Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, és hát azt kell mondjam, hogy lassan a végéhez érünk a történetnek.
Viszont, ha már december van, hadd jelentsem be, hogy megírtam az idei karácsonyi novellámat. A címe Fagypont, és most lehet jelentkezni a nyereményjátékra, hogy megszerezd, majd december 20-tól megvásárolható lesz 💙❄️ A nyereményjátékot a galviragflower Instagram oldalon találjátok meg ☺️
De most jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Beletörődtem a sorsomba, mely a watfordi házba, az Odúhoz és a Kagyló Lakhoz kötött. Állandó társaságom Molly és Fleur volt, olykor együtt, olykor felváltva, és Fleur néhányszor meglátogatott Watfordban is. Szerettem vele lenni, kiderült, hogy egészen kedves lány, és sok mindenben hasonlítottunk, talán ő lett az egyik legjobb barátom, míg a háború tartott. A nagy változás már az új évben, 1998-ban érkezett egy márciusi napon. Március volt, de a szokottnál hidegebb idő volt, így fehér, garbós, hosszú ujjú felsőt vettem fel, hosszú nadrágot és bakancsot, mert lábam fázott a papucsban. Előfizettünk a Reggeli Prófétára, mert bár tudtuk, hogy rengeteg mindent elhallgatnak és talán hazugságokkal is tele van, de engem mégis szórakoztatott. Elfogadtam Fred álláspontját, éreztem, hogy igaza van. Ha halálfaló lettem volna, én is meg akartam volna találni azt, aki kicsúszott a markomból. Megértettem és elfogadtam, hogy Fred félt engem, sőt jól is esett, de a bezártság, a korlátoltság néha borzasztóan kikészített.
Éppen a télikertben olvasgattam a Reggeli Prófétát, és kedvenc szórakozásomat töltöttem: próbáltam rájönni, melyik hír igaz, melyik nem, és az újság végén feltüntetett halottak és eltűntek listáját csak gyorsan végigfutottam, hogy nincs-e ismerős név közöttük. Alig ismertem valakit Angliában, de akiket igen, azokat féltettem.
Kint feküdtem a télikert padján, s magasba tartva az újságot, olvastam, mikor hangos kopogtatás törte meg a csendet, s én felpillantottam az ajtó irányába, bár a falak miatt nem láttam el odáig. Ilyenkor nem kellett volna itthon lennie senkinek, bár jobban belegondolva egyik iker sem kopogott volna. Letettem az újságot az alacsony asztalra, felálltam, és elindultam az előszobába.
- Ki az? - kiabáltam ki az ajtóhoz érve. Nem mertem ajtót nyitni azonnal.
- Én vágy'ok áz, Fleur! - szólt be a kint álló, én pedig már ki is nyitottam az ajtót, hogy bejöhessen. Belibbent a szőke lány, s egy pillantás alatt felmértem, hogy ma valami más, mint eddig.
- Nem vártalak mára, Fleur, valami baj történt? - fogtam meg a kezét azonnal. Lihegett, mintha a Kagyló Laktól egészen idáig futott volna.
- 'Arryék visszájöttek, ott vánnák nálunk - rohant le a hírrel.
- De ez jó... Nem? - értetlenkedtem. Az esküvő óta nem hallottam Harryről, Ronaldról és Hermionétól, és annak már lassan nyolc hónapja. Fogalmam sem volt, merre vannak és mit csinálnak, de ez jó is volt így, mert én inkább a saját életemmel foglalkoztam, nem az övékkel.
- Igen, igen, de mágukkál 'oztak válákit - magyarázta, az ajtót nem csukta be maga mögött, és én sem tettem semmit. Vártam azt a nagy hírt, ami miatt idáig sietett és amiért ilyen izgatott volt. - 'Sák veled 'ájlándó beszélni.
- De mégis ki az? - értetlenkedtem. Senki nem lehetett itt, akit én korábbról ismertem és Fleur számára idegen.
- Nem tudjuk á nevét - ingatta a fejét. - De á te nevedet ismételgeti. Gyere át 'ozzánk, kérlek.
- Persze - bólintottam. - Menjünk.
Sietve hagytuk el a házat, de az ajtót még becsuktuk magunk mögött, és Fleur intett is a pálcájával, hogy biztosítsa egy varázslattal a házat, majd futva mentünk a hoppanálás-gátló bűbáj hatókörének szélére, s léptük át annak határát. Amint ez megtörtént, Fleur megragadta a karomat, és dehoppanált.

Mikor ismét talajt ért lábam, térdem megrogyott, elvesztettem az egyensúlyomat, és térdre estem. Megütöttem térdem, de Fleur karja azonnal fel is rántott.
- Oh, basszus - nyögtem fel, de Fleurnek hála már talpon is volt. - Megyek már, megyek már, Merlinre, ne rángass.
Fleur nem engedte el a kezem egészen addig, ameddig a Kagyló Lakhoz nem értünk, ott aztán elengedett, s berontott az ajtón. A kertből a konyhába érkeztünk, onnan pedig a nappaliba, ahol William járkált gondterhelten.
- William - szóltam, mire felénk pillantott, s arcán láttam, hogy megkönnyebbült.
- Hála az égnek, hogy itt vagy! - sóhajtott, s elém lépett. - Egyre csak norvégül hablatyol és a nevedet mondja - intett a hátsó sarokba.
- Hol van? - ziháltam.
Kifáradtam a futástól, de a norvég nyelv említése miatt nagyot dobbant szívem. Tenyerem izzadt, és szívem ütemtelenül vert.
- Ott - intett a nappali másik felébe, ahol a sarokban kuporgott egy apró teremtés. Pléd takarta a fejét és a testét, teljesen beburkolózott. Nagyot nyeltem, igyekeztem csillapítani szívverésem, bólintottam Fleurnek és Williamnek, majd közelebb léptem az aprósághoz.
- Hei - köszöntem neki norvégul.
Amint meghallotta a hangomat, felém kapta fejét, nagy, barna szemeit rám szegezte, és a takaró alól kibukkant néhány göndör, fekete tincse. Azonnal felismertem, de ő gyorsabb volt: nevemet sikkantva ugrott fel, és kitárt karokkal rohanni kezdett felém.
- Herregud, Ruth! - kiáltottam fel, s könny szökött a szemembe megkönnyebbülésemben. Az immár hat éves, barna bőrű, göndör, fekete hajú kislány volt az, akit szinte születése óta ismertem és neveltem, szinte gyermekem lehetett volna, úgy szerettem őt. Azt hittem, meghalt, és most, kilenc hónappal később mégis itt volt. Lehajolva fogadtam ölelését, s olyan nagy lendülettel ugrott nekem, én pedig annyira elgyengültem, hogy mikor karjaimba zártam őt, hátra estem, s elterültünk mindketten a padlón. Úgy öleltem, szorítottam, mint még soha, és nem akartam elengedni egy percre sem. Felzokogtam, úgy törtek elő rég nem látott könnyeim, mint a felszínre bukkanó forrás vize. Éreztem, hogy sovány kis teste reszket karjaimban, ő is sírt és úgy kapaszkodott belém, mintha soha nem akarna ereszteni. Én sem akartam.
- Ruth, jól vagy? - kérdeztem norvégul, miután felültem, és éppen csak annyira toltam el magamtól, hogy arcára nézhessek. Ajkai lekonyultak, orcáját könnyek nyoma csíkozta. - Most már minden rendben lesz, hallod? - folytattam. - Vigyázok rád - súgtam, és csókot leheltem kócos hajára, míg ő egyre csak a nevetem mondogatta és sírt.

Óráknak tűnő percek teltek el, együtt feküdtünk a kanapén, s Ruth szépen lassan álomba merült karjaimba. Mikor ez megtörtént, én óvatosan engedtem el és álltam fel mellőle. Betakargattam, megpusziltam az arcát, majd átsétáltam a konyhába, ahol a többiek is voltak.
- Elaludt - súgtam. William kiszórt egy bűbájt, hogy Ruth ne ébredjen fel a beszélgetésünkre.
- Honnan ismered őt? Még Norvégiából, ugye? - kérdezte Bill.
- Igen - bólintottam, s igyekeztem nem elmerülni a múltban. - Mint anyám engem, én is néhány naposan találtam Ruth-ot, mikor éppen csak tizennégy lettem. Én vigyáztam rá, aztán neveltem, mikor nagyobb lettem. Nagyon fontos nekem. Mikor elszöktem a halálfalók elől, azt hittem meghalt, de most mégis itt van, és... - akadt el a lélegzetem, s nem bírtam leplezni örömöm miatti széles mosolyomat.
- Sziasztok - jelent meg hirtelen Harry, Ronald és Hermione a lépcsőn lerohanva. - Szia, Raven.
- Sziasztok - mosolyogtam rájuk. Bár Harryvel és Ronalddal nem volt jó a kapcsolatom, mégis örültem, hogy mindannyian épségben visszatértek, s láthatóan mindhárman jól voltak. - Jó titeket itt látni.
- Jól vagy, Raven? - mosolygott Hermione.
- Jól, köszönöm - bólintottam.
- Ki volt az a norvég kislány? - kérdezte Hermione kíváncsian, de nem volt olyan vehemens, mint a két fiú. - Jobban érzi magát?
- Igen - mosolyogtam. - A neve Ruth, és gyakorlatilag én neveltem fel. Azt hittem, meghalt, de ti visszahoztátok. És ezért elmondhatatlanul hálás vagyok - néztem mindhármukra. - Mi történt? Hol találtátok?
- A Malfoy kúriában voltunk, ott találtuk az alagsorban - magyarázta Harry. Hallottam már a Malfoy családról, mióta itt vagyok Angliában: nagymúltú, befolyásos, aranyvérű arisztokraták voltak, és mára már nyíltan halálfalók.
