Hangos dörömbölésre riadtam fel. Nem akartam elaludni, de túlságosan elfáradtam az elmúlt órák eseményei miatt és a tudat, hogy biztonságban voltam, sikeresen álomba ringatott. Ijedten pillantottam Jiminre, aki nyelt egy hatalmasat, majd felkelt mellőlem és jelezte, hogy én is tegyek hasonlóan. 

– Jimin! Tudom, hogy ott vagy bent, szóval térj észhez és végre engedj be! – kiáltotta el magát az apja, mire a pisztolyért nyúltam, amit még Dongjuntól vettem el, mielőtt még ide bújtunk volna.

–Ha bemész ezen az ajtón és egyenesen mész ameddig csak tudsz, akkor az ebédlőben fogsz kilyukadni. A falon vannak fegyverek, keress magadnak valamit, azt hiszem, hogy lőszert is találsz ott, mert meg kell védened magad, ha visszamész a villa falai közé. – mondta, mire nyeltem egy hatalmasat és már csupán a gondolattól is, hogy megint szét kell válnunk, görcsbe rándult a gyomrom. 

– Nem akarok nélküled menni – ráztam meg a fejemet.

Odalépett hozzám és nyomott egy hosszú puszit a számra, majd a lehető leggyengébben végigsimított arcom jobb oldalán. Nem kellett volna húzzuk az időt, mert az apja még mindig azon volt, hogy bejusson ide és megöljön. Szerencsére a torlasz lelassította, de nyilvánvaló volt, hogy nem fogja sokáig kinntartani az egyre agresszívabban próbálkozó családfőt.

– Figyelj, egyedül is képes vagy megküzdeni velük, rendben? Utánad fogok menni, amint lehetőségem lesz rá, de ha most veled megyek, azzal mindkettőnk életét veszélybe sodornám. Feltartom apámat, te addig keress magadnak fegyvert és bújj el valahova máshova. 

– Jó – nyeltem egy hatalmasat és csak ekkor tűnt fel, hogy könnyeim potyogni kezdtek. 

Hátat fordítottam ma már harmadjára Jiminnek és megindultam a titkos folyosó ajtaja felé, majd anélkül csuktam be magam után azt, hogy visszanéztem volna életem szerelmére. Nem akartam gyengének látszani, de egyszerűen kezdtem teljesen megőrülni a folytonos paranoia és rettegés miatt, miszerint bármelyik pillanatban meghalhatok. 

Amilyen gyorsan – és természetesen hangtalanul – csak tudtam, végigrohantam a Jimin által említett személyzeti folyosón, miközben azon agyaltam, hogy vajon ennek az egésznek mikor lesz végre vége. Na, meg azért reménykedtem benne, hogy Jimint újra láthatom majd ép egészségben, mert nem akarom, hogy azért bajba kerüljön, mert kiállt mellettem és segített elbújni a családja elől. Remélem legalább vele nem csinálnak semmit, ha rám ugyebár vadásznak is.

Megálltam a fehér ajtó előtt, miközben magam elé emeltem a fegyverem, mert egyszer ezt már eljátszottuk és sajnos akkor négy Park családtaggal találtam szembe magam. Nem szeretném, ha ez ismét megtörténne, ezért is állok majd készen lőni, ha kinyitom az ajtót. Lélegzetvisszafojtva léptem ki a rejtett folyosóból, szerencsémre viszont üresen találtam a hatalmas ebédlőt, így már kifújhattam a pár perce benntartott levegőt. 

A falon lévő fegyvereket kezdtem tanulmányozni, amiből amúgy nem sok volt már, mert gondolom a Park családtagok azokat használják. Durva, hogy pár órája még közösen ültünk ennél az asztalnál, most viszont a megölésemé és a hülye hagyományuké a fő szerep. Zsebembe dugtam pár darab golyót, majd levettem a falról egy puskát meg egy kisebb pisztolyt is, mert azt hiszem, hogy azok gyorsabbak és nem kell minden lövés után újratölteni. Nem tudom, nem értek a fegyverekhez, szóval csak reménykedni tudtam abban, hogy a megragadt információdarabka igaz lesz és nem vezet félre. 

