A tengerparti ház mennyei volt. Frissítő levegő és szabadság. Üdítő volt a hosszú hetek után a Tűz Ura palotájában. Katara mégis azon kapta magát, hogy nem élvezi a kis kirándulásukat. Sokszor tétlennek érezte magát és a semmittevés nem vezetett egyébhez, mint ahhoz hogy Zukóra gondoljon. 

Igazán nem volt helyes, hogy akkor is a tűzidomáron járt az esze, amikor Aang mellett feküdt éjszaka. Olyan lehetetlennek tűnt nem rá gondolni, főleg azok után, hogy a férfi tulajdonképpen szerelmet vallott neki. Maga előtt látta Zuko megtört és szenvedő arcát, a sebekkel megtöltött mellkasában a szíve pedig érte dobogott. Gyűrhette le akármennyire erősen le magában az emléket de abban a pillanatban Katara is úgy érezte, hogy szeretni tudná a férfit.

Zukónak bérelt helye volt az agyában, és talán a szívében is.

Katara magára kellett parancsoljon, hogy ne fakadjon sírva. Úgy érezte elvesztette a férfit, hogy a távozása az ő szívét is összetörte volna. El kellett rejtse a szomorúságát Aang elől, nem akarta bonyolítani a helyztet. Próbálta meggyőzni magát, hogy Zuko nem egyéb, mint egy fellángolás. Nem lehetett volna ebből semmi közöttünk. Okkal nem volt soha, mondogatta magának. Itt az ideje, hogy a kapcsolatomra koncentráljak. 

Aang mindig valamivel képes volt elfoglalni magát. Homokvárat épített Momónak, vagy vízben szörfözött. Felhőtlenül, mintha a gyermekkorát élte. Katara néha újra rádöbbent, hogy egy tizenhárom éves fiútól aligha várhatna mást. A világ megmentése nem tette hirtelen éretté, csupán elvette a gyermekkorát. Aang szerette felesleges kacatokra költeni a pénzt, ami sokszor zavarta de inkább elnézte neki. A békítő természete nem hagyta, hogy konfliktust generáljon közöttük. Aang gyerekes oldala mindig megmutatkozott ilyen téren.

Katara próbált hasonlóképpen cselekedni, valamivel lekötni magát. Kicsit örült is, hogy ráhárult a főzés, mert így egy csöppnyi ideig lefoglalta a gondolatait. De a barátaik nélkül kicsit üresnek érezte a szobákat.

A fiatal vízidomár zöldségeket tisztított meg, amikor újra kétségek lepték el. A korában lévő lányok már vagy mind férjhez mentek, vagy nagyon közel járnak ahhoz. Ő pedig két évbe egy helyben toporog. Felhozni a házasságot egy tizennégy éves fiúnak pedig nem a legjobb döntés. Nem akarta siettetni vagy elijeszteni, de tudni szerette volna, hogy várja egyáltalán őket egy boldog befejezés. De hogyan hozza ezt fel neki?

Vágyott a megértésre, arra hogy valaki éretten átlássa a helyzetét. Bántotta, hogy a múltkor annyira nehezen viselte a tartózkodásukat a szülőfalujában. Azt remélte a szembesítés még várat magára. A bátyja esküvőjére mindenképpen visszatérnek a Északi Sarkra. De egy dolog elkerülhetetlen volt: Zuko megjelenik majd Sokka esküvőjén. Akármit is tesz majd, ezt az egyet nem tudja és nem is akarja megakadályozni.

Az aggodalom összeszorította a gyomrát. Az érzés kiülhetett az arcára is, mert  Aang legörbített szájjal lépett hozzá. Gyötörte őt ilyennek látni. Kikapcsolódni akart vele, de a lány csak szomorkodik hetek óta.

- Felejtsd el az aggódást, Katara - mosolygott rá a lányra - Minden rendben lesz Zukóval, hiszen Toph vele van. 

Katara próbált higgadt maradni, tovább összpontosított a leves kavargatására. De nem tudott egyebet, mint irigykedni Aang bizakodásában. Az idő mind azt bizonyította neki, hogy a dolgok nem alakulnak mindig fényesen.

- Mindannyian ott voltunk és mégis megtörtént a baj!

Féreg húzás volt Zukóra törni a legtörékenyebb pillanatában. Katarára újra erőteljesen rátört a bűntudat. Bármennyire is tagadta Toph előtt büszkeségből: valóban Zuko mellett kellett volna maradnia, míg kikászálódik a gyászból és a mélységből. De mégsem tette. Rettegett attól, hogy Aang számonkéri majd. Hogy megsejti az eltitkolt szenvedélyét a tűzidomár iránt és emiatt véget vet mindennek köztük. Zuko nem egyéb, mint egy egyszerű fellángolás. Egy szeszély, ami idővel kimúlik. Őrültség lett volna emiatt kockára tennie a kapcsolatát Aang-al.

- Lazíts egy kicsit, Katara -suttogta Aang, a keze eddig bíztatóan simogatta a hátát, ám most lejjebb csúszott és kissé maga felé húzta - Kettesben vagyunk.

Katara alig tudott a fiú szemébe nézni, mielőtt az teljesen magához húzza. Nem értette miért esett annyira nehezen beleélni magát Aang csókjába. Becsukta a szemét, hogy teljesen átadja magát ennek, ám Zuko arca volt előtte, az ő ajkaiba harap most bele. A kép melegséget fújt az arcába és a testébe. Miért töltötte el ez az érzés? Más csókja sem volt a tűzidomárt elűzni a gondolataiból. Zuko szerette, őszintén és odaadóan. És mégis elengedte. Hagyta elmenni.

Katara visszahúzódott, mert úgy érezte a mellkasa szétrobban az érzésektől. Elterelésként egy hullócsillagra mutatott, hogy a légidomárnak ne tűnjön fel annyira: finoman visszautasították. A lány gyomra összeszorult, nem volt képes őszintén megcsókolni őt és úgy érezte hazudik ezzel mindenkinek.

De főleg magának.

x

A büszkeségét és önbecsülését félretette. Zuko úszott az árral szemben. Toph-al az oldalán, próbálta összeszedni magát. Azt tette, mint bármilyen fuldokló ember tett volna. Az utolsó mentvárba kapaszkodott. A régi szerelmébe, Mai-be. Egy áruló volt a palotában és elhatározta, hogy nem fogja tétlenül várni, míg az kiderül.

- Csomagolj, Toph - szólalt meg utasító hangon Zuko - Világmegmentő túrára indulunk.

A palota kertben voltak. Zuko céltudatosan elállta a napot a lánynak, ám rájött, hogy ez nem fogja őt megzavarni. Így egy apró kavicsot célzott a talpának, csak hogy a lány is megkóstolja a saját viccét. Nem a legkellemesebb a kavics láb alatt. Zuko felvonta a szemöldökét, ez már igen hatásosnak bizonyult. Toph arca elmosolyodott, kissé gúnyosan húzta az ajkait, de azonnal felpattant néhány csípős megjegyzés után. A lelkesedése viszont csappant, amikor megtudta mi is a valódi úticél.

A dolog varázsa viszont az volt, hogy a földidomárnak nem volt más választása, mint a fiatal Tűz Ura kísérője lenni. Nos, önként vállalta, hogy Zukóval marad. Cserébe akadéskodott, amennyit csak tudott úton. A tűzidomár egy fanyar mosollyal elfogadta minden csipkelődését. Jobb volt így, mint egyedül.

- Miért megyünk a kés dobáló lányhoz? - húzta a száját Toph - Nem tűnik jó ötletnek visszamenni egy volt barátnőhöz. De megértem, ha ma extra bajkeverőnek érzed magad. 

