Sziasztok! Meg is érkezett a következő fejezet, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Nagyon örülnék a kommenteknek ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a véleményeket szeretettel ❤️

Harry százfűléfőzetet ivott, így most úgy nézett ki, mint egy vörös, göndör hajú taknyos, és még kevésbé tudtam komolyan venni, mint korábban. De egye fene, túl kellett esnem ezen, teljesen mindegy, Harry hogyan nézett ki.
- Szóval - vettem nagy levegőt. - Bocsánatot akartam kérni a tegnap történtek után - böktem ki. - Amint megláttam, megszállottja lettem az órának, és mivel a pálca híján nem igazán tudtam gyakorolni a mágiámat, így eluralkodott rajtam, teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett. Ne haragudj.
- Megértem - bólintott. Nem tudtam kiigazodni az arckifejezésén. - A többiek elmondták, mi történt, szóval komolyan megértem.
- Mit mondtak pontosan? - kérdeztem vissza gyanakodva.
- Hogy... - hezitált, majd lejjebb  halkította a hangját, úgy folytatta. - Azt mondták, hogy Mrs. Weasley bátyja, Fabian volt a nevelőapád, és családi örökségként tekintett az órára. Elmondták, hogy Fabian meghalt, a felesége elmenekült veled, de aztán támadás ért benneteket, és csak te élted túl. Raven... Nagyon  sajnálom, őszinte részvétem.
- Nem, Harry... Ezt ne - ingattam a fejem elutasítóan. - Én... Én csak bocsánatot szerettem volna kérni a tegnap történtekért, és reméltem, hogy elfogadod.
- Persze - bólintott a vörös hajú Harry.
- Kösz - biccentettem, hátráltam egy lépést, majd elfordultam, és eljöttem Harrytől. Ennyi éppen elegendő is volt, megkaptam, amiért jöttem, és már mentem is tovább. Nem kedveltem Harryt, ez ezután sem változott, csak a bocsánata kellett és kész.
- Minden rendben? - kérdezte Fred, amint mellé léptem. Éppen Charlie-val és egy alacsony, angyalarcú, szőke lánnyal beszélgetett, mindhárman pezsgőztek.
- Igen - bólintottam mosolyogva. - Sziasztok - fordultam Charlie felé.
- Szia, Raven - mosolyodott el a férfi, és úgy tűnt, mosolya őszinte.
- A többiek pletykáltak, vagy emlékszel rám? - vigyorodtam el. Mindig öröm volt, mikor egy Weasley tárt karokkal fogadott.
- Igazából mindkettő - húzta el a száját viccesen. - És te még nem is találkoztál a párommal, Dawnnal - fordult a lány felé, akit ölelt. Dawn angyali mosolyt villantott rám, ami legnagyobb meglepetésemre egy kicsit sem volt mű, majd kezet nyújtott.
- Szia - szólt, mikor elfogadtam a jobbot. - A teljes nevem Dawn Chrissy Mendes, de hívj csak Dawnnak, nagyon örülök.
- Raven Prewett, szintúgy - bólintottam. - Mióta... Vagytok együtt? - intettem kettejükre.
- Két éve - mosolyodott el Charlie.
- Gratulálok - bólogattam, de mielőtt válaszolhatott volna valaki, az eddig halkan szóló zene elhallgatott, és mind éreztük: eljött az idő, kezdetét veszi a szertartás.

Az átmelegedett levegőjű sátorban fokozódó várakozás jellemezte a hangulatot; a násznép egyhangú zsongását néha egy-egy rövid, izgatott kacaj törte meg. Miután mind elfoglaltuk a helyünket, az eddig nem, vagy csak keveset látott Molly és Arthur is előkerült; mosolyogva, rokonoknak integetve siettek végig a széksorok között. Molly vadonatúj, ametisztszínű talárt és hozzá illő süveget viselt, szinte ragyogott. Az első sor belső végén most felállt Bill és Charlie - rajtuk is dísztalár volt, s a gomblyukukban rózsa fehérlett, amit nemrég tűzhettek fel, mert beszélgetésünk alatt Charlie-n még nem volt ott a virág. Fred éles füttyel köszöntötte őket, mire felnevettem, a véla-lányok pedig hangos viháncolással jutalmazták.
- Valakiknek bejössz - vigyorogtam a lányok felé, de szavaimat Frednek címeztem.
- Erre inkább nem mondok semmit - dörzsölte meg az állát Fred, de nem fejtette ki, és reagálni sem volt időm, mert a násznép elcsendesedett, mert felzengett a zene, mely mintha a fellógatott, arany léggömbökből szólt volna.