Amikor viszont mentem volna ki az ebédlőből, szembetaláltam magam Dongjunnal, akinek szemei alatt hatalmas lila folt volt. Nem hiszem el, hogy mindig ezzel a gyerekkel futok össze. Ma már háromszor kerültünk közelharcba, de úgy döntöttem, hogy nem adom meg neki az esélyt a negyedikre. Mielőtt bármit is reagálhatott, illetve mondhatott volna, rászegeztem a fegyvert és meghúztam a ravaszt. A homloka közepénél találtam el, így azonnal a földre rogyott és nyitott szemmel bámult rám, egy ideig még a döbbenet is kiolvasható volt az arckifejezéséből. Vére azonnal szivárogni kezdett és terjedni kezdett körülötte, én pedig eleresztettem egy apró mosolyt, mert én győztem és nem ő. Legszívesebben be is szóltam volna neki, de ekkor meghallottam egy női hangot, mire észbe kaptam és amilyen gyorsan csak tudtam eltűntem az ebédlőből, mert nem akartam további konfliktust, bár az idő előrehaladtával úgy tűnik, hogy itt olyan helyzet nem létezik.

– Ez meg mi volt?

– Az ebédlőből jött – hallottam még valaki reagálását a női hangra, de ekkor szerencsére én már messze jártam. 

Ha Jimin az apjával van, akkor azt jelenti, hogy a házban rajtam kívül jelenleg öten vannak, ami azért a tízhez képest egy fokkal jobb. Egy takarítószertár szerűségbe bújtam el, majd megtöltöttem a szerzett fegyvereimet a zsebeimbe tuszkolt lőszerekkel. Nem akartam kimenni onnan, mert tudtam, hogy nagy valószínűséggel találkozni fogok valamelyik Park családtaggal, amit nagyon nem szerettem volna, mert a vége úgy is az lenne, hogy valaki meghal. 

– Most már komolyan el kell kapjuk! Ez már rohadtul nem vicces! Megölte Serimet, utána Seolat és Somit, most pedig Dongjunt is. Ha hagyjuk, hogy tovább öldököljön, akkor lemészárol mindenkit! – hallottam meg Jimin apjának hangját pontosan a szertár ajtaja elől, amiben én bújtam el.

– Jimin hol van? – szólalt meg egy női hang, én pedig felismerte, hogy a családfő felesége van még itt.

– Leütöttem és bezártam a szobájába – válaszolta a férfi. – Nem engedhetjük neki, hogy a továbbiakban is segítsen Jungkooknak, mert akkor esélyünk sem lesz elkapni. 

– Ugye bezártad az ajtót? – kérdezte, válasznak pedig egy halk igent kapott. – Már csak három óránk van, szóval össze kellene szedjük magunkat és végre elkapni Jungkookot. 

– Hívjunk össze egy gyors gyűlést az ebédlőben és egyeztessünk a többiekkel. Szerintem jobb lenne, ha mind szét válnánk és nem párosával járkálnánk a házban, mert több szem többet lát. 

– Szóljak Minheenek? 

– Lehet, hogy el kellene még egy tapasztalt ember – válaszolta nő, mire behunytam a szemeimet és az orrnyergemet kezdtem masszírozni, mert hiába bírtam eddig Minheet – a Park család jobb kezét, azaz főinasukat –, tisztában voltam vele, hogy így plusz egy ellenségem lesz, ami egyáltalán nem jelent jót. 

– Rendben, akkor menjünk – mondta Hwabin, Jimin apja és el is mentek a feleségével együtt. 