Zuko megvonta a vállát. Egy göb volt a torkában, még csak ment előre. Hazudott volna magának, ha azt mondaná természetes volt visszamenni hozzá. Ezt Toph is érezte, rátapintott a lényegre.

- Beszélnem kell vele.

Az ép ész már régóta nem volt opció. Zuko nem állt le mérlegelni, úgy érezte annyira felszakították most a sebeit, hogy nem képes egyébre, mint ösztönlényként élni. Nem gondolt a következményekre, nem tervezett csak úszott az árral. Éppen mint azok a bandita szerzetek a szállásukhoz közeli fogadóban. Toph mindenképpen berángatta kocsmázni, ám Zuko vasmarokkal próbálta távol tartani a lányt mindenféle furcsa szerzettől és veszélytől. Most már nem is tudta ki kinek a testőre.

- Néha irigylem az életüket - sóhajtott fel Zuko.

Álruhában voltak, mégis Zuko félt attól, hogy felismerik. Csuklyát húzott a fejére. Törvényen kívül emberekkel borozik maga a Tűz Ura. Igazán meglepetésszerűen érte a tény, hogy Toph ennyire jól játszotta a szerepét és szem rebbenés nélkül sört kért és a pénzt az asztalra csapta. Zuko fülön húzta az alkoholizálásért, mire Toph csak kijelentette, hogy nem ő nem akar részeg lenni csupán a tűzidomárt akarta leitatni. Mert mélabúsnak tűnt.

- A leendő életem irigyled -  jelentette ki öntelten a földidomár lány - Pocsék dolog megpróbálni megfelelni olyan embereknek, akik csak kényszerítenek erre.

A lány is hasonlóképpen szemezett az emberekkel, a férfi kijelentése viszont egyenesen felvillanyozta. Toph szeme megcsillant. Nevetve hátra vágta magát a székben. A kocsma nem volt egy gyönyörű látkép. Zuko nem értette miért vonzza a furcsa és hátborzongató csendélet.

- Az én szüleim gazdag kislánynak neveltek, aki sosem mozdul ki mert törékeny. Bólogat mindenre, és nem kerül bajba - mondta halkan, a keze az asztalon ökölbe szorult. Ez nem én vagyok.

A tűzidomár bólintott. Mindig tisztelte és felnézett a lányra, még ha fiatalabb is volt. Sok mindenen ment keresztül, amik megtörték és mégis talpra állt. Toph ellentmondott az elvárásoknak és a feltételezéseknek, amik egy vak lányt illettek. Toph nem  volt hátrányos helyzetű a vaksága miatt, hanem teljes értékű ember. Nem hagyta magát.

Zuko úgy érezte ők ketten sokban hasonlítanak, mindig jobban rezonált vele mint mással a csapatukban. Mindkettejüknek esélye sem volt megfelelni a szüleiknek és saját módon foggal körömmel küzdöttek azért, hogy megtalálják önmagukat.

- Te megváltoztattad a jövőd - sóhajtotta, elbambulva nézte a saját poharát - De nekem ez nem opció. Hiába vagyok én a...

- Perzselő Hencegő - csettintett az ujjával Toph, bosszantva tovább a tűzidomárt

- Perzselő Hencegő, a népem a halálos ellenségem is lehet - hagyta rá Zuko, akármennyire is bugyutának tartotta a becenevet - Ozai esése a bizonyíték arra, hogy senki sem törhetetlen.

Toph felvonta a szemöldökét.  Az ajkát egyenes vonalba húzta. Látta, hogy belül mennyire felőrli még mindig Zukót az apja nevelése. Tudatalatt is még mindig Ozai elvárásainak akart megfelelni, hozzá hasonlította magát. A földidomárlány megsajnálta, azt kívánta bárcsak felszabadíthatná a kínja alól.

- A néped szeret téged, Zuko 

Szeret? gondolta, majd felkorhantott. Elég gyorsan leesett neki, hogy ez nem ennyire egyszerű. A közvélemény olyan relatív. Törékeny az egyensúly és szinte lehetetlenségnek tűnt megtartani. Zuko tudta, hogy nem tipikus uralkodó. Nem nős és nem az apja halála után örökölte meg a hatalmat. Nem, Zuko elvette magának. Nem illett bele a sablonba, tény, ami sokkaknak borsot tört az orra alá. És most, hogy talán belekeverik Ozai halálába végképp nehéz a jóhírnevét megtartania tisztának.

- Szeret, mert a gazdaság fellendült. Gyűlöl, mert a börtönök más nemzetű rabjait felszabadítottam. Egyszer éltetnek, máskor a fejemet akarják. A legrosszabb pedig, hogy a berögzött szokásokat nem tudom felrúgni.

Zuko mély sóhajt engedett ki. A kocsmában tompa, folytonos zaj volt és hatalmas felfordulás. A fény megcsillant a korsó italán és ez tűnt jelenleg a legbékésebb képnek. A tűzidomár felemelte a fejét a lányra nézett, a tekintete kemény volt.

- Te elmenekültél a családodtól, nincsenek kötelezettségeid. De én hercegnek születtem, uralkodóként fogok meghalni - vágta rá elcsüggedten - És nekem egy ponton meg kell nősülnöm, ha tetszik ha nem.

- Pff. Úgy beszélsz, mint Aang - fújta ki dühösen a szeméből a haját Toph - Ő is meg akarja változtatni a világot meg ilyesmik. El kell fogadni, hogy az emberek ilyenek és kész. A világ úgyis kitalál új módot arra, hogy magát aláássa.

Csak hogy megkoronázza a bölcseleteit, Toph rákacsintott a tűzidomár előtt lévő korsóra, ám Zuko a kezére csapott, amikor utána akart nyúlni. Úgy érezte minden erejével óvnia kell a lányt. Még az alkoholtól is.

- Toph, te nem is ihatsz alkoholt!

Toph megvonta a vállát. Hátradőlt a széken és jókedvűen fütyörészett. Egy pillanatra elcsendesült minden, elbambulva Zuko csak most vette észre, hogy egy korukbeli fiú igenis rájuk fókuszálva nézte őket.

- Egy fiú téged néz, Toph - suttogta Zuko - Csendesebben.

Felvonta a szemöldökét, kissé az volt a sejtése a fiú nagyobb érdeklődéssel figyelte a vele szemben ülő lányt. Barna hajú és szemű fiú volt, alig tizenhatnak tűnt. A ruhája megviselt volt, az arcán is horzsolásokat lehetett észrevenni. Csavargónak tűnt. Zuko tartózkodott attól, hogy elítélje emiatt. Járt már a cipőjében, visszeemlékezett arra az időszakra az életében, amikor ő is földönfutó volt. Sokszor már csak az is jó volt, ha valaki nem rúgott bele tovább.

- Jöjjön csak ide, ha mer - ropogtatta ki az ujjait a lány - Összepisili majd magát a félelemtől.

Toph kicsit sem szeppent meg. Zuko bosszankodva megrázta a fejét. Nem tagadta, hogy azért kedvelte a lányt a hajthatatlansága miatt. De ugyanakkor mindenáron meg akarta védeni, persze ha erre szükség lenne. 

- Soha sem megyek többet veled kocsmába, Toph!

- Hencegő Úr, ezt maga is tudja, hogy hazugság!

x

Fekete Nyíl táborát egyáltalán nem bizonyult nehéznek megtalálni. Nos, ők találták meg őket hamarabb. Seperc alatt harcosok vették őket körbe, felismerve Zukót pedig egyből a tábor felé vezették. Jó volt tudni, hogy Mai nem adott ki ellene elfogató parancsot. Toph idegei megfeszültek, egyáltalán nem tetszett neki a dolog. De bízott abban, hogy Zuko tudja, hogy mit csinál. Nagyon remélte. Hegyezte a fülét és figyelt minden neszre.

Zuko határozottan vette az útját maga Fekete Nyíl sátrához. Egy harcos előre bement, hogy értesítse a vezetőt. Hosszúnak tűntek azok a percek, amíg bent tartózkodott. Nagyokat nyelt, azon spekulált talán Mai már látni sem akarja esetleg. Aztán a harcos kijött és utat engedett nekik.

A haloványan megvilágított szobában Feket Nyíl aggódó arca olyan sápadt volt. A fekete ruhája miatt a sötétség mintha bekebelezte volna. Mai olyan volt mint egy lidérc. Egy emlék, amihez folyton folyvást visszatér.

- Nem számítottam ilyen hirtelen látogatásra. Baj van, Zuko?

A tekintete találkozott a lány sötét szemeivel és Zuko rádöbbent, hogy mekkora hibát is vétetett azzal, hogy visszatért hozzá. Hogy mennyire gyenge, hogy újra hozzá fordul. Mai kötődik hozzá, nem tud rá hidegen gondolni. Ez már mindkettejüknek egészségtelen. Zuko nehezen nyelt. A tűzidomár a tunikája ujjába vájta a körmét idegességében. Toph érezte a feszült levegőt közöttük.

- Ozai meghalt, biztosan eljutott ide a hír.

- Sajnálom.

A hangja hideg volt, de a szemei őszinte sajnálatot mutattak. A férfi ismerte annyira, hogy tudja nem megjátszott érzéseket mutat neki. A nőnek szintén törött volt a családja, meg tudta érteni min mehetett keresztül. Mai nem Ozai-t szánta, hanem Zukót. Nem bánta ugyan, hogy nem kényszerült arra, hogy rész vegyen a temetésen, de ugyanakkor sajnálta a tűzidomárt.  

- Nem azért jöttem hozzád, hogy róla beszéljünk - szólalt meg türelmetlenül Zuko, elege volt abból, hogy szánalmasnak érezze magát. A tárgyra akart térni, nem akarta feleslegesen rabolni Fekete Nyíl idejét - Meg akartak ölni, Mai. Ha Katara nincs akkor sikerrel is járnak.

A nő szeme elkerekedett, a sötét szemei összeolvadtak a pupillájával. Noha nem az első alkalom volt, hogy Zukó élet és halál között lebegett, a gondolat, hogy elveszíthetné megrémítette. Ám ez az eset most kilógott a többi közül. Valami viszont mégis piszkálta a csőrét. Most nem ő mentette meg, hanem a vízidomár. Féltékenység öntötte el tetőtől talpig.

- Hol van most ő? - kérdezte Mai, a hangjában hallatszott egy árnyalatnyi - A vízidomár.

Elment. Só volt a sebbe. Zuko úgy érezte megérdemelte a szenvedést. És ezt emelt fővel tűrte, hiszen maga kereste a bajt. Közelebb lépett a nőhöz, megkereste a sötét szemeit még a hangja is meglágyult.

- Szükségem van a segítségedre, Mai - szólalt meg kérlelő hangon a férfi, nem gondolta volna, hogy ennyire nehezen fogja majd feladni a büszkeségét a nő előtt - Szükségem van arra, hogy bízhassak valakiben.

Mai behunyta a szemeit, mélyet sóhajott. Úgy tűnt, mint aki a legrosszabb választ kapta, amire csak számított.

- Ezért nem akartam, hogy együtt maradjunk, Zuko.

