Melyben hőseink színre lépnek, de nem igazán kedvelik meg egymást...

Minden rendben lesz – biztatja magát Kamilla –, lehet, hogy csuromvizes, ami tekintve, hogy hova igyekszik, nem a legszerencsésebb, de azért még nincs veszve semmi – kell neki ez a munka, és meg is fogja szerezni.

Behúzódik egy széles, fedett átjáróba, kicsavarja hosszú, mélyvörös hajából a vizet, aztán összefogja a feje tetején. Fél lábra állva előbb az egyik, majd a másik tornacipőjét is megpróbálja megszabadítani a sártól. A farmerért és az ingért semmit sem tehet – mégse vetkőzhet félmeztelenre a város közepén.

Ránéz az órájára, szerencsére még van öt perce – nem mintha ez az öt perc már bármin is segíthetne, de legalább elkésni nem fog. Mély levegőt vesz, és újra nekilódul. Bár próbálja kerülgetni a pocsolyákat, olykor mégis magasra csapja a vizet. Ha nem kellene igyekeznie, és ha nem éppen állásinterjúra tartana, élvezné a tavaszi illatoktól telt langyos esőt, és egy cseppet sem bánná, hogy elázik. Igazából kitárt karral pörögne-forogna, míg úgy el nem szédül, hogy muszáj lefeküdnie, de a világ akkor sem állna meg, forogna tovább, és ő egyszerűen csak élvezné a bőrére szitáló esőt.

Mielőtt elérné a boltot, még eszébe jut, milyen kétségbeesetten néztek rá a lányok a diákszövetkezetnél, mikor szóba hozták ezt a munkát, aztán teljesen elképedtek, mikor ő lelkesen lecsapott rá. Köztük a barátnője, Dina is.

„– Jól átgondoltad, Milla?

– Persze, miért ne akarnám?

– Te tudod..."

Az arckifejezéséből ítélve Dina úgy gondolta, hogy barátnője nem teljesen normális, de Kamilla egyáltalán nem értette, miért, hiszen ennél jobb munkát elképzelni sem tudna, huszonnégy évesen pedig már van annyira érett, hogy megfeleljen – ugyan mit ronthatna el, mikor olyan közegben lesz, amit eleve imád?

Mosolyog, ahogy egy keskeny, macskaköves utcán végre meglátja a könyvesboltot. Ha nem zuhogna és nem lenne késésben, megállna, hogy jobban szemügyre vegye, így azonban csak egy pillantást vet az egyszerű, fekete betűkre – „Átjáró", alatta pedig: „Könyvesbolt és antikvárium" –, a nem túl nagy, és ami azt illeti, nem is túl figyelemfelkeltő kirakatra, a hívogató, barátságos fényre, ami kiárad az utcára, aztán komolyságot erőltet magára – bár az ajka leheletnyit még így is felfelé kunkorodik, a szeme pedig zabolátlan derűvel csillog.

Közvetlenül a bejárat előtt egy pillanatra megtorpan, de tekintve, hogy nincs sok lehetősége, vállat vonva benyit. Kedves csilingelés szökik a tavaszi eső ábrándos hangjaiba.

– Amennyiben csak az eső miatt tért be, úgy akár távozhat is.

Gúnyos, mély hang – megremeg tőle. Bár talán csak a hűvös levegő érintése teszi...

– Én nem... – motyogja, de benne akad a szó, ahogy felnéz. A férfi, aki egy íróasztal mögött ül kényelmesen hátradőlve, felvont szemöldökkel pillant rá. A tekintetéből hidegen és elutasítóan árad felé a kétely.

– Pedig nekem úgy tűnik.

– A diákszövetkezet küldött, Horváth Kamilla vagyok, Hajnal Adriánt keresem – mondja kissé megszeppenten, mosolyt erőltetve az ajkára a lány. Kerüli a férfi tekintetét, igazából azt is kerüli, hogy egyáltalán ránézzen. Talán elpirulna. Vagy ami még rosszabb, a férfi felfedezné a tekintetében a meglepettséget és a... lenyűgözöttséget, bár ezt még magának sem szívesen vallja be. Ugye nem ez a férfi lesz a főnöke? Reméli, hogy nem. Az a tekintet, az a hideg mélység a világosbarna szempárban, mellé pedig a markáns arc, a határozott vonalak, a hanyagul íves szemöldök, a finoman ráncos homlokba hulló éjfekete tincsek, az épp csak derengő borosta – a férfi jóképű, pirongatóan jóképű, de a belőle áradó ridegség riasztja a lányt.

– Most csak viccel.

– Nem.

– Így akar dolgozni?

– Nyilván nem – vágja rá határozottan Kamilla, ahogy felnéz. Idegesíti a férfi gúnyos hangja, azt pedig már végképp nem bírja, hogy gyakorlatilag sértegeti. – Van nálam váltásruha... igaz, nem a legelegánsabb – bizonytalanodik el, ahogy a zsákjában lapuló falmászó cuccára gondol.

– Akkor mégis milyen? – A férfi leplezetlenül méri végig a lányt, az arca azonban közömbös maszk, mintha márványból faragták volna – nem árul el semmit.

– Sportos – nyögi ki a lány, mikor a hallgatás kezd kínossá válni.

– Egy könyvesboltba... sportos. Igazán eredeti – jegyzi meg a férfi tárgyilagosan.

– Nézze, én tényleg szeretnék itt dolgozni – fakad ki Kamilla. – Az ég szerelmére! Nem én tehetek róla, hogy leszakadt az ég!

– Igazán sajnálom, de nem hiszem, hogy megfelelne az... igényeimnek. – A férfi ajka félmosolyra húzódik az utolsó szónál.

Kamilla érzi, hogy könnyű pír kúszik az arcára, aztán rögtön elszégyelli magát, de nem néz félre – csak azért sem –, végül is a férfi fogalmazott kétértelműen, pusztán azért, mert elkanyarodtak a gondolatai, még nem fogja magát kényelmetlenül érezni, hiszen mintha a férfi szándéka eleve az lett volna, hogy zavarba hozza. Hát sikerült, most minden bizonnyal elégedett, bár persze az arcán továbbra sem látszik más, csak közöny – eltekintve attól a félmosolytól, mely olyan gonoszul ível az ajkán.

– Legalább engedje meg, hogy száraz ruhába bújjak – kéri Kamilla, és bár szeretné, nem tudja elrejteni a hangjából a lemondó csalódottságot.

– Miért, amikor odakint még mindig zuhog?

– Mert ha már itt vagyok, szeretnék szétnézni. Talán nem hiszi, de szeretem a könyveket.

A férfi elgondolkodva méregeti, ezúttal talán kevesebb ridegséggel.

– Hátul van a mosdó, arra – mutat a lány háta mögött húzódó könyvespolcok felé.

Kamilla csak biccent egyet, aztán megfordul. Érzi a férfi tekintetét magán, borzongás fut végig a gerincén. Hogy tud ez a férfi így nézni? És mégis miért nézi egyáltalán?

Zavartan lép be a mosdóba, majd kissé kimerülten az ajtónak dől. Megfojtja Dinát, ez egészen biztos – legalább figyelmeztethette volna a tulajra! Vajon a férfi hány szerencsétlen diákmunkást üldözött már el? Mindegyikkel ennyire undok volt? Vagy ez a megtiszteltetés csak neki járt? Megrázza a fejét. Felesleges ezen emésztenie magát, a munkát úgysem kapta meg. A diákszövetkezettől majd küldenek valaki mást, aki talán megfelel a férfi „igényeinek". Igazából nem is baj, hogy elküldte. Talán ki sem bírná, ha mellette kellene dolgoznia – a természete az őrületbe kergetné, vagy inkább az, ahogyan kinéz...

Kamilla megvonja a vállát, aztán vetkőzni kezd, csak a fehérneműjét hagyja magán, bár az is teljesen átázott. Dideregve kapja magára a fekete, vékony anyagú, testhez álló nadrágot, a tartalék zokniját és a fekete-szürke kockás tornacipőjét, majd a sportmelltartót és az ujjatlan topot. Rövid töprengés után kikapcsolja a melltartóját és kihúzza a ruha alól. Megigazítja a sportmelltartót, majd megnézi magát a tükörben – hát, így aztán nem sok mindent bíz a fantáziára, gyakorlatilag minden apró domborulata tökéletesen látszik. Viszont vagy ez, vagy egy kiadós megfázás, akkor pedig inkább kockáztatja, hogy a férfi megjegyzést tegyen a túlzásba vitt „sportosságára". A levett ruháiból amennyire csak tudja, kicsavarja a vizet, mindet az edzős zsákjába préseli, amit aztán visszatesz a táskájába.

Ahogy kilép a mosdóból, a könyvek illata körbeöleli, elringatja. Hogy szereti ezt! A titkok ízét, az ismeretlen történetek suttogását. Körbenéz a boltban – a férfin gyorsan átsuhan a tekintete, épp csak annyit van ideje felfogni, hogy már nem ül, és hogy magas, sokkal magasabb, mint ő, aztán már rebben is tovább, körbe a boltban, ami nem is annyira kicsi, mint gondolta. Ugyan az előtér, ahol az íróasztal is van, nem nagy, de befelé hosszan húzódnak a polcsorok. Mind fenyőből készült, ettől a helyiség meghitt, meleg hangulatot áraszt, bár ehhez talán a rejtett hangszórókból áradó halk zene is hozzátesz. Kamillának halványan ismerősek a hangok, mintha már hallotta volna ezt a dallamot, de akárhogy töri a fejét, nem tud rájönni, mikor és hol.

Azokon a falrészeken, amelyek előtt nincsenek könyvespolcok, szelíd pasztellszínekkel festett képeket lát. A legtöbb különös, borzongató, mesebeli tájat ábrázol, csak némelyiken látszik ember is, de akkor is elmosódva, éppen csak derengve. Ha nem feszélyezné a férfi tekintete, melyet magán érez, amióta csak kilépett a mosdóból, alaposabban is szemügyre venné a képeket, így azonban inkább lassan továbblép, közben szándékosan ügyelve arra, hogy a tekintete nehogy a férfi felé kalandozzon.

Furcsa, hogy csak egy eladó van ebben a hatalmas térben – hozzászokott már a különböző könyváruházakban, hogy egyszerre minimum két eladót is lát, így mégis jobban tetszik neki. Otthonos – ez az, ami eszébe jut erről a boltról. Csak a falak mentén vannak plafonig a könyvespolcok, a térben neki mellmagasságig érnek, így jól belátható az egész üzlet – kivéve a hátsó részét, ahol párlépcsős szintcsökkenés után egy olvasósarkot lát egy kis asztallal és fotelekkel, mellettük pedig egy kandallót – vajon szokta használni a férfi? Mennyire otthonos lehet télen... Megrázza a fejét. Lemondást és cseppnyi keserűséget érez. Egy átkozott zivatar miatt vesztette el – vagyis tulajdonképpen meg se kapta – álmai munkáját.

Ahogy a polcok között kószál – nem figyeli a könyveket, még nem, egyelőre csak a bolt hangulatát akarja érezni –, észreveszi, hogy míg a mosdóban volt, vásárlók érkeztek: egy anyuka és a kislánya. Az anyuka középkorú, kissé szigorú az arca, a kislány azonban bájos szőkeség.

– Itt maradsz, Ritus?

– Igen, anyu.

– Ott leszek annál a polcnál, jó?

– Persze.

– Szólj, ha találtál magadnak valamit.

A kislány csak bólint, vékony, pici ujjaival máris bódultan simítja a könyvek gerincét. Kamilla még emlékszik arra, milyen volt gyerekként felfedezni a könyvek világát, bár igaz, ő leginkább könyvtárban jutott hozzá az olvasnivalókhoz. Amint megtanulta a betűket, nem kellett hozzá sok idő, és a könyvtárosok mind névről ismerték.

Ahogy az anyuka eltűnik az egyik sor mögött, Kamilla meghallja a gyengéd, könnyű hangot. Közelebb lép a polcokhoz, a hang elmélyül, nevetéstől és néhány csepp könnytől maszatossá színeződik. Ujjaival ugyanúgy simítja a könyvgerinceket, mint ahogy a kislány is teszi, de ő még a szemét is behunyja. Tétován lép előre, hallgatózik, ujjai újabb és újabb könyveket hagynak maguk mögött, míg meg nem érzi a hívogató hang érintését a bőrén. Akkor kihúzza a vékony kötetet, és kinyitja a szemét. A könyv türelmetlen, most, hogy már megtalálta, Kamilla érzi megsárgult lapjain a sóvárgás mély illatait.

A kislányhoz lép, leguggol hozzá.

– Nézd csak, ezt a könyvet biztosan szeretnéd.

A kislány elkerekedett szemmel néz rá.

– Miből gondolod? – kérdi bizalmatlanul, halkan. Biztosan nem akarja, hogy az édesanyja rászóljon, mert szóba állt egy idegennel.

– Mert pont egy olyan kedves kislányról szól, mint amilyen te vagy. Szereted az árvákról szóló történeteket? – Félénk bólintás a válasz. – A történetben szereplő kislánynak egyetlen rokona van, miután az édesapja meghal, de ezt a rokont ő egyáltalán nem ismeri, mégis hozzá kell költöznie. Egy szigorú, nagyon szigorú hölgyről van szó...

A kislány Kamilla felé nyújtja a kezét, elveszi a könyvet, aztán az első fejezethez lapoz. Szinte rögtön felcsillan a szeme. Összecsapja a könyvet, és hangosan kiáltva az anyukájához szalad.

– Anyu! Anyu! Ezt szeretném, megkaphatom?

Kamilla elégedetten mosolyog. Mindig elégedett, ha megtalálja egy könyvnek azt, akihez igazán tartozik.

***

Adrián összevont szemöldökkel figyeli a lányt. Fogalma sincs, mit csinált egészen pontosan, de az biztos, hogy eladott egy könyvet. Érdekesnek találja a természetességét, a könnyedségét; ő maga képtelen lenne ilyen kedvességre és közvetlenségre. Talán mégis megtarthatná – merül fel benne, de a gondolat nyomán rögtön bosszúság keserű ízét érzi a szájában. Nem hiszi, hogy okos ötlet lenne alkalmazni a lányt – mit is mondott, hogy hívják? A férfi nem emlékszik rá – túlzottan lekötötte, hogy a lány folyton lesütött szemét lesse, a fekete szempillák hosszú ívét, a néha rávillanó élénk mélyzöldet, az előre hulló vörös tincseket, az átázott blúzát, ahogy formás domborulataira tapad... A lány vonzó, ez tagadhatatlan. Ahogy az is, hogy szemtelenül fiatal. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen – bár a lány láthatóan heves vérmérsékletet tudhat magáénak – sikerült ráijesztenie, valószínűleg már nem is akarja ezt a munkát. Jobb is így, nem hiányzik a bonyodalom.

A férfi megkönnyebbült, amikor a lány eltűnt a mosdóajtó mögött, mert végre újra képes volt józanul gondolkodni. Szerencsére már régen megtanulta, hogyan legyen ura az arcvonásainak, így a lány feltehetően nem vette észre, hogy igazából alig fogja fel, mit beszélnek, mert egészen más köti le a figyelmét. Veszélyes ez a lány – Adrián már most tudja. Mégis van benne valami, valami, ami kíváncsivá teszi, pedig idejét sem tudja, mikor érzett utoljára ilyesmit. Talán ez billentette ki az egyensúlyából, talán ezért volt szokatlanul hideg és undok. Mert az volt, tudja – a lány nem érdemelte meg. Bár ez most már aligha számít.

Miért, hogy ettől leheletnyi szomorúságot érez? Ostobaság, nem szomorúság ez, csak keserű düh, mert így várhat egy másik diákra – néha nem is érti, miért alkalmaz diákokat, mikor olykor több velük a probléma, mint a haszon. Persze anyagilag jól jár, de megéri? Hiszen eddig a szövetkezet egyetlen használható embert küldött, egy végzős fiút, aki még a korához képest is egészen értelmes volt, legalább hamar felfogta, hogy a férfi nem beszélgetős típus, halkan és pontosan végezte a munkáját, amiért Adrián becsülte őt. Igazán kár, hogy végzős volt, ha még pár éve hátra lett volna, most nem lenne itt ez a lány.

A férfi most újra rápillant. Még mindig ott áll a gyerekkönyvek között. Adrián nem tudja róla levenni a tekintetét. Maga sem tudja, miért, de néznie kell a lányt. Talán mert ebben az öltözetben majdnem olyan, mintha meztelen lenne. Meztelen és csábító, ártatlanul édes, olyan...

Elfordítja a fejét, inkább az anyukát és a kislányt figyeli – visszatérő vásárlók, a hölgy mindig szerelmes regényeket, a gyereknek pedig könnyed mesekönyveket vásárol. Amit a kislány most a kezében tart, talán túl komoly lesz neki – ha őszinte magával, tudja, hogy ő ezt még jó ideig nem nyomta volna a kezébe, már persze, ha egyáltalán kikérték volna a véleményét. Hiába próbálja elterelni a figyelmét, a lány így is visszalopakodik a gondolatai közé. A fenébe is, ezeket a fiatal csitriket igazán megtaníthatná valaki arra, hogy ne öltözzenek így, mert ez színtiszta merénylet az egészséges férfiemberek ellen. Mégis visszafordítja a fejét a lány felé.

A lány dermedten áll, a szemét ismét behunyta, tejfehér arcán feszült figyelem.

Most meg mégis mi a búbánatot csinál?

A férfinak találgatni sincs ideje, mert a lány már ki is nyitja a szemét, de mintha nem lenne jelen. A kortárs irodalom felé indul – két polccal lentebb, a történelmi romantikusoknál áll az anyuka és a kislánya. A kislány elmélyülten olvas, az anyuka tanácstalanul válogat.

A lány leemel egy könyvet, épp csak rápillant, és máris visszatér az elégedett mosolya. Aztán a férfi legnagyobb döbbenetére leszedi róla a külső borítót, és gondosan a többi könyv mögé rejti. Már épp szóvá tenné a rejtélyes viselkedést, amikor a lány a pulthoz lép. Ahogy ráemeli a tekintetét, a mosolya kicsit elhalványul, de aztán kihúzza magát.

– Elnézést, segítene? – kérdi vékonyka, már-már cincogós hangon. A férfi értetlenül néz rá, amikor azonban a lány visszafogottan, de jelentőségteljesen biccent, megszólal:

– Parancsoljon.

– Ez ugye az a könyv, amiben egy nő felismerni véli magát egy regény lapjain, és elhatározza, hogy megismerkedik az íróval? – kérdőn elhallgat, majd amikor a férfi nem felel, megint biccent egy aprót.

– Igen, kisasszony – mondja Adrián teljesen zavartan. Elképzelni sem tudja, mit akar a lány.

– Köszönöm, akkor ezt már olvastam – jelenti ki, és elindul vissza, de az anyuka ekkor elé lép.

– Elnézést, elkérhetem?

– Persze – adja át a lány a könyvet.

– Jó könyv?

– Én szerettem – somolyog a lány, és szinte ugrálva megy a bolt hátsó traktusa felé.

Az anyuka végül mindkét könyvet megveszi, amit a lány ajánlott, bár a férfi nem bírja ki, és még úgy is, hogy érzi, bolondnak tűnhet, előhalássza az elrejtett borítót és visszateszi a könyvre – szerencsére a nő egy szót sem szól, csak kissé megrökönyödve néz rá. Ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, Adrián hitetlenül, mégis lenyűgözve néz utánuk, míg el nem nyeli őket a továbbra is rendíthetetlenül zuhogó eső.

– Elmentek, előjöhet! – kiált nyersen hátra.

A lány félénk mosollyal az arcán bukkan elő a bolt hátsó része felől. Úgy lépeget felé, mintha bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt, vele egy térben. A férfi nem hibáztatja ezért.

– Mit csinált az előbb? – kérdi zordan, de úgy érzi, nem tudja teljesen elűzni a kíváncsiságot a hangjából.

A lány leheletnyit elpirul – tejfehér bőrén üdítő látvány a kedves rózsaszín.

– Eladtam két könyvet – vágja rá rövid töprengés után, egészen határozottan.

A férfi magában megmosolyogja.

– Igen, ezzel tisztában vagyok. De honnan tudta?

– Mit?

– Kérem, ne nézzen hülyének, nagyon jól tudja, hogy mire gondolok.

A lány sóhajt, majd zavartan megvonja a vállát.

– Éreztem.

– Mindig érzi?

– Igen.

A férfi töprengve fürkészi a lány arcát.

– Mit mondott, hogy hívják?

– Kamillának.

Adrián ajka gúnyos mosolyra húzódik.

– Nos, Kamilla, kap tőlem egy esélyt. Ha talál nekem egy könyvet, felveszem.

A lány elkerekedő szemmel néz rá – érdekes figyelni, ahogy a szemében egyszerre villan meglepettség és méreg. Aztán elkapja a tekintetét, és bólint. A férfi, bár a lány nem szólal meg, mégis hallani véli, ahogy magában bosszúsan káromkodik. Kíváncsi rá, hogy milyen lenne akkor, ha teljesen kikelne magából, ha nem próbálná a rendezettség igájába hajtani a heves természetét, ha a szenvedély nyíltan eluralná a vonásait. A férfi tekintete előtt vágytól felhevült képek lebegnek: a lány, ahogy meztelenül hozzásimul, a bőre forró, akár a szerelemtől megittasult, ledér nyáréjszakák... Ez így nem lesz jó, már megint olyan irányba kalandoznak a gondolatai, amerre nem kellene. Az eszével azt kívánja, hogy a lány bukjon el a próbán, de a szíve mélyén nagyon szeretné, ha találna egy könyvet – pedig hát ez természetesen kizárt dolog. Akkor miért is vetette fel ezt az ötletet, miért ad neki esélyt? Nem lett volna egyszerűbb hagyni, hogy elmenjen? Mégis mi ütött belé, hogy itt akarja tartani?

– Nincs itt egy könyv sem, ami akarná magát – suttogja összeráncolt homlokkal Kamilla, hangjából kiütközik az értetlenség, a zavartság.

A férfi válaszul csak felvonja az egyik szemöldökét.

– Maga tudta ezt! – kiált fel hirtelen a lány, a hangjából áradó harag marja a férfi bőrét.

Dühösen még elbűvölőbb – állapítja meg Adrián, és elnyom egy mosolyt.

– Kíváncsi voltam, hazudni fog-e.

– Akkor most elégedett?

– Tulajdonképpen azt vártam, hazudni fog. Úgy tűnik, mégsem akarja annyira ezt a munkát.

– Téved, igenis akarom. Egyszerűen nem szoktam hazudni.

– Mindenki hazudik.

Mereven nézik egymást, egyikőjük sem kapja félre a tekintetét. A férfi úgy érzi, kimondatlan szavak lángolnak fel és hunynak ki a köztük lévő térben. Ki tudja? Ha sokáig állnának így egymással szemben, estére talán mindkettejük ruhája tűz- és füstszagú lenne.

Végül a férfi néz félre – okosabbnak látja, ha enged, mert az a zöld szempár túl csábító, még a végén igen ostobán olyasmit mondana vagy tenne, amit aztán örökre bánhatna.

– Mikor tud kezdeni?

– Hát felvesz? – kérdez vissza a lány, lelkesedés helyett gyanakvóan összeszűkülő szemmel.

– Nagyon valószínű, hogy meg fogom bánni, de igen. Nincs kedvem arra várni, hogy újabb ostoba diákot küldjenek. Maga legalább – úgy tűnik – ért az emberekhez és a könyvekhez. – Túl sokat mondott, tudja. Olyan, mintha magyarázkodni akarna, pedig ő a főnök, nincs arra semmi szükség, hogy megindokolja a döntéseit. Kihúzza magát és Kamilla felragyogó arcával mit sem törődve odaveti: – Holnap reggel nyolcra várom. Megfelel?

– Igen, tökéletes.

– Nem viselem jól a késést.

– Van bármi is, amit jól visel? – A lány riadtan a szája elé kapja a kezét, látszik, hogy a kérdést nem állt szándékában hangosan is kimondani. A férfi úgy dönt, elengedi a füle mellett a szavakat és nem gyötri tovább leendő alkalmazottját.

– Menjen, mielőtt meggondolom magam – közli hidegen, de csak azért, hogy a lány érezze, attól, hogy nem teszi szóvá, még nagyon is jól hallotta, amit mondott.

Kamilla bólint, majd rózsaszínre pirult arccal, köszönés nélkül kiszalad a boltból. A férfi elgondolkodva néz utána, majd halkan, dörmögősen felnevet.