3. kérdés eredménye: CHAN

- Máskor jobban vigyázz a lépteidre, mókus - ez volt az első mondat ami kiszaladt Lee Minho tökéletesen ívelt ajkain, de ezen szavak hadai olyan arroganciával és pimaszsággal lettek kiejtve, mintha a fiúk már ezer éves ellenségek lennének. Jisung nem értette, miért ilyen kimért a teljesen hétköznapi ruhákba bújtatott fiatal, ám amikor Woojin mellé libbent, s büszke mosollyal ajkán mutatta be neki az idegent, rögtön megvilágosodott; rögtön rájött, mi is ez a különleges varázs, mely belepte az előtte állót.

- Han Jisung, ő itt Lee Minho. Lee Minho, ő itt Han Jisung. Jisung gyakornokként fog dolgozni mellettem, Minho pedig a legújabb páciensünk. Remélem jól ki fogtok jönni az előbbi kis affér ellenére is - olyan volt, mint egy kerítőt játszó apuka, aki éppen a szomszéd kisgyerekeket próbálta összehozni, s árgus szemekkel figyelte a mindent eldöntő reakciókat. Elég bizarrnak hatott a szituáció, ám egy pszichiátria falai között lehet ez volt az egyik legnormálisabb jelenet, ