Boldogan éltek, míg meg nem haltak és egyebek?

Egy hónap. Kamilla egy hónapja látta utoljára a férfit, és még most se bírja ki, hogy ne gondoljon rá. Mintha beleégette volna magát a szívébe, mintha szívdobogása az ő nevét suttogná, mintha minden lélegzetvétel csak azért lenne szükséges, hogy az ő nevét kimondhassa. De nem mondta ki azóta egyszer sem. Azt hitte, ha nem beszél róla, könnyebben elfelejti. Tévedett.

Fekszik az ágyon, és bámulja a plafont. Nem sír, pedig megrendítően szép volt a könyv, amit olvasott, máskor minden bizonnyal megkönnyezte volna. Bár ez igaz az elmúlt hónapban olvasott összes könyvre. Mind szívszaggató volt, mind fájt, mindben volt legalább egy olyan pillanat, ami mintha a szívébe tépett volna. Igazából mindet olvasta már. Dina szerint tömény önkínzás, amit művel, de Kamillát ez nem igazán zavarja. Ha a barátnője hagyta volna, a sírós lejátszási listájáról sem mondott volna le, de Dina ebben kérlelhetetlen volt. Jelenleg Kamilla csak a Dina által válogatott „túléled, kislány, mert az élet szép" listát hallgathatja. Nem mintha ez feldobná vagy jókedvre derítené, de körülbelül egy héttel az Adriánnal való szakítása után megígérte, hogy nincs több sírós zene.

Nagyot sóhajt, a mobiljáért nyúl, és megnyitja azt az utolsó sms-t, amit Adrián küldött. Igazából nem tudja, miért olvassa el újra és újra. Egyrészt egyetlen szó, másrészt nem is igaz. Ha az lenne, vagy nem lenne most egyedül, vagy azért lenne egyedül, mert Adrián már nem él. Erre a gondolatra éles fájdalom hasít a szívébe. Felfoghatatlan egy olyan világ, amiben Adrián nem él. Jobb így. Jobb nélküle és tudni, hogy él, mint vele úgy, hogy a halálától kellene rettegnie – vagy úgy, hogy tudja, a férfi sosem fogja őt szeretni...

Újabb sóhaj szakad fel belőle.

Nem, igazából sehogy sem jó. Hogy éljen így tovább? Erre próbált rájönni az elmúlt hónapban, nem sok sikerrel. Ezért temetkezett az olvasásba. Könnyebb volt, mint szembenézni azzal, hogy mennyire üres és sivár lett az élete. Bár azt egyetlen pillanatig sem bánja, hogy megismerte Adriánt, még így sem, hogy minden olyan mérhetetlenül rosszul alakult végül. De hát az élet nem tündérmese, nincs mindig boldog befejezés, nincs örökkön örökké...

A folyosóról beszűrődik a kaputelefon hangja. Nem, ő nem fog kimenni, menjenek a többiek. Ő nem vár senkit.

– Milla! – kiabál Dina. – Látogatód jött!

Kamilla fásultan felkel az ágyról, kinyitja a szobája ajtaját, aztán kinéz a folyosóra.

– Ki? – kérdi közönyösen. Tudja, hogy nem Adrián. Ha eddig nem jött, most már nem is fog. Akármit is írt. És egyébként is: ő nem várja, hogy jöjjön. Tényleg nem. Jó, néha talán elképzeli, hogy mi lenne, ha... De nem hiszi el, és ez nagy különbség.

– Krisz – feleli Dina enyhe csodálkozással a hangjában.

Kamilla semmit sem érez. Miután megszakította az igazából nem is létező kapcsolatát Adriánnal, beszélt ugyan néhányszor Krisszel, de ezek a beszélgetések mind kicsit üresek voltak, legalábbis ő így érezte. Krisz ugyan próbálkozott, de Kamilla keserűségével ő sem tudott megbirkózni.

