Seolaval együtt zuhantam a földre és szerintem hirtelen fel sem fogták, hogy mi történik, olyan gyors és kiszámíthatatlan voltam. Felnyögött a lány, én viszont kikaptam a kezéből a baltát és fel akartam kelni róla, mert még mindig úgy voltam, hogy senkit sem akarok bántani. Ekkor viszont egy hatalmas szúrást éreztem a hátam közepén, mire akaratlanul is felnyögtem, mert a fájdalom azonnal átjárta a testemet és tisztában voltam azzal, hogy nagy valószínűséggel Somi szúrt meg a késével. Kénytelen voltam behúzni egyet Jimin bátyjának nővérének, mert nem akartam, hogy esetleg ő is rám támadjon. Somi ismét meg akart szúrni, de én megragadtam a csuklóját és azon voltam, hogy megállítsam.

- Meg fogsz halni, Jeon Jungkook! - sziszegte Jimin unokahúga. Hasba könyökölt és kirángatta a kezét a szorításomból, miközben én összegörnyedtem az ütés miatt és még a baltát is a földre ejtettem. - Seola, fogd a baltát! - kiabálta, mire azonnal észbe kaptam, hogyha megszerzi a fegyvert, akkor esélyem se lesz ellenük.

Somi ismét szúrni akart, viszont ekkor löktem rajta egyet, ő pedig elesett. Egy hatalmas koppanás tudatta velem, hogy nagy valószínűséggel beüthette a fejét, de ezzel nem tudtam olyan sokáig foglalkozni, mert időközben Seola valóban kezeibe vette a baltát.

- Seola, nem kell ezt tenned! - emeltem a magasba a tenyeremet és azon voltam, hogy lenyugtassam. - Nem kell megölnöd engem.

- De! Meg kell öljelek, hiába nem akarom. - nyöszörögte és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

- Miért kellene?

- Mert ez a hagyomány és nem szakíthatom félbe - vett egy hatalmas levegőt. - Nem akarom, hogy Jiho csalódjon bennem! - mondta, azzal a lendülettel pedig megindult felém és hadonászni kezdett a baltával.

Látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit is kellene kezdenie a fegyverrel, illetve a kialakult helyzettel, de nem akart csalódást okozni a férjének, ezért úgy volt vele, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy eltegyen láb alól. Voltam olyan szerencsétlen, hogy megbotlottam Somi lábában - aki még mindig mozdulatlanul feküdt a szénák között -, így én is a földre kerültem. Somi rám vetette magát és azon volt, hogy belém állítsa a baltát. Nem akartam bántani, de nem volt más választásom, muszáj volt megvédenem magam. Ezért is ragadtam meg a fejem mellett heverő kést, amit még Somi ejtett el és anélkül szúrtam mellkason Seolat, hogy átgondoltam volna, mit is cselekszek. Felsikított és ijedten hátrébb hőkölt, mert nyilván nem számított arra, hogy megtámadom. A testemet egy olyan szintű adrenalinbomba lepte el, hogy azonnal lelöktem magamról és most én másztam fölé, ahogyan azt az előbb ő tette. Sírt, zokogott és könyörögni kezdett, miszerint ne bántsam, mert akkor ő sem fog engem. Ezzel viszont nem törődtem, mert olyan volt, mintha az agyam kikapcsolt volna és ellepte volna a vörös köd.

Elegem volt abból, hogy mindenki meg akar ölni, elegem volt abból is, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy ennek a családnak a részese legyek és jelen pillanatban képes lettem volna az egész Park családot kiirtani - természetesen Jimin kivételével. Felforrt az agyvizem és nem gondolkodtam, csupán azt tettem, amit jónak láttam. Azt tettem, amit minden normális ember csinált volna, ha egy ilyen elbaszott helyzetbe kerül. Olyan erővel szúrtam Seolat ismét mellkason, hogy felnyekkent, én viszont nem elégedtem meg ennyivel, úgy éreztem, hogy nem hagyhatom abba ennyinél. Ismét döftem, utána megint, megint és megint. Seola sikítása és kiabálása hamarosan megszűnt, teste elernyedt, én pedig csak ekkor másztam le róla, mert tudtam, hogy nem jelent többet veszélyt számomra.