– Most mégis mi a szart kellene csináljak? – suttogtam magam elé és igyekeztem nem elsírni magam, bár jelenleg azt láttam a legbölcsebb döntésnek. – Nem kereshetem meg Jimint, mert szerintem tisztában vannak vele, hogy nélküle bizony nem fogom elhagyni a villa területét – gondolkoztam hangosan.

Viszont hiába törtem a fejem, egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Komolyan mondom, hogy már azon volta, hogy inkább feladom magam és hagyom, hogy azt csináljanak velem, amit csak szeretnének, nem érdekel. Ugyanakkor megszólalt bennem a vészjelző, miszerint nem halhatok meg és nem hagyhatom itt Jimint. Még egy napja sem vagyunk házasok és a jövőmet nem igazán így képzeltem el. Úgy voltam vele, hogy Jiminnel szeretném leélni az egész életemet és körbe akarom utazni vele a világ minden kis pontját. Szóval ez miatt még erősebb lett bennem az életben maradni akarás, már csak arra kellett valamit kitaláljak, hogy miként élhetem túl. Az a baj, hogy hiába mondták azt, hogy pirkadatig szól a játék, szerintem csak akkor lesz vége, ha vagy én vagy pedig a Park család tagjai meghalnak. Nem fogom hagyni magam és innentől kezdve azon leszek, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a borzalomnak. 

Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd az emelet felé vettem az irányt, mert gondoltam, hogy beosszák az egész telket és mindenhol lesz valaki. Nekem az csak jól jött, hogy innentől kezdve csak egyesével fognak menni, mert azért egy az egy ellen tisztességesebb, mintha ellenem lennének hatan egyszerre. Seolaval és Somival is nehezen bírtam el, pedig ők lányok, szóval még csak belegondolni sem mertem abba, hogy mi lenne, ha mondjuk Wooseok és Hwabin lenne ellenem. 

Lépteket hallottam, ezért szorosan a falhoz lapultam és szemeim hatalmasra tágultak, amikor Wooseok sétált el mellettem, de nem vett észre. Igazából a földet bámulta maga előtt, szóval elképzelhető, hogy ezért nem vett észre. Kihasználtam az alkalmat és mögé osontam, de a padló alattam ropogni kezdett, szóval hátrapillantott és ekkor vett észre engem. A hátsó zsebéhez nyúlt, viszont én fejbe csaptam a puskám végével, hogy megakadályozzam a támadását. Felszisszent és a fejét fogva hátrált párat, miközben tisztán kivehető volt az arcán a döbbenet és a félelem, amiért tényleg megütöttem őt.

– Sajnálom, Wooseok , de úgy érzem, hogy ezt a játékot csak egy ember nyerheti meg – nyeltem egy hatalmasat, majd felé szegeztem a puskámat. – Én pedig utálok veszíteni – motyogtam végszóként, majd őt is homlokon lőttem, mert tisztában voltam vele, hogy akkor azonnal meg fog halni. 

Berohantam a hozzám legközelebb lévő szobába és elbújtam az ágy mögé, mert számítottam arra, hogy a lövés hangjára mindenki az emeletre jön majd. Szerencsére a szobába senki sem jött be, de hallottam Yuvin hisztérikus sikítását, amikor meglátta a halott férjét. Összeszorult a gyomrom, de még sem bántam meg, hogy megöltem. Ha nem én támadok, akkor ő tette volna ugyanezt, szóval ez lényegében csak önvédelem volt. Sőt, az összes eddigi halál önvédelem volt, mert döntenem kellett, hogy én halok meg, vagy pedig ők. 

Pár perc múlva elcsöndesült a Park család, gondolom lementek a földszintre, én viszont nem akartam megmozdulni, mert rossz előérzetem volt. Most már biztosan forr mindenkiben a düh és képesek bármit véghezvinni, csak is azért, hogy végre eltegyenek láb alól. Szóval fogalmam sincs, hogy meddig, de egy helyben ücsörögtem és a véres ingemet bámultam, miközben szerintem vagy hatszor átgondoltam az életemet és a mai napot is. 