– Beengedtem – mondja Dina, mikor Kamilla semmit sem reagál.

– Köszi – feleli a lány, és még egy mosolyt is magára erőltet. Megfogadta, hogy összeszedi magát, vagy ha más nem is, legalább megpróbál kevésbé nyomasztó lenni mások számára. Talán, ha eljátssza, hogy jól van, előbb-utóbb tényleg jól lesz, még akkor is, ha ebben tulajdonképpen egyáltalán nem hisz.

– Menjek vagy... – kérdi tétován Dina a folyosó felé intve.

– Megyek – mondja Kamilla, és kilép a szobájából. Mire a folyosóra ér, Krisz már az üvegezett ajtó előtt vár rá. Kamillát meglepi, hogy elegáns, szürke öltönyt visel, még nyakkendőt is kötött.

Kinyitja az ajtót, de nincs ideje megszólalni, Krisz rögtön szorosan magához öleli.

– Szia, Hamupipőke! – suttogja lágyan a fülébe, majd elengedi.

– Szia! Milyen elegáns vagy...

– Oka van – somolyog rá Krisz. – Be se hívsz?

– De, persze... – Kamilla összehúzott szemmel vizsgálja Kriszt, de a férfi mosolya semmit sem árul el.

A lány megvonja a vállát, és hátat fordítva visszaindul a lakásba. Dina az ajtót tartva vár rájuk.

– Helló! – szólal meg rá nem jellemző félszegséggel a barátnője, mikor bezárja az ajtót, és nem tudja tovább elkerülni, hogy Kriszre nézzen.

– Jé, a hallgatag lánynak van hangja! – közli Krisz vidáman.

– Jé, a beképzelt fiúnak van humora! – vágja rá Dina felélénkülve.

– Sok mindenem van még, kislány – lép felé Krisz, és ezúttal mintha kihívás lenne a hangjában.

– Hát még nekem, kisfiú.

Kamilla csodálkozva pislog rájuk.

– Gyerekek, vér azért ne folyjon, jó? – szól óvatosan. Krisz Dináról megfeledkezve rögtön felé fordul.

– Látom, azért valami még maradt abból az imádni valóan édes humorodból.

Kamilla vállat von, és meglepve veszi észre, hogy halványan ugyan, de őszintén mosolyog.

– Kérsz egy kávét? – kérdi témát váltva.

– Nincs rá időnk – rázza meg a fejét a férfi.

– Időnk? – néz rá Kamilla értetlenül.

– Bizony. Parancsba kaptam, hogy bújtassalak valami elegáns ruhába, aztán rángassalak magammal.

Kamilla összevonja a szemöldökét.

– Mégis hová?

– Ákosnak kiállításmegnyitója lesz – a férfi az órájára pillant – úgy fél óra múlva. Bár, ha gondolod, akár így is jöhetsz.

Kamilla döbbenten pislog. Most mégis miről beszél Krisz?

– Most szórakozol velem?

– Oké, talán kilógnál így a tömegből... – int végig vigyorogva Kamilla melegítőbe bújtatott lábán és a feszülős, ujjatlan felsőn.

– Krisz! – Kamilla türelme a vége felé jár. – Miről beszélsz?

– Szerintem elég egyértelmű – szól közbe Dina.

– De... nem, én nem mehetek.

– Ákosnak fontos, hogy ott legyél. Ezért küldött engem. Úgy gondolta, nekem nem tudsz nemet mondani – vigyorog Krisz.

– Mert neked egy nő se tud nemet mondani, mi? – sóhajtja Kamilla, de közben arra gondol, hogy kőszív...

– Hát... várj, hadd gondolkodjam... – Krisz játékosan megütögeti az állát és felfelé néz – nem, eddig még nem volt rá példa.

Kamilla halványan elmosolyodik.

– De miért csak most szóltok?

– Nem akartunk esélyt adni arra, hogy túlgondold az egészet – tárja szét a karját Krisz. – Ez csak egy kiállításmegnyitó.

Kamilla fürkészve nézi Krisz arcát.

– Ő is ott lesz? – kérdi egészen halkan. Nem, nem képes kimondani a férfi nevét.

Krisz elkomorodik.

– Igen, Kamilla, de nem kerülheted őt örökké.

– Azért megpróbálnám – motyogja a lány.

– Oké, elég! – csapja össze a tenyerét hirtelen Dina. Kamilla összerezzen. – Adok neked kölcsön ruhát, gyere! – megragadja Kamilla karját, majd Krisszel egy pillanatig sem foglalkozva, behúzza a nappaliba. Bezárja az ajtót, aztán szigorúan Kamillára néz.

– Gyerünk, vetkőzz! – utasítja, ahogy a szekrényhez lép. Sorra nézegeti a vállfákon lógó ruhákat.

– Dina, nem mehetek – tiltakozik Kamilla összefonva maga előtt a karját.

– Dehogynem! – vágja rá Dina, majd megfordul és Kamillára néz. – Egy: rád fér, hogy végre kimozdulj. Kettő: bírod Ákos festményeit. Három: valószínűleg nagy lesz a tömeg, úgyhogy elkerülheted őt.

Kamilla hálás azért, hogy Dina nem mondja ki a férfi nevét. Tudja, hogy teljesen logikátlan, de úgy érzi, ha hallaná, újra összeroppanna. Dina pedig megérti ezt, anélkül, hogy neki el kellene magyaráznia.

– És ha ő nem akarja, hogy elkerüljem? – Kamilla hangjában kétségbeesés és félelem.

– Akkor úgy teszel majd, mintha nem látnád és nem hallanád – ránt egyet a vállán Dina, aztán visszafordul a szekrény felé.

– Nekem ez nem fog menni.

– Milla, hagyd abba a nyavalygást! Menned kell és pont.

– Nem, nem kell – rázza a fejét hevesen Kamilla.

– Krisz eljött érted, hát nem érted, hogy ez tényleg fontos Ákosnak?

– Csak kétszer találkoztam vele...

– Ez jó lesz! – derül fel Dina hangja, ahogy előrángat a szekrényből egy mélyzöld ruhát.

Kamillának egészen olyan érzése van, mintha a falhoz beszélne.

– Gyerünk, kapd fel! – nyomja a kezébe a ruhát Dina. – Nem kell alá melltartó – visszalép a szekrényhez, kihúz egy fiókot, majd előkap belőle egy fekete tangát. – Fogadjunk, hogy neked nincs ilyen szexi bugyid – mutatja fel a csipkés, szinte teljesen áttetsző anyagot.

– Ezt azért én nem nevezném bugyinak – jegyzi meg Kamilla.

– Ne legyél ünneprontó! – vigyorog Dina, ahogy felé dobja a tangát. – Mire vársz? – néz rá csípőre tett kézzel.

– Ugye nem vacakoltok még sokáig? – hallják a folyosóról Krisz türelmetlen hangját.

Kamilla félelemmel a szemében tekint Dinára.

– Nem mehetek.

– Megbántanád Ákost. Illetve szerinted Krisz itt hagyna?

Kamilla tehetetlenül toporog. Tudja, hogy gyerekes, de ő ezt akkor sem képes végigcsinálni...

– Ide figyelj, Milla, szerinted komolyan akar tőled bármit is Adrián ennyi idő után?

Kamilla megremeg, ahogy Dina kimondja a férfi nevét, és könnybe lábad a szeme.

A fenébe is, ez egyszerűen szánalmas...

– Kibírod – mondja Dina olyan határozottsággal, amilyet Kamilla a legkevésbé sem érez magában. – Kapsz egy percet, utána rád eresztem Kriszt. Szerintem képes rá, hogy lerángasson rólad mindent, és felöltöztessen. Bár lehet, hogy egyszerűen csak a vállára kapna... – Dina vigyorogva hagyja magára. Ki ez a nő és mit csinált az ő máskor együttérző barátnőjével? Miért nem érti meg Dina, hogy ő erre képtelen?

Kamilla szorongatja a ruhát a kezében, és nem mozdul. Mit csináljon?

Hirtelen düh támad benne.

– A franc essen belé... – morogja, majd gyorsan ledobálja magáról a ruháit. Felhúzza a tangát – rettenetesen kényelmetlen –, aztán belebújik a zöld ruhába. Csak egy pillantást vet rá, aztán megrázza a fejét. Túl mély a dekoltázsa, túl rövid, túl zöld és... túl kihívó – egyáltalán nem illik hozzá.

Felrántja az ajtót, majd Kriszre mered.

– Nem mozdulsz mellőlem, egyetlen pillanatra sem, és ha a bátyád megkörnyékezne, nem érdekel, hogyan, de távol tartod tőlem. Világos?

– Hamupipőke, gyönyörű vagy – álmélkodik Krisz.

– Azt kérdeztem, világos? – Csak azért sem hagyja annyiban.

– Hátrébb a karmokkal, tigris, világos – emeli fel a kezét védekezően a férfi, de a hangja játékos, ezért aztán Kamillát a legkevésbé sem győzi meg.

– Krisz, nem viccelek.

– Ne félj, én sem. Távol tartom tőled, rendben? – mondja a férfi, és ezúttal komolynak tűnik. Kamilla biccent, de a legkevésbé sem nyugszik meg.

Dina könnyedén a lába elé dobja a szandálját – ez Kamilla legelegánsabb, igazából talán az egyetlen elegáns lábbelije. Belebújik, aztán kihúzza magát. Dina rámosolyog, majd kapkodva átöleli.

– Ne félj, minden rendben lesz – súgja a fülébe.

Kamilla olyan ideges, hogy csak bólintással képes válaszolni. Dina hátrébb lép, mire Krisz régimódi úriemberként meghajol Kamilla előtt, majd felemeli a karját. Kamilla hitetlenül a szemét forgatja, de azért belekarol.

Némán mennek a lifthez, aztán az autóhoz. Bár Krisz folyamatosan vigyorog, de nem erőlteti a beszélgetést, amiért Kamilla kifejezetten hálás. Egy merő feszültséggörcsnek érzi az egész testét, kizárt, hogy ezen bármi segíthetne, sőt, feltehetően jelenleg minden csak rontana a helyzeten.

Feszült, kényelmetlen csendben telik el az út. Kamilla a sötétedő égboltot, a város fényeit bámulja. Próbál semmire sem gondolni, leginkább arra nem, hogy hamarosan talán újra látja Adriánt...

Mire megérkeznek a galériához, Kamilla úgy érzi, az idegei rongyos cafatokban lógnak.

Krisz leparkol az út szélén, de nem állítja le a motort.

– Menj csak előre, bemész, aztán szemben az első ajtó – mutat egy modern, csupa márvány és üveg épület felé.

– Nem megyek be egyedül – tiltakozik Kamilla.

Krisz az órájára pillant.

– Elkéstünk, már tart a megnyitó. Senkinek sem fog feltűnni, ha besurransz és megállsz hátul – mondja kicsit türelmetlenül Krisz.

– Akkor egyáltalán minek menjek be?

– Kamilla...

– Jó, oké! – csattan fel a lány, majd megenyhülve hozzáteszi: – De jössz utánam, ugye?

– Persze – mosolyog rá Krisz, aztán megpaskolja a lány combját.

Kamilla nagy levegőt vesz, és kiszáll az autóból. Ideges mozdulattal húzogatja a ruháját, bár semmit sem ér el vele. Szemérmetlen egy ruha ez, alul is túl sokat mutat, és felül is. Hogy hagyhatta magát erre rábeszélni? És most nem kifejezetten a ruhára gondol.

– Hamupipőke, menj már! – szól ki Krisz sürgetőn az autóból, mire Kamilla dühösen ránéz, aztán becsapja a kocsiajtót. Látja, hogy Krisz felnevet, majd a fejét csóválva elhajt.

Kamilla szíve szaporán dobog, a gyomra öklömnyire szűkül. Rosszul érzi magát, de legyűri minden félelmét, Ákosra gondol és arra, hogy csakis miatta van itt, aztán elindul.

Belép az üvegajtón, az előtér fényárban úszik, de zavaróan nagy a csend. Krisznek igaza lehet, tényleg elkezdődött a megnyitó. Ahogy a Krisz által mondott ajtóhoz megy, léptei visszhangot vernek az üres előtérben. Óvatosan, finoman lenyomja a kilincset, és besurran a terembe.

Az első a csend. A második a félhomály.

Felnéz, és már épp fordulna meg, mondván, hogy nyilván félreértett valamit és mégis rossz terembe jött, amikor tekintete átszeli a teret, és a szemben lévő falon spotlámpákkal megvilágított, ismerős képet fedez fel. Megdermed. Aztán tekintete a következő képre ugrik, és már nem gondolkodik – mint akit megbabonáztak, közelebb lép a festményekhez.

Az első képet már ismeri, a tűz és a jég, és fáj látni, mert annyi mindent idéz fel benne, amit olyannyira igyekezett elfeledni, ezért, menekülve a fájdalom elől, önkéntelenül a következőhöz lép. De ahelyett, hogy a képet látná, újabb érzések öntik el, ezúttal félelem és a tagadás, a menekülés vágya, aztán jön a következő, és ő feltartóztathatatlan szenvedélyt érez. Már nem léteznek a festmények, nincsenek színek és formák, csak az érzések vannak, és a múlt, szavak, csókok, érintések emléke... Minden, amire az elmúlt egy hónapban olyannyira igyekezett nem gondolni, és mégis gondolt. Minden, ami szép és ami fáj, és a szíve egyre őrültebb iramban dobog, mert nem tudja még, mi ez az egész, de valahol a lelke mélyén talán hinni szeretne abban, amire még nem mer gondolni...

Aztán az utolsó előtti kép elé érve megtorpan. Elcsitulnak az emlékek, elcsitul a sajgó fájdalom. Csak a festmény létezik. Egy korhadt, göcsörtös, fekete fa, melybe épp villám sújt. A villám a semmiből érkezik, a háttér fehér és élénk, nincsenek felhők, nincsen vihar. Ott, ahol a villám a fába csap, színek fakadnak és friss, zöld hajtások. Kamilla tudja, mit jelent ez, érzi, de még csak magában sem tudja kimondani, megfogalmazni, mert olyan hihetetlen, olyan felfoghatatlan...

És aztán már ott áll az utolsó kép előtt. A térde remeg, a tenyere izzad, a szíve őrülten dobog. Anatómiailag pontosan megfestett, felnagyított szív, aminek az alsó egyharmadát összegyűrt, megsárgult lapok borítják. Közelebb lép. A lapokon nyomtatott szöveg, Rochester és Jane Eyre nevét látja... A háttér fekete, alul viszont lángok és elhamvadó papír...

Papírszív a kép címe, ez az egyetlen, aminek címe is van, alatta pedig: Horváth Kamilla tulajdona, és Kamilla tudja, hogy nemcsak a kép az övé, hanem a szív is, amit ábrázol. A papírszív és az igazi is, ami – most már tudja – nem fog valami átok miatt megállni...

Itt van az egész. A teljes történet képekben elmesélve. Ahogy karját maga köré fonva nézi az utolsó képet, halkan szipogva peregnek a könnyei. Ezt az egészet neki rendezték meg – Krisz, az egész kiállításmegnyitós szöveg, a festmények, Ákos, sőt, feltehetően még Dina is... és ez mind miatta.