Csak úgy kapkodtam a levegő után, mellkasom olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, mintha a maratont futottam volna le az elmúlt percekben. Kezemből kiejtettem a kést, amivel az előbb megöltem Seolat, majd a véres végtagjaimra vezettem a tekintetet. Egyszerűen nem tudtam hogyan reagálni, teljesen le voltam fagyva és azon voltam, hogy egyáltalán felfogjam, hogy megöltem egy embert. Megöltem Jimin bátyjának feleségét. Nyeltem egy hatalmasat, majd leguggoltam Somihoz, de csak ekkor pillantottam meg a hatalmas vértócsát a fejénél. Megpróbáltam kitapogatni a pulzusát, de nem éreztem, ezért felpattantam a földről és a baltát szorongatva megindultam a pajta hatalmas kapujához. Somi is meghalt, Seola is meghalt, méghozzá mindketten miattam.

Tisztában voltam azzal, hogy minél gyorsabban el kell innen tűnjek, mert szerintem Seola sikításai és kiabálásai behallatszódtak a házba és bármelyik pillanatban megjelenhetnek az élő családtagok. Vajon őket is meg kellene öljem? Ha ezt megtenném, akkor nem lenne többé problémánk a Park családdal és boldogan élhetnénk kettesben Jiminnel, ahogyan csak szeretnénk. Mennyire jó lenne, ha ilyen egyszerűen menne. Megijedtem saját magamtól, amiért ilyen gondolataim voltak. Ezelőtt ilyen soha sem jutott volna eszembe, de most, hogy éles a helyzet, már más véleményen vagyok.

Fogalmam sem volt, hogy merre mehetnék, mert hiába mondta azt Jimin, hogy menjek el, nélküle nem fogom elhagyni a telket. Így hát úgy döntöttem, hogy visszaosonok a házba és megkeresem őt, bár fogalmam sem volt, hogy még is hol kellene keressem. Na, meg azért heten még mindig rám vadásznak, szóval így sokkal nehezebb lesz, mintha csak úgy megkeresném az üres villában.

Akkorát ugrottam, amikor meghallottam egy hatalmas durranást magam mögött. Szemeim hatalmasra tágultak, amikor megpillantottam Dongjunt, aki rám szegezte újonnan szerzett pisztolyát.

- Te, szemét! - kiáltotta torka szakadtából. - Képes voltál megölni két ártatlan nőt? Te normális vagy? - indult meg felém, a lábaim viszont földbe gyökereztek és nem bírtam elmenekülni. Egyszerűen nem ment. - Én a te helyedben futnék, mert a két kezemmel foglak megfojtani, te szemét állat! - mondta, majd a fűbe dobta a pisztolyát és ígéretéhez híven megindult felém.

Ekkor kaptam észhez és kezdtem rohanni, de Dongjun gyorsabbnak bizonyult, így szinte azonnal utol ért és a földre lökött. Felnyögtem, mert a hátamnál ért szúrás ekkor kezdett el úgy igazán fájni. Fölém mászott és nyakam köré fonta mindkét kezét, én pedig azon voltam, hogy leszedjem magamról, bár olyan szintű harag tombolt most benne, hogy nem sok esélyem volt. Meg tudtam érteni, elvégre megöltem a feleségét és egy másik családtagját is. Nyilván én is pipa lennék, ha Jimint megölnék. De valahogy még sem tudtam vele együtt érezni, ezért is nyúltam én is a torkához, majd megpróbáltam erősebb lenni, mint ő. Alig kaptam már levegőt, többször is elsötétült előttem minden és szemeim folyamatosan fennakadtak. Úgy tűnt, hogy Dongjun kezei között halok meg, viszont egyszer csak engedett a szorításából, utána pedig már azt sem éreztem, hogy rajtam lenne.

- Jungkook, Jungkook jól vagy? - guggolt le mellém Jimin, miközben én kapkodtam a levegő után és köhögtem, mert Dongjun rendesen megszorongatta a nyakamat.

- Aha - nyöszörögtem, majd a férjem segítségével feltápászkodtam a földről. Felszisszentem, mert még mindig rohadtul fájt a szúrás a hátamon, de nem volt időnk ezzel törődni, mert kivágódott a ház bejáratának ajtaja és szembetaláltuk magunkat a Park család hiányzó tagjaival.

- Gyere, futás - ragadta meg a csuklómat és megindult a családjával ellenkező irányba. Még volt annyi időm, hogy felvegyem a földről Dongjun pisztolyát és magammal vigyem, mert azért egy fegyverrel mégiscsak többre megyek, mint egy kisebb késsel vagy éppen egy baltával.

- Park Jimin! Azonnal állj meg! Csak mondom, hogy rohadtul megszeged a Park család szabályait! - kiáltott utánunk torka szakadtából Jimin apja, de persze mi semmi pénzért nem álltunk meg.

Nem tudom, hogy mit csinált Dongjunnal, de abban reménykedtem, hogy megölte, mert akkor még egy gonddal kevesebb lenne. Tudom, nem szép kívánság, de már másodjára verekedtünk össze. Ha nincs most Jimin és nem ment meg, akkor meghalok...

- Hova megyünk? - kérdeztem tőle, mire kinyitotta a pince ajtaját és jelezte, hogy másszak le. - Ez biztonságos?

- Igen! Csak mássz már, mert le fogunk bukni. - sürgetett, mire vettem a lapot és már le is másztam a falépcsőn.

Azonnal követett, majd egy ásóval kitámasztotta az ajtót, hogy kívülről ne lehessen bejönni. A földre rogytam és behunytam a szemeimet, mert a fájdalom egyszerűen nem akart elmúlni és éreztem, hogy még mindig vérzek. Jimin lekuporodott mellém a földre és fejemet a két tenyere közé emelte.

- Annyira nagyon sajnálom - motyogta, majd gyengéden végigsimított az állom, én pedig reflexszerűen hunytam be a szemeimet, mert a gyengéd érintéseire, mindig így reagált a testem. - Kérlek ne hagyj el ez miatt.

- Ha túlélem az éjszakát, akkor nem foglak.

- Túl fogod élni! Mostantól nem hagylak magadra, ígérem. - nyomott egy apró puszit a számra, mire eleresztettem egy apró mosolyt.

- Megnézed a hátam? Seola megszúrt és szerintem még mindig vérzem.

Bólintott egyet, mire megfordultam és kigomboltam az ingemet, ami most már koránt sem volt olyan szép fehér, mint mondjuk az esküvői ceremónia kezdetekkor. Csupa vér és sár volt a szúrás, illetve a közelharcok miatt. Jimin egy halk káromkodás kíséretében felpattant mellőlem, majd kutakodni kezdett valami után. Némán figyeltem, hogy mit csinál, bár gondoltam, hogy valami fertőtlenítőt vagy kötszert keres.

- Meghalt Seola és Somi, igaz? - kérdezte tőlem, miközben még mindig kutakodott. Úgy voltam vele, hogy nem fogok neki hazudni, mert nem hülye és előbb-utóbb úgyis megtudná. Plusz jelen esetben nem játszhatom el a bizalmát, mert szerintem a családja befolyásolni akarja és az is lehet, hogy még a vadászásomba is be akarják vonni.

- Meg - válaszoltam végül, mire bólintott egyet és felsóhajtott.

- Megölted őket?

- Muszáj volt, csak megvédtem magamat. Somit ellöktem és beütötte a fejét, szóval nagy valószínűséggel betört a feje és abba halt bele. Seola pedig baltával támadt rám, szóval döntenem kellett, hogy vagy én halok meg, vagy pedig ő. - mondtam neki, ugyanis egy kis időre felfüggesztette a keresést és rám szegezte tekintetét.

- Gondoltam, hogy nem fog halál nélkül végződni ez a kurva bújócska - morogta.

Nem válaszoltam semmit, csak megvontam a vállaimat. Nem is értem, hogy miért reménykedett abban, hogy esetleg senki sem fog meghalni a vadászatom alatt. Sokszor hallani vadász balesetekről, amikor nem a vadászott állat hal meg, hanem maga a vadász, mert megtámadja az állat, ugyanis csak védeni akarja magát. Nos, pontosan ez történt most is, csak hát ugye mi elvileg emberek vagyunk, bár kezdem úgy érezni, hogy állatok között vagyok.

Jimin nagyon megörült valaminek, szóval gondolom talált valamit. Hamarosan mögém is mászott, majd lefertőtlenítette a szúrásomat és be is kötötte azt. Sajnos nem tudta bevarrni a keletkezett sebet, de a vérzést el tudta állítani és ez már félsikernek számított.

- Köszönöm - motyogtam, miközben segített magamra húzni a véres ingemet. Nem akartam ismét magamon hordani, de nem volt más választásom, mert azért még is csak biztonságosabb, mint félmeztelenül rohangálni.

- Ugyan - vonta meg a vállait. - Ez az egész az én hibám, szóval szerintem alap, hogy segítek neked, amiben csak tudok. Gyere, üljünk le ide. - biccentett a sarok felé, ahol egy takaró volt a földre terítve. Komolyan, mintha csak nekünk lett volna odakészítve.

Leült a földre, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam ajánlatát és engedtem neki, hogy lehúzzon maga mellé a földre. Szorosan hozzábújtam és átkaroltam a derekát, miközben ő a vállamnál karolt át és húzott oda szorosan magához. Nyomott egy apró puszit a fejem búbjára, én pedig egy kicsit úgy éreztem, mintha normális életem lenne. Úgy éreztem, mintha tényleg a nászutankon lennénk, kettesben. Mintha nem akartak volna kinyírni nagyjából negyed órája és mintha nem vadásznának még most is rám. Jó volt egy kicsit ilyen pozitív dolgokra gondolni, mert valahol legbelül éreztem, hogy ez az idill, nem fog sokáig tartani. Ránk fognak találni, nekem pedig el kell majd ismét fussak, természetesen Jimin nélkül és megint magamra leszek utalva. Megint meg kell védenem magam és az is lehet, hogy újra ölnöm kell. Utáltam ezt az egészet és legszívesebben felgyújtottam volna az egész villát, amiért képes volt a Park család elrontani életem legszebb napját.

- Nagyon szeretlek, remélem ezt tudod - szólalt meg Jimin pár perc múlva. - Ha vége lesz ennek az egésznek, akkor minden porcikámmal azon leszek, hogy jóvá tegyem ezt az óriási hibámat.

- Én is nagyon szeretlek, Jimin - válaszoltam, majd fejemet a mellkasának döntöttem.

- Nem hagyom, hogy bajod essen - kezdte cirógatni a felkaromat, mire jóleső bizsergés járta át a testemet. Végre nem az adrenalin lepte el a testemet, hanem a megszokott bizsergés és nyugodtság, amit csak is Jimin tud kiváltani belőlem. - Mindennél fontosabb vagy nekem. Ha választanom kellene, akkor gondolkozás nélkül téged választanálak a családommal szemben.

Nem tudtam, hogy miért mondja most ezeket nekem, de olyan volt, mintha nem csak engem akarna megnyugtatni, hanem magát is. Illetve az is lehet, hogy meg akarta győzni magát arról, hogy tényleg engem szeret jobban és nem a kettyós családját. Szerettem volna hinni neki, de azért a család az mégiscsak egy család. Őket huszonkettő éve ismeri, engemet pedig alig három éve. Jó lenne, ha tényleg engem választana, de nem tudom biztosan. Most viszont itt van velem, engem ölel, szép dolgokat mondd nekem, vigyáz rám és ez mindennél többet jelentett nekem.