Mai elfordult, de Toph így is érezte, hogy a nő felemeli az öklét és mélyen beleharap. Ordítani volt kedve, mégsem tette. Ahhoz szokott, hogy ne mutassa ki az igazi érzéseit. Így volt biztonságos, így volt praktikus. Azula volt a kiképző tisztje, a legjobb tanára és legrosszabb ellensége. A lány jutott eszébe, akárhányszor Zuko szemébe nézett. Azok az aranysárga szemek csakis nemes vér leszármazottjaié lehetnek. Egy pillantás alatt újra felvette a szerepét. Zuko felé fordult, az arcában düh és fájdalom mutatkozott meg. A hangja mégis nyugodtan szólt hozzá:

- Zuko, azt kéred tőlem, hogy adjam fel az életem?

A hangjában csalódottság és fájdalom ütött át. A férfi rádöbbent mennyire abszurdnak is az ötlete. Elnyomta magától Mai-t mégis mire várt? Hogy majd a sérelmeit félretéve visszatér arra a helyre vele, ahol megalázottnak érezte magát? Mai sosem viselte volna el azt, hogy újra csak második legyen. Abszurditás vagy sem, jelenleg őt valaki meg akarta ölni és szüksége van egy harmadik szemre.

- Nem kérhetek tőled ilyet - sütötte le a tekintetét - Adj olyan harcosokat, akikben bízhatok.

Mai annyira sértve érezte magát, hogy még az alternatívát is késnek érezte a szívébe. Zukónak nem volt igazán szüksége rá, mondta magának, Sosem volt. A kezei ökölbe szorultak, akarata ellenére már nem volt ugyan cselekedni. Noha még mindig szerelmes a fiatal tűzidomárba, aki még gyermekkorában elrabolta a szívét... elhatározta, minden erejét arra fogja használni, hogy közöttük szakadékot állítson. Ha eldobja magától Zukót örökre, ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is meggyógyítsa magát.

- Nem kényszeríthetem őket arra, amit nem akarnak! - emelte fel a hangját Mai - Ők gyűlölték Ozai-t, miért engedelmeskednének neked?

Zuko arca meglepettségről tanuskodott. Toph is felvonta a szemöldökét. A férfi egy pillanatra visszahőkölt, sosem hallotta még kiabálni. A dühét mindig szigorúan uralta. Egészen eddig. Zuko mélyen beszívta a levegőt, az álkapcsa megfeszült. Ellenszegül. Mai ellenszegült és hajthatatlanul hagyni akarja őt megfulladni a tengerben. Felingerülve, az ökle összeszorult és enyhén füstölni kezdett.

Ő volt az utolsó mentsvára. Azzal hitegette magát, hogy Mai majd segít. Az utóbbi napok álmatlan éjszakáin arra gondolt, hogy a nő majd bizalmasa lesz és végre nem kell félnie attól, hogy merényletet követnek el majd ellene. A sokk, hogy újabb őrültségre kényszerítette

- Én öltem meg Ozai-t - csapott az asztalra Zuko, a hazugságot kiszűrte a fogai közül - Mondd meg nekik ezt. 

Fekete Nyíl szeme elkeredett, a szíve a mellkasában gyorsan kalapált. Elképesztő, hogy a testvérek mennyire hasonlítanak. Abban a pillanatban viszont Azulát látta benne. Zuko dacosan felemelte a fejét. Távolról lesütött a hazugság bűze. Mai tovább rosszállóan rázta a fejét, nem tágított most már azért sem.

- Kérlek távozz most, Zuko - szólalt meg hidegen.

Zuko dühösen fújtatott, míg Toph meg nem ragadta a tunikája szegélyét és intett az ajtó felé. Hosszan nézett a nő sötét szemeibe és fájdalomtól eltorzult arcára. Csalódottan elfordult és szó nélkül engedelmeskedett. Az arca hideg lett, nem is pillantott vissza Mai-re.

Toph volt az egyetlen, aki rájött, hogy Mai sírva fakadt, miután a férfi elhagyta a sátort. Nem látott, nem hallott, csak ment előre. Csalódott és dühös volt, mert most segítség nélkül maradt. Zuko valójában olyan volt, mint egy fuldokló ember, mert nem érdekelte kit húz le magával a mélybe.