– A tiéd. – Adrián hangja szelíden, óvatosan szól mögüle, úgy remeg benne a félelem, akár az éjszaka sötét színeiben a hajnal derengése.

Kamilla nem mer megfordulni, még nem.

– Ennél többre tőlem nem telik, hiszen tudod... nem vagyok valami romantikus alkat. – A férfi hangjában érzi azt az őrjítő, gúnyos mosolyt, és bár szaporán peregnek a könnyei, ő is elmosolyodik. – De akárhogy szeretnél, ezúttal nem hagyom, hogy elmenekülj.

– Ki mondta, hogy menekülnék? – kérdi nagyon halkan, hátha a férfi nem jön rá, hogy sír.

Hallja, hogy Adrián közelebb lép hozzá. Lélegzete a tarkóját csiklandozza, de a férfi nem ér hozzá.

– Kamilla – súgja a fülébe.

A lány testén borzongás fut végig, karját szorosabban fonja maga köré, de még mindig képtelen megfordulni.

– Ha nem lenne teljesen egyértelmű, szeretlek.

A férfi keze a derekára simul, és szelíden kényszeríti, hogy forduljon meg. Kamilla lehajtott fejjel áll Adrián előtt, nem mer felnézni, de a férfi finoman az állához érinti az ujjait, és nem lehet tovább elkerülni, hogy ránézzen.

A tekintetük összefonódik, és Kamilla látja Adrián szemében a szerelmet, olyan tiszta, olyan erős, őszinte és igaz, ő pedig csak nézi, és egyre peregnek a könnyei...

– Te sírsz? – kérdi Adrián ijedten. – Az ég szerelmére, Kamilla, nem csapott agyon a villám, élek!

– Tudom... – motyogja a lány remegős hangon.

– Akkor mi a fene bajod van?

– Nőből vagyok, te ütődött, persze, hogy sírok, amikor a „nem vagyok valami romantikus alkat" férfi, akit tiszta szívemből szeretek, kitalál egy ennyire romantikus dolgot, és véghez is viszi, és aztán azt mondja nekem, hogy szeret, és komolyan azt hiszed...

A férfi vigyorog, amiért Kamilla legszívesebben megütné, vagy megcsókolná, nem is tudja, de Adrián dönt helyette, amikor magához húzza, és belefojtva a szavakat, ajkát az ajkára tapasztja.

***

Adrián egy hónap minden vágyával csókolja Kamillát, de csak akkor könnyebbül meg igazán, csak akkor hiszi el, hogy tényleg a karjában tartja a lányt, amikor Kamilla viszonozza a csókot és a nyaka köré fonja a karját.

A férfi nem finomkodik, nem óvatoskodik, és nem rejt el semmit. A csókban ott van a vágy, a félelem, a szenvedély, és az az őrületes szerelem is, amit érez. Azt akarja, hogy a lány tudja és érezze mindazt, amit ő érez iránta.

Fogalma sincs, meddig csókolja őt. Pillanatok, percek, órák? Talán egy örökkévalóság...

Zihálva válnak szét.

– Akarlak – mondja ki Adrián egyszerűen és talán kicsit nyersen, de képtelen visszafogni magát. – Mit gondolsz, egy kiállítóterem elég extrém?

– Nem fogok veled itt szeretkezni – közli pihegve a lány, és megpróbál hátrébb lépni, de Adriánnak esze ágában sincs elengedni. Inkább még közelebb húzza magához.

– Fogadjunk, hogy meg tudnálak győzni – súgja, ahogy keze Kamilla derekáról a melle felé siklik.

– Ez egészen biztos, de miután egy hónapot szenvedtem miattad, igenis kényelmesen akarom csinálni. Ágyban.

– Szóval csinálni akarod? – nevet halkan, rekedtesen a férfi.