Az életem egy hatalmas fordulatot vett és úgy érzem, hogy kezdtek teljesen megbolondulni. Ez a Jeon Jungkook már koránt sem az, aki az esküvő előtt voltam. Soha nem fordult volna meg a fejemben, hogy akár bántsak valakit, arról nem is beszélve, hogy mindig is az erőszak ellen voltam. Most meg képes voltam nőket bántani és emberek megölni. Ez nem normális dolog. Nem vagyok normális, de komolyan. Valami megváltozott bennem, miután Jimin szembesített vele, hogy ez nem csak egy sima bújócska. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi is változott meg pontosan, de annyival tisztában vagyok, hogy nem egy pozitív tényezőről van szó. 

Miután szembesítettem magam azzal, hogy valami ördögi vette kezdetét, feltápászkodtam a földről és megindultam a személyzeti folyosó felé, hogy valahova menjek végre. Nem bírtam már egy helyben maradni. Hiába nem tudtam, hogy hol fogok kikötni, megindultam, miközben a pisztolyomat forgattam az ujjaim között és halkan dudorásztam az esküvőn szólt dal dallamát, amit már akkor eldöntöttünk Jiminnel, amikor még csak poénkodtunk Jiminnel az esküvővel.

– Állj meg! – hasított végig egy éles női hang a hosszú folyosón, mire megtorpantam és nyeltem egy hatalmasat. – Most azonnal tedd le a fegyvereket és tedd a kezed a fejedhez! – parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon. Jina volt az, Jimin nővére, aki szerintem már az első találkozásunkkor megutált engem, pedig én aztán semmi rosszat nem tettem ellene. 

Tettem, amit kért, mert hiába nem néztem rá, tudtam, hogy fegyvert tart a kezében és ő az az ember, aki előbb cselekszik és csak utána beszél. Remegő lábakkal fordultam szembe Jinaval, akit az este során eddig sikeresen elkerültem, de úgy tűnt, hogy eljött az ő ideje. Szigorú tekintettel bámult most is rám, ahogyan általában mindig szokta, de most valahogyan mégis más volt. Mintha erre várt volna egész este, mintha arra várt volna, hogy ő oltsa ki az életemet. 

– Nos, mielőtt megölnélek, szeretnék végre őszinte lenni hozzád, mert eddig sosem volt alkalmam veled őszintén beszélni – lépett közelebb hozzám, hangján pedig hallani lehetett, hogy mennyire lekezelően beszél velem. – De előtte térdelj le! – parancsolta, mielőtt viszont megmozdulhattam volna, a puskája végével hasba ütött, így akaratlanul is a földön kötöttem ki. – Na, nem azt mondtam, hogy feküdj le és aludj! – nevette el magát, mire összeszorított szemekkel és fogakkal, de feltornáztam magam térdelő helyzetbe, bár olyan volt, mintha a Seola által szerzett döfés helyén folyamatosan szurkálnának. 

Legszívesebben elszaladtam volna, de tudtam, hogyha bármiféle ilyesmivel próbálkozok, akkor szó nélkül lelő és ennyi volt. Ezért is tettem azt, amire kért, illetve ezért sem mertem semmivel sem próbálkozni. Persze ezerrel pörgött az agyam és azon volt, hogy kitaláljon valamit, de úgy tűnt, hogy nincs menekvés. Egy rejtett folyosón vagyunk, csak is ketten, nálam nincs fegyver, ő viszont egy puskát tart felém és ha úgy gondolja, akkor meghúzhatja a ravaszt, az én élettelen testem pedig a földre hullana, miközben az utolsó apró levegővételeimmel próbálok életben maradni, persze sikertelenül. Nos, úgy tűnik, hogy nekem ez a sors lett elrendelni, nem tehetek ellene semmit.