- Egyedül volt? - kérdeztem, mire ők gyászos pillantást vetettek egymásra.
- Nem volt ott senki olyan, akit ismerhetnél - válaszolta Hermione.
- Értem - bólintottam. - És ti jól vagytok?
A felelet csak sűrű bólogatások voltak, így én is ennyiben hagytam a dolgot. Mielőtt azonban a beszélgetés folytatódhatott volna, az ajtó szinte kirobbant, és egy kipirult arcú Fred esett be rajta. A szívemhez kaptam ijedtemben, és norvégul káromkodtam, annyira megijedtem a hirtelen érkezéstől.
- Raven! - sóhajtott megkönnyebbülten Fred, amint meglátott.
- Te jóságos Merlin - ziháltam. - Hozod itt rám a frászt, te idióta - csaptam a karjára, ahogy mellém lépett, de ezzel nem foglalkozva átölelt, s mutatóujjával maga felé fordította arcom, hogy aztán forrón megcsókoljon. Hallottam, hogy Harryék felhördülnek mögöttünk, de nem foglalkoztam velük, teljesen elvesztem Fred ölelésében és csókjában. Persze, hogy hármasuknak fogalma sem volt arról, hogy mi egy párt alkotunk. Fred csókján, remegő leheletén éreztem a félelmet, mely átjárta egész testét. Ajkunk és nyelvünk egybefonódott, szorosan ölelt magához, szinte szorított.
- Soha többé ne tűnj így el - lehelte ajkaimra, mikor kissé eltávolodott. - Annyira megijedtem, amikor nem voltál otthon. Rohantam az Odúba, de ott nem találtalak, aztán siettem ide.
- Ne félts ennyire, szerelmem - simítottam meg az arcát, még egyszer megcsókoltam, majd elléptem tőle.
- Hogy ne féltenélek, te lány, amikor halálfalók elől menekülve érkeztél Angliába? - ölelt meg újra, de most jóval rövidebben.
- Ez mégis mikor történt? - kérdezte Ronald, hangja szinte felháborodott volt.
- Ilyenek történnek, ha nem vagy itt, kisöcsém - horkantott Fred viccesen, fellengzősen, átkarolt, én pedig derekát fogtam át egyik kezemmel. - Egyébként örülök, hogy jól vagy - folytatta gúnyosan Fred.
- Freddie, itt van - súgtam neki izgatottan.
- Ki van itt? Vagy mi? - ráncolta szemöldökét Fred, s felém kapta tekintetét.
- Ruth - leheltem, s éreztem, hogy arcomon végigfolyik egy örömkönny. - Itt van Ruth, él és itt alszik a kanapén - mutattam a nappali irányába.
- Merlinre - súgta.
- Mi legy'en á lánnyál? - kérdezte hirtelen Fleur.
- Nem hagyom magára - szaladt ki a számon azonnal, s elléptem Fredtől, aki kővé dermedten, hevesen forgó gondolatokkal nézett rám néhány pillanatig.
- Tálán veletek lák'átná - folytatta Fleur.
- Én... Nem is tudom - szólt óvatosan Fred, s láttam, hogy fel rám nézni.
Megértettem, hiszen egy gyermekkel nehéz együtt élni, de még Fred ellenszegülése sem tántoríthatna el attól, hogy Ruth velem maradjon. Úgy szerettem őt, mint egy testvért vagy gyermeket, képtelenségnek láttam, hogy elengedjem azok után, hogy most újra rátaláltam.
- Raven - szólt egy lágy hang, s csak ekkor vettük észre, hogy Ruth ott áll a konyha sarkában.
- Miért nem pihensz, szívem? - kérdeztem, s azonnal odamentem hozzá, ő pedig a karomba vetette magát, így bár nem volt könnyű, felkaptam, s ő derekam köré fonta lábait, nyakam köré pedig kezeit. Én angolul szólaltam meg, ő viszont norvégul válaszolt. Anyámmal angolul beszéltünk, de szépen lassan megtanultam a norvégot is, és mikor már a csapattal voltam, ezt tökéletesítettemy de soha nem feledtem az angolt. Voltak a csapatban angolul és norvégul beszélők is, így Ruth tökéletesen értette az angolomat, de ritkán szólalt meg ezen a nyelven.
- Elmentél - felelte norvégul.
- Itt vagyok, Ruth - simítottam meg a fejét. - Nem megyek sehova - mondtam neki, de közben Fred szemeibe néztem.
Világosbarna szemeiben csillogást és beletörődést láttam, majd száját megadón elhúzva, halkan sóhajtott, közelebb lépett, s Ruth-tal együtt magához ölelt, majd röviden megcsókolt. Nem szólt semmit, mégis tudtam, hogy mit gondol. Tudtam, hogy elfogadja a helyzetet, és Ruth velünk fog maradni.