A távolodó hajókat elnyelte a horizont. Suki és Sokka a kyoshi harcosok hajójára szállt, hogy a nászútjuk kezdetét vegye. Katara, Toph és Aang a kikötőből integettek nekik, békés hajózást kívánva. Katara elszomorodva nézett a távolba, a horizont pár nappal ezelőtt Zuko hajóját is elnyelte. A csendes hullámok a jéghegyek talpát nyaldosták, a szél megcirógatta az arcát. Remélte a bátyja és Suki szerencsésen megérkezik majd.

Suki tud valamit, ami az életét meghatározhatja. Bízott benne, hogy a nő nem fogja elárulni, de tudta jól, hogy az óra ketyeg és a döntés ideje közeledik. Egy ideig most nem látja Zukót, úgy döntött kiüríti a fejét és megpróbálja elterelni a figyelmét a tűzidomárról.

- De ne aggódj, mi is útnak indulunk - szólalt meg lelkesen Katara - Megígertem azt a világkörüli utat neked.

Aang szélesen elmosolyodott. Katara szíve nagyot dobbant, tudta hogy a fiú mennyi ideje várja, hogy újra járják a világot és kalandozzanak. Bűntudatosan, de úgy döntött megadja ezt neki. A lelke mélyén tudta, hogy ez semmit sem változtat majd a bűnein és a kapcsolatán Zukóval. De enyhíteni akart a saját lelkiismeretén. A kezeit Toph vállára tette és Aangra kacsintott.

- Nincs kedved velünk tartani, Toph?

- Hova visz a szél Pici láb? 

A légidomár megpördült egyet örömében és egy csókot nyomott Katara arcára. A vízidomár zavarba jött és idegesen elfordult, úgy érezte egy békát nyelt le. Szóhoz sem jutott, a gesztus inkább rosszul érintette, minthogy azt várta volna. A felismerés keserűséget hagyott benne, talán tudat alatt ezért is ajánlotta fel Tophnak hogy velük tartson. Nem érezte magát hajlandónak, hogy szerelmeskedjen Aang-gal.

- Elmegyünk Omashuba, meglátogatjuk Bumi királyt - kezdte el sorolni a feltörekvő terveit - Szeretném még idén elkezdeni a Légi templomok újjáépítését.

Katara elmosolyodott. Tudta, hogy ezek mind hosszú folyamat eredményei lehetnek.  A felismerés kicsit kiölt a lelkesedéséből. Vonakodott elkezdeni, félt attól, hogy ennek az az ára, hogy egy ideig ne tudjon idő szakítani a családjára. 

- Toph, te meg mikor voltál legutóljára otthon?

Katara Aangra vetette a pillantását, aki gyorsan bólintott. Vette a célzást, jó volt látni, hogy szavak nélkül is néha megértik egymást. A vízidomár tudta, hogy a tökéletes harmóniának a hazugság és önmarcangolás az ára. Mindezt ő fizeti ki.

- Mit szólnál ha először megvendégelnénk magunkat a szüleidnél? - vetette fel az ötletet Aang.

Toph elmosolyodott, gúnyosan megforgatta a szemeit. Katara sejtette, hogy legbelül nincs ellenére az ötlet. Elvégre, mindenki egyszer már hazatért háború után, csak a lány nem.

- Igazad van, apám biztosan szívesen látja majd az Avatárt, aki megszöktette a lányát! - vágta rá nevetve a földidomárlány.

- És lehet, hogy szponzorizálja az építkezéseket.

X

Észre sem vette, hogy a könnyei lecseppentek. Mintha apró morzsákat hagyna a visszavezető úton. Az őröket sikeresen kicselezte. Csendben kellett mozognia, szerencsére tapasztala volt ebben. A hideg nyirkos levegő megborzongtatta, magára húzta jobban a csuklyát.

Nem volt tűzidomár, fogalma sincs hogyan bírná ebben a környezetben. A telihold gyér fénye be sem jutott a cellákba. A fáklyák mutattak utat, az égő olaj szaga belengte a folyosókat. Az ember azt gondolná, hogy a pokolba vezet az út.

Egy bizonyos értelemben, Zuko is kegyetlen. De még mennyire. Éppen ezért van itt, ahová sosem gondolta, leereszkedik. A feneketlen sötétség elnyelte az egykori hercegnőt. Leült a földre, a pókhálók körbevették az igazi fekete özvegyet, akinek kések állnak ki a szívéből.

- Az árulók mindig visszatérnek.

Évek óta nem hallotta a hangját.

A nő nem felelt, az arcát próbálta érzéstelenné tenni. A szemeivel bemérte az egykori tűz hercegnőjét. A rongyos göncei méretekkel nagyobbak voltak, a soványsága miatt is lógtak rajta. A sápadt, beesett arca ellenére az aranysárga szemei élettel telin ragyogtak. A körülmények nem törték meg, csupán késleltették az akaratát.

- Szétestél, Mai - hallatszott a kegyetlen megítélése.

Honnan tudta?, fogalmazódott meg a fejében. Mai keserűen elfordította a fejét, persze, hogy tudja. A nő szeméből könnyek csorogtak, most kapott észbe, hogyan festhet. Hónapok óta nem sírt, és akkor is csak Zuko miatt. Sejtette, hogy nem fogja majd megtartani a hideg külsejét. Azula annyiszor átlátott rajta. Veszélyes játék az, hogy most ennyire nyílt lapokkal játsszik.

Egy része megalázottnak érezte magát, hogy letérdepelt előtte. Nagyon régen volt már, hogy Azula alatt szolgáljon. Tisztában van, hogy a tűzzel játsszik. Elárulta az egykori barátját, nem is egyszer. Visszakúszni hozzá maga a megaláztatás.

Évek teltek el azóta, Zuko már szinte két éve a Tűz Ura. De tudta, hogy Azula semmit sem változott: egy kalitkába zárt, tökéletes káosz. És most pontosan erre volt szüksége.

Arra, hogy valaki megértse min megy keresztül. Hiszen őt is elárulta Zuko. Szüksége volt rá, hogy megerősítse a sötétségben. Kellett valaki, aki mellet egy pillanatra irracionális lehet. Csak egy pillanatra. Egész életében néma volt, nem állt az útjába senkinek. Erre tanították, ebben jó volt.

De most nem erre volt szüksége.

- Ha kiszabadítasz megbocsátom, amit tettél - ajánlotta fel Azula gőgösen - Még lehetsz a győzedelmes oldalon.

- Nem úgy tűnik, ha nincs akin uralkodj, akkor senki vagy, Azula.

Maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy válaszoljon. Megtalálta a hangját, noha a könnyek fojtogatták. A lelkében tomboló vihar sírásra bírta, annyira gyengének tartotta magát emiatt. Az egyetlen ember, aki valaha sírni látta az Azula volt.  Talán ő volt a legrégebbi és legmélyebb barátja. Mai keserűen elmosolyodott. Hát lehet egyálatlán barátságnak nevezni azt, ami ők maguk? Azula manipulatív, uralkodó és elvárja a hűséget. De ha magára néz, ugyanezt látja. Elárulta, kiadta a tűz népének, s most újra szüksége van rá és hasznot akar húzni. Ennek ellenére, sosem volt más barátja.

Zukóval sosem töltött annyi időt, mint vele. A száműzetése előtt nem voltak közel, a fiú pedig nagyon sokáig volt távol. Nem érezte azt, hogy a tűzidomár megbírná azt a sötétséget, ami a belsejében van. 

- Kit szeret Zuko a legjobban?

Végre feltette azt a kérdést, amiért eljött.

- Te is jól tudod a választ -vágta rá kaján mosollyal - A vízidomárt.

Tudta, csak szerette a szenvedés ízét. Szerette volna, egyszer annyira fájjon, hogy végleg kiábránduljon és elfelejtse. Minden jót, minden szenvedést, minden csókot minden áldozatot. De ha arra gondol, hogy mi történt közöttük csupán dühöt érez. Örökké bezárta ezeket az érzéseket. Most már a forrásponton túl van, készül kirobbanni. Megijesztette. 

- Fáj, ugye? 

Mai lesütötte a tekintetét. Tudta, hogy nem csak Zukóra érti.