- Óóóó! - Hermione mint a rugó, úgy fordult ültében a bejárat felé.
Az összegyűlt boszorkányok és varázslók az ámulat sóhajával fogadták az apja oldalán belépő Fleurt. A menyasszony szinte lebegve siklott a bíborszőnyegen, amit lefektettek a földre a sátorban; Monsieur Delacour döcögött és szélesen mosolygott. Fleur nagyon egyszerű szabású fehér ruhát viselt, és úgy tűnt, mintha tompa, ezüstös sugárzás áradna a testéből. Ez a fény, mely máskor elszürkítette a körülötte állókat, ma épp ellenkezőleg, megszépített mindenkit, akire ráhullott. Az arany ruhás Ginny és Gabrielle még bájosabbak voltak, mint máskor, s miután Fleur odaért mellé, Bill is úgy festett, mintha sose találkozott volna Fenrir Greybackkel.
- Hölgyeim és uraim - csendült egy éneklős hang. Bill és Fleur előtt egy bozontos hajú, pöttöm varázsló állt. - Azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük két hű szív frigyét...
- Hát igen, tudtam én, hogy kell ide a diadémom - jegyezte meg jó hangosan suttogva egy néni, akit az undok Muriel néniként azonosítottam be. - De fenntartom, hogy Ginevra ruhája túl mélyen dekoltált.
Ginny vigyorogva hátranézett, rákacsintott Harryre, aztán gyorsan megint előre fordult, mire az én szemöldököm magasra szaladt, és kis híján ki  is robbant belőlem egy nevetés, de még idejében magamba fojtottam.
- Akarod-e, William Arthur, feleségedül a jelenlévő Fleur Isabelle-t?
Az első sorban ülő Molly és Madame Delacour csendesen belezokogtak egy-egy darab csipkébe. A háttérben felharsanó rekedt trombitaszó félreérthetetlenül jelezte, hogy Hagrid is használatba vette asztalterítőnyi zsebkendőjét. Hermione megfordult, és rámosolygott Harryre; az ő szeme is csordultig volt könnyel. - Akkor e perctől férj és feleség vagytok.
A bozontos kis varázsló Bill és Fleur fölé tartotta pálcáját, s hamarosan ezüst csillagok százai keringtek az ifjú pár ölelésben egyesülő alakja körül. Aztán Fred és George, valamint a példájukat követő násznép lelkes tapsa közepette kipukkadtak az arany léggömbök, és paradicsommadarak meg apró aranycsengettyűk libbentek ki belőlük, hogy dallal és csilingeléssel gazdagítsák az ovációt.
- Hölgyeim és uraim - harsogta a bozontos varázsló. - Kérem, álljanak fel!
Mindenki úgy tett - Muriel néni kelletlen morgás kíséretében. A ceremóniamester intett a pálcájával, mire az aranyszékek kecsesen a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a sátor vászonfalai; a vendégek immár egy hatalmas, aranyrudakra támaszkodó baldachin alatt álltak, s élvezhették a napfényben fürdő gyümölcsöskertre és a környező tájra nyíló pompás kilátást. A fedett tér közepét most folyékony arany öntötte el: a jelenség kerek tóvá hízott, hogy aztán ragyogóan fényes táncparketté dermedjen. A lebegő székek fehér terítős kis asztalok köré rendeződtek a levegőben, majd azokkal együtt, kecsesen leereszkedtek a földre. Bevonultak az aranykabátos zenészek, és elfoglalták a helyüket egy pódiumon. Minden oldalról pincérek tűntek fel. Többen közülük ezüst tálcán sütőtöklevet, vajsört, pezsgőt és Lángnyelv-whiskyt hoztak, mások gyümölcstortából és szendvicsekből rakott ingatag tornyokat cipeltek. Minden bőséges, szinte végeláthatatlannak tűnt, és bár alig ismertem ezeket az embereket, mégis mindenkit boldognak láttam, és ami még megdöbbentőbb: én is annak éreztem magam.
A zenészek rázendítettek. Elsőként az ifjú pár lépett a táncparkettre, a násznép tapsától kísérve. Egy perc múlva Arthur táncba vitte Madame Delacourt, őket pedig Molly és Fleur apja követte. Szép párcsere volt, tökéletesen szimbolizálta a családok egyesülését. Még néhány pár követte a példájukat, és én ámulva figyeltem a lágy keringőre táncolókat, s köztük Fleurt, aki olyan mérhetetlen szerelemmel nézett Williamre, mintha nem látott volna gyönyörűbb és csodálatosabb embert. Mintha a másik felét találta volna meg. Biztos voltam benne, hogy ez így is volt.

