09.03
Reggel nyomorékul éreztem magam. Kényelmetlen volt széken aludni, de nem érdekelt. Álmosan megnéztem az időt. 08:52 . Ásítottam egyet és felhívtam Márkot, mert tegnap egésznap nem lehetett elérni. Hatodik csörgésre vette fel.
- Mondd - szólt bele kissé...
- Bazdmeg te ittál?! - akadtam ki korán reggel.
- Ne üvölts, mindjárt szétmegy a fejem! - nyöszörgött.
- Hát, kurva jó testvér vagy cseszd meg!
- Mesi, halkabban!
- Nem! Mert amíg te valahol leittad magad a sárga földig addig én tegnap délelőtt óta a kórházban vagyok! - csuklott el a hangom.
- Mit keresel a kórházban?! Veled van valami??
- Nem, apának volt tegnap balesete - túrtam a szétkócolódott hajamba.
- Mi van vele?!
- Tegnap karambolozott, de se téged, se anyát nem érték el így engem hívtak - könnyeztem.
- Bassza meg! - szitkozódott Márk.
- Ja.
- Most azonnal bemegyek - hallottam a hangján az elszántságot.
- Be ne merj jönni másnaposan! Hallod?! Márk! Márk?!
- Nem vagyok süket! Jó nem megyek be, de holnap már igen.
- És a lányokra ki vigyázott amíg te buliztál?! - jutottak eszembe Laráék.
- Hát, ööö... Megkértem Bekit. Mondjuk amikor hazaértem akkor ő állított be a zuhany alá, hogy valamennyire tisztuljon ki a fejem.
- Jól tette. Olyan hülye tudsz néha lenni, komolyan mondom!
- Jó, ha bármi van hívj! Szia, húgi - tette le. Meg se várta, hogy elköszönjek tőle. A telefonomat a zsebembe süllyesztettem és bementem apa kórtermébe. Hiába tudtam, hogy tilos, a közelében akartam lenni. Leültem a székre amit odahúztam az ágyához. Csendben figyeltem őt. Lassan emelkedett a mellkasa fel, s le. Kicsit lehunytam a szemeimet. Nem akartam elaludni, de sikerült.

Legközelebb arra keltem fel, hogy valami sípolt. Kipattantak a szemeim és az EKG-re néztem. Gyorsan kirohantam a kórteremből. Épp egy orvos jött velem szemben. Kicsit zaklatott voltam, de elmondtam, hogy hosszasan sípol a gép amin apa van. Az orvos gyorsan bement, de nekem kint kellett maradnom. Idegesen és a sírás szélén állva járkáltam kint. Féltem. Nagyon. Pár perccel később egy másik orvos és egy nővér rohant be apához. Az idegeskedésem közepette csörögni kezdett a telefonom. Anya nevét írta ki.
- Mit akarsz?! - szóltam bele ideges, sírós hangon.
- Hogy van apád?
- Gyere be és tudd meg!
- Nem tudok odamenni. Épp Párizsban vagyok - amint kimondta bennem valami mégjobban összetört.
- Mit csinálsz ott?! Apa közel áll a halálhoz, te meg a volt felesége épp Párizsban andalogsz a te egyetlen Ádámkáddal! - fröcsögtem dühösen.
- Emese!
- Nem! Tudod, hogy igazam van! Ne keress többé! Nem vagy többé az anyám! - sírtam el magam, majd leraktam a telefont. Nagyon dühös voltam rá abban a pillanatban. Ekkor egy szőke srác állt elém.
- Segíthetek valamiben?
- Kösz, nem.
- Elég letörtnek tűnsz - ült mellém. Nem mondtam semmit csak vegyes érzelmekkel néztem magam elé.
- Az apámat próbálják újraéleszteni - bukott ki belőlem hirtelen.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. Nem a te hibád - vontam vállat.

Olyan háromnegyed órával később a srác elment és kijöttek apától az orvosok. Pókerarccal néztek rám. Semmit se tudtam leolvasni róluk. Semmit.
- Hogy van az apukám? - kérdeztem könnyezve.
- Éppenhogy sikerült megmentenünk. Jelenleg kómában van, de reméljük a legjobbakat - mentek el. Sírva ültem le a székre. Majdnem meghalt.

09.04
Délelőtt bejött Máté a kórházba.
- Miért történik ez velem?! Először anya utána Márk most meg apa! Szép lassan mindenki elhagy engem! - öleltem meg szorosan.
- Senki sem hagy el téged! Márk itt van, az apukád is rendbe fog jönni - vigasztalt, de nem nagyon akartam megnyugodni.
- Nem fogok visszamenni a suliba.
- Mi?!
- Nem érdekel, nem fogok leérettségizni - indulok ki a kórházból, hogy kiszellőztessem a fejem. Máté utánam jött.

°Máté°

- Állj meg! Ne tedd ezt magaddal! - néztem rá kérlelően.
- Hagyj békén, most egyedül akarok lenni! - futott el, majd befordult az utcába. Beletúrtam a hajamba és megfordultam, de egy éles fékezést és egy sikolyt hallottam. Rögtön a hang irányába rohantam. Mesi egy szürke opel előtt feküdt. Tudtam kié.
- Mesi! - térdeltem mellé. Márk sokkos állapotban szállt ki a kocsiból.
- Segíts! - néztem fel rá segélykérően, de ő csak bámult.
- Elütöttem a húgomat - motyogta sokkosan. Segítség híjján felkaptam a barátnőmet a földről és elindultam vele a kórházba. Bent rögtön hordágyra tették és betolták egy kórterembe. Márk megállt mellettem.
- Miért nem mentem lassabban? - suttogta maga elé.
- Nem tudom, de azért az ő hibája is. Ő szaladt át az úton - néztem lassan rá.
- De én ütöttem el!! - temette a kezébe az arcát és rázkódó vállal ült le az egyik székre. Csendben leültem mellé. Nem szóltam semmit, csak csendben próbáltam visszatartani a könnyeimet, ami nem igazán sikerült.

'EDDIG TARTOTT'

Halihó emberkék akik ezt olvassátok! Remélem tetszett ez a rész! Ne haragudjatok ezért a "cselekményes" részért.
Ui.: A helyesírási hibákat nézzétek el nekem!

By: M.