rendőrség, majd ők elvisznek minket innen.

- Ho... hova? Te börtönbe akarsz csukatni engem? - kérdeztem már-már hisztérikusan.

- Mi? Dehogyis, Jungkook! Csupán felhívtam a rendőröket, hogy apám bekattant, lemészárolta a családomat és felgyújtotta a házat. - magyarázta, én viszont nem hittem neki.

Annyira beparáztam, hogy azonnal elengedtem a kezét és elléptem tőle. Szemeimbe könnyek gyűltek, majd nyeltem egy hatalmasat. Nem akarok börtönbe kerülni! De miért árult el így, ha én mindvégig kiálltam mellette? Komolyan képes volt egész végig segíteni nekem, hogy aztán feladjon a rendőröknek?

- Én... én... - motyogtam, miközben folyamatosan hátráltam az égő villa felé, mert Jimin oda akart lépni hozzám.

- Jungkook, szeretlek, érted? Nem akarlak feladni a rendőrségen! Csak azért hívtam őket és a tűzoltókat is, hogy elállítsák a keletkezett tüzet. Én is megöltem az apámat, szóval ha te börtönbe mész, akkor én is. Amúgy sem tennék ilyesmit, mert nem te akartál ölni, egyszerűen muszáj volt, mert különben most te feküdnél bent az égő falak között! - nyújtotta felém a kezét, mire hezitálni kezdtem.

Oké, igaza van, mert ő is gyilkolt, szóval ha én börtönbe kerülök, akkor ő is. Szerettem volna hinni neki, de annyi minden történt az elmúlt órákban, hogy úgy érzem; teljesen megőrültem. Én csak boldog akartam lenni Jiminnel és egy felejthetetlen, emlékekkel teli nászútra vágytam. Nos, ezt meg is kaptam, mert nem hiszem, hogy a folytonos rettegést, bujkálást, menekülést és gyilkolást hamar elfelejteném. Az este pozitívumai az adrenalin megismerése, Yuvin mellém állása és Jimin segítségei voltak. Nem gondoltam volna, hogy Jiminen kívül mellém fog állni valaki. Sajnálom, hogy meghalt, mert kiderült, hogy Park Yuvin nem volt rossz ember.

Arra eszméltem fel, hogy két rendőr lép hozzám, majd az egyik rám terített egy vastag pokrócot. Észre sem vettem, hogy reszketek, bár bevallom őszintén, az jobban zavart, hogy konkrétan mindenem csupa vér volt. Egy csomó kérdést feltettek nekem, én viszont csak Jimint bámultam, aki beszélgetésbe elegyedett két rendőrrel. Szerettem, mindennél jobban szerettem, ugyanakkor teljesen sokkban voltam és igazából még csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy én komolyan meggyilkoltam valakiket. Nem egy embert, nem kettőt, hanem nagyjából tizet öltem meg. Ha ez kiderül, akkor akár halálbüntetést is kaphatok.

Miután leesett a rendőröknek, hogy sokkos állapotban vagyok, nem is kérdezgettek tovább, hanem az egyik rendőrautó hátsó ülésére ültettek. Jimin mellettem foglalt helyet, így egy kicsit megnyugodtam, hogy nem választanak szét minket és azonosan kezelnek.

- Nem fogom hagyni, hogy börtönbe kerülj! - suttogta Jimin, amikor kettesben maradtunk és gyengéden meg is simította a combom belső felét.

Nem válaszoltam semmit csak vállára döntöttem a fejemet és behunytam a szemeimet. Könnyeim potyogni kezdtek, de igyekeztem néma maradni, nehogy Jimin ebből bármit is érzékeltem. Az lehet, hogy túléltük az éjszakát, de biztos vagyok abban, hogy nem ugyanaz a Jungkook vagyok, aki a bújócska játék előtt voltam. Megváltoztam, valami elromlott bennem és ez megrémiszt. Ugyanakkor Jimint még mindig nagyon szeretem, szóval remélem, hogy a történtek ellenére nem fog semmi sem változni közöttünk.

Vége

◇ ♡ ◇

Sziasztok!
Nos, remélem tetszett ez a hét részes rövid Jikook történetem is. Igaz, nem kaptam olyan sok visszajelzést, mint vártam, de nem baj, mert szerettem volna kipróbálni magam horror/thriller téren is és elégedett vagyok a befejezéssel.
Főként ItsjustWeasley-nek és Szeszih-nek szeretném megköszönni a sok-sok támogatást, szerintem nélkületek nem kezdtem volna neki, illetve nem fejeztem volna be ezt a sztorit! Köszönöm, hogy velem tartottatok, találkozunk a többi könyvemnél! 💖

SeoBona