- Jó éjszakát - suttogtam, s egyenként csókot leheltem mind a három kisgyermek feje búbjára. A csapatban három pöttöm volt, ahogy én neveztem őket: a nyolc éves Bonnie, az öt éves Carl, és a legfiatalabb, Ruth, aki ekkor még csak három éves volt. Minden este én fektettem le őket, mesét mondtam nekik, és megvártam, amíg elalszanak, csak utána hagytam el a szobát.
- Jó éjszakát - motyogták félálomba, mire elmosolyodtam. Mindig elaludtak a mesétől, a meleg, némítóbűbájjal ellátott szobában, ahol senki nem zavarta őket. Csak tizenhét éves voltam, de megmelengette a szívemet ez a három kis pöttöm, akik most itt aludtak körülöttem.
- Raven - lehelte alig hallhatóan a kis Ruth. Azt hittem, hogy már elaludt, így most érdeklődve fordultam az oldalamra, és hagytam, hogy hozzám bújjon.
- Miért nem alszol? - simítottam ki egy göndör, fekete tincset az arcából. Ruth-nak szeplős arcocskája volt és göndör, kesze-kusza haja, amit minden nap vagy húsz percig tartott kifésülni. Ő szokott a leggyorsabban elaludni, ezért is lepett meg, hogy még ébren van.
- Azon gondolkodtam - motyogta töredezve. Ruth nem volt a beszéd mestere. Későn kezdett beszélni, sokáig magába fordult, ezért most, három évesen már sok mindent akart mondani, de nem volt még képes rá, így sokszor belekavarodott a gondolataiba, és csak szuszogások és nyögések lettek a beszélgetésekből. - Hogy... Hanne mesélt valamit...
- Mit mondott? - ösztönöztem. Hanne tizennégy éves volt, és mikor a várost járta, előszeretettel lopózott be a könyvtárba, lételeme volt az olvasás és a tudása gyarapítása, bár hontalan árvaként nem sok lehetősége volt erre.
- Olvasott valamit - szuszogta Ruth, és minden szava között úgy nyammogott, mintha megenné a száján kiejtett betűket. - Azt mondta, hogy... Mindenkinek van egy párja, akivel egész lesz, ha találkoznak - mondta lassan. - Hogy az ember egész életében őt keresi. És csak vele lehet egész. Nélküle csak fél.
- És mit gondolsz erről? - kérdeztem, miután nagy nehezen, lassan kinyögte.
- Hogy... Szerintem nekem te vagy az - mondta, és én meghatódtam. - Én nagyon szeretlek, Raven.
- Én is szeretlek - simítottam meg az arcát. - Na, gyere, te kis manó - öleltem magamhoz szorosan.
Nem tartottam valószínűnek, hogy Ruth három évesen felfogta volna, hogy az a bizonyos legenda valójában a szerelmesekről szólt és Hanne valószínűleg a szerelemről ábrándozott, mikor ezt elmesélte a kislánynak, mégis jól esett. Jól esett, mert Ruth egy valamit biztosan felfogott a történetből: a feltétlen és soha nem szűnő szeretetről szólt. Ruth soha nem ismerte az anyját, és bár nem állt szándékomban átvenni az idegen nő helyét, illetve tizenhét évesen nem is tudtam volna, mégis a kislány hozzám kezdett kötődni úgy, ahogy egy gyereknek az anyjához kellett volna. De Ruth-nak csak én maradtam.

Ez a régi, két éves történet jutott eszembe, ahogy elnéztem a friss házasokat, mert szent meggyőződésem volt, hogy Bill és Fleur szemében ott van az a szerelem, ami két félembert egy egésszé tesz a legenda szerint.
- Raven - állt be elém Fred hirtelen, s ezzel visszazökkentett a valóságba.
- Igen? - pillantottam fel rá ártatlanul. Az, hogy a szerelem legendája járt az eszemben, majd hirtelen Fred lépett elém, görcsbe rántotta a gyomromat, és ez nem tetszett.
- Az van - vett mély levegőt, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy valami nagyon komoly dolgot akar mondani, míg meg nem láttam a szemében azt a csillogást, ami mindig elárulta, hogy vicces kedvében van. - Hogy ígértél nekem egy táncot - mondta ki, én pedig elnevettem magam. Hihetetlen volt, hogy Fred mindig akkor bukkant fel, és nevettetett meg, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Fogalmam sem volt, hogy megérezte-e vagy csak a véletlen műve volt, de bárhogy is legyen, közelebb hozta ez hozzám őt.
- Jól van, ez igaz - mutattam rá. - Tényleg így volt.
- Ez az! - bokszolt a levegőbe, mintha valami nagy dolgot nyert volna azzal, hogy velem táncolhat, én ismét nevettem, ő pedig a kezét nyújtotta.
Egy pillanatig hezitáltam. Az járt a fejemben, ami az előbb átsuhant rajtam: az összetartozás legendája, majd Fred feltűnése és az, amit ez a kettős okozott bennem. Végül ismét elhessegettem a gondolatot, és kezem a tenyerébe csúsztattam, ő pedig pörgetve vezetett a táncprakettre.
Kezemet a nyaka köré kulcsoltam, s éreztem, ahogy két nagy tenyere végigsimít a derekamon, ahogy átkarol, mellkasunk összeért, olyan közel álltunk egymáshoz. Megölelt már párszor és a lábunk sokszor összeért - a párkányomon ülve vagy az ebédlő asztalnál - de soha nem akadt el a lélegzetem tőle, soha nem ragadt bennem a szó és soha nem éreztem ilyen elképesztő forróságot. Ajkaim elnyíltak , kiszáradt a szám, és egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok.
- Öhm... Mozogni is kellene, nem? - kérdeztem félhangosan, de tekintetem nem eresztette az övét.
- Öhh... Igen - hebegte. Eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy ő is csak bámult engem.
Lassan billegni kezdtünk jobbra-balra, közben forogtunk körbe, mintha értenénk a tánchoz, s egy idő után fejemet Fred vállára fektettem. Soha nem voltam igazán bátor, ha komoly érzésekről volt szó, soha nem kezdeményeztem és általában inkább futottam volna el a másik szégyenszemre, minthogy bevalljam, mi van a szívembe, de most valahogy máshogy. Olyan természetes volt, hogy Freddie mellettem van, hogy figyel rám, hogy beszélgetünk, és hogy itt táncolunk egymás karjaiban. Most más volt, mert tudtam, hogy ez már sokkal több bizalomnál, és bár nem voltam biztos benne, hogy viszonzott-e, mégsem zavart. A sok kétkedés, magány és félelem után ilyen mély boldogságot és melegséget érezni elképesztően felszabadító volt, így már az sem érdekelt, Fred mit szól hozzá. Megszólaltam, mielőtt átgondolhattam volna.
- Hálás vagyok azért, hogy itt vagy velem - leheltem. Arcom nyaka felé nézett, ahogy a vállán feküdt fejem, így forró leheletem visszacsapódott nyakáról. Ujjai szorítása derekamon jelezte, hogy hallja és figyel arra, amit mondok. - Te vagy az én kősziklám. Nem tudom, mit csinálnék nélküled...
- Raven... - suttogta, de szavába vágtam. Már ott volt a mondat a nyelvem hegyén, és nem akartam visszakozni, mert tudtam, hogy később átkoznám magam miatta, amiért nem mondtam ki. Két hétnyi menekülés és a szeretteim elvesztése megtanított rá, hogy bármelyik nap bármelyik pillanatában meghalhatunk. És én nem akartam úgy meghalni, hogy ezt ne mondtam volna ki.
- Én nem gondolok rád úgy, mintha az unokatestvérem lennél - mondtam, s hangom, gyomrom és kezem is megremegett. Megérezhette, mert karom után kapott, de nem mozdult többet, mintha csak csillapítani akarta volna a remegést. Ugyanúgy táncoltunk, mint előtte, bal keze a derekamat simította, jobbja a kulcscsontjánál lévő karomat érintette, az én kontrollálhatatlan ajkam pedig egy bűnös pillanatra a nyakához ért, mire ő felsóhajtott.

Mielőtt elhúzódhattam volna, hogy a szemeibe nézzek vagy elgondolkozhattam volna, hogy vágyat vagy bosszúságot jelent ez a sóhaj, ezüstös fényesség hatolt át a sátortető vásznán, s a következő pillanatban ragyogó hiúzalak landolt kecsesen a meglepett táncolók között. Minden fej arra fordult, s a legközelebb állók groteszk pózokba merevedtek, ahogy hirtelen abbahagyták a táncot. A patrónus kitátotta a száját, és Kingsley Shacklebolt zengő, mély hangján megszólalt.
- A minisztérium elesett. Scrimgeour meghalt. Jönnek.