– Minden vágyam... – suttogja Kamilla őszintén, és Adrián testén forró borzongás fut végig attól a rengeteg érzéstől, amit a lány tekintetében lát.

– Ne haragudj az egy hónapért, de... – int körbe a teremben, és reméli, hogy Kamilla megérti, hogy tulajdonképpen kisebb csoda az, hogy ezt ennyi idő alatt sikerült összehozni. De nem volt más választása, olyasmit kellett kitalálnia, ami meggyőzi a lányt, aztán mindent elmondani Ákosnak, hogy megfesthesse – gyakorlatilag az elmúlt egy hónapban Ákos műtermébe költözött, hogy végig ott lehessen, míg a testvére megfesti a történetüket.

– Nem haragszom – mondja Kamilla, majd leheletnyit megvonja a vállát. – Szeretlek.

Adrián mosolyog. Úgy érzi, ezt sose fogja megunni hallani. Lágyan megsimogatja a lány arcát, szelíden letörölve a könnyeit.

– Akkor velem maradsz? – kérdi.

– Igen – bólint a lány.

– És beköltözöl hozzám?

Kamilla félrebillentett fejjel néz rá, és Adrián visszatartja a lélegzetét, amíg a választ várja.

– Mikor?

– Minél hamarabb – vágja rá tétovázás nélkül a férfi. – Mondjuk, ma éjszaka. Nem akarok tovább várni, úgy hiszem, éppen eleget vártam már. És előre figyelmeztetlek: nem engedlek el, soha többet.

– Tényleg ezt akarod?

– Igen, boldogan éltek, míg meg nem haltak és egyebek.

Kamilla könnyekkel a szemében, szélesen mosolyogva bólint, aztán huncut mosoly rebben az ajkára.

– Fogadjunk, hogy szerinted az egyebeken van a hangsúly...

Adrián gúnyos mosollyal az ajkán közelebb hajol a lányhoz, és nagyon lassan, lágyan megcsókolja, majd nyelvével épp csak érintve felhevült bőrét ösvényt rajzol a füle tövéig. Érzi, hogy Kamilla remeg a vágytól, és mi tagadás: imádja, hogy ilyen hatással van rá.

– Azért a boldogan sem elhanyagolható... – súgja a fülébe, majd újra megcsókolja, és a csóknak enyhén sós íze van a lány könnyeitől.

– Tudod – suttogja a férfi, amikor képes egy pillanatra elszakadni Kamilla ajkától –, ez a ruha szörnyen szemtelen...

– Nem az enyém – állítja védekezőn Kamilla, de a tekintete derűsen csillog.

– Tényleg? – somolyog rá Adrián. – Akkor azt hiszem, minél hamarabb meg kell szabadítanom téged tőle...

A lány édesen felnevet. Adrián csak nézi őt, és alig hiszi el, hogy itt vannak, hogy sikerült... hiszen olyan sok minden alakulhatott volna máshogy, annyi volt a kockázat: hogy túl sokáig várt, hogy a lány el se jön, hogy ha meglátja, hogy senki sincs itt, elrohan, hogy... sok, túl sok, nem is akar belegondolni.

– Szeretlek – mondja, mert egyszerűen ki kell mondani, újra és újra...

Kamilla szeme könnybe lábad.

– Most megint sírni fogsz? – kérdi árnyalatnyi gúnnyal a hangjában Adrián, de igazából egyáltalán nem bánja a könnyeket, hiszen tudja, hogy mind-mind boldogságból fakad...

– Attól függ... – süti le a tekintetét szemérmesen Kamilla.

– Mitől?

– Hogy meddig váratsz még, ami a boldogan éltek és egyebeket illeti... – mondja az ártatlanság és az érzékiség őrjítő keverékével, és Adrián, ahogy ölbe kapja Kamillát, vigyorogva úgy dönt, hogy egy pillanattal sem tovább...