Azula tömlöcbe dobta anno, amikor ellene fordult. Nem beszélt hozzá, egészen mostanáig, Csendjáték, szótlan zsarolás. Ez volt Azula módszere. Mai keserűen megjegyezte, hogy ez határozottan nem Zuko módszere is. A férfi túlságosan forrófejű és őszinte ehhez. Mégis képes titkolni az érzéseit, tette hozzá dühösen. 

Segítségért jött, de maga sem tudta, hogy mit várt az egykori barátjától.

- Mi másért jöttél volna hozzám, minthogy tanácsot kérj? Amit Zuko tett veled bosszúért könyörög.

Ebben egyetértett. A sebei még mindig nagyon lüktettek. A semmiből érkezett a felismerés, hogy a férfi, akiért az életét adta már nem szereti. Börtönbe került érte, hónapokkal később pedig ugyanaz az ember közli vele, hogy már nem érez hasonlóképpen. Elszerette tőle az vízidomár ebben biztos volt. És ő pedig hagyta, hogy elvegyék tőle. A kezében volt az igazság, tönkretehette volna Zukót. De nem akarta. Mert úgy érezte itt nem Zukónak kell meglakolnia.

- Minden porcikáddal gyűlölöd, ugye?

Mai hallgatott. Még ha csak annyiban maradt volna a kapcsolatuk, amikor elhagyta a palotát. Borzalmasan fájt, hogy Zuko folyton visszatért. Újra és újra a sebbe vájva. Eleven és vérző maradt. Tudta, hogy azért keresi, mert Katarát nem kaphatja meg. Játékszernek érezte magát.

- Hadd lássam miből vagy, Mai! - kiáltott rá provokatívan Azula, kinevette a fájdalmát  - Gyerünk, tedd meg. Támadj rám. Vagy öld meg magad. Mindkettőhöz gyáva vagy!

Azula megengedte magának, elvégre akkor is tudta, hogy meddig a határ, amikor az magáról az illető nem is. A másik nőben szinte elpattant a húr. A köntöse alatti késekhez kapott, de aztán megfagyott. A zihált lélegzete és visszafojtott siholya megrázta. Ő sosem ennyire szétesett. Kicsoda most ő? A kezei remegtek, görcsösen összerándul egész testében. Véletlenül megvágta magát a pengék élével. A kövér, vörös vércsepp végigkúszott az ujjain. Elszorította a vérzést, míg lehiggadt. A fájdalom emlékeztette arra, kicsoda. 

Azula úgy nézett rá, mint egy cirkuszi bohócra. Élvezi a műsort, és minden megtesz, hogy a legjobban szórakozzon. Ennek ellenére látta a potenciált a helyzetben, ahogyan olysokszor életében.

- Ó, drága Mai. Gyere vissza hozzám, legyünk társak, csak én segíthetek neked - duruzsolta a tűzidomárlány - Megkaphatjuk mindketten, amit szeretnénk. Be kell fejezned az Agni Kai-omat.

Mai szeme elkerekedett, mintha hidegvizet zúdítottak volna rá. Újra észbekapott mennyire kimutatta az érzéseit. Gyűlölte ezt a védtelenséget. Azula lépéseire viszont számított. Durván letörölte a könnyeit.

- Nem fogom megölni Zukót, mert akkor te jutsz a trónra - jelentette ki sziklaszilárdan, a hangja éles volt, akárcsak a pengéi - Hamarabb ölöm meg magam, minthogy ezt megtegyem.

Jobban szeretem Zukót, mint félek tőled. Ezt mondta Azulának a Forrongó Sziklánál. Legmélyebb szerelmi vallomása a férfinek. Felállt a mocsokból és leporolta magát. Hátatfordított neki és a kijárat felé tartott. Megkapta azt a választ, amire szüksége volt. Azula utána kiáltott, de Mai meg sem szólalt. Ez volt az utolsó szava a nőhöz. Búcsú volt? Ígéret? Morbidnak találta a gondolatot, hogy Azula lenne az utolsó ember, aki élve látná.

x

[egy rövidebb résszel tértem vissza, megpróbálok majd néha még frissíteni. jelenleg befejezem az egyetemet és még az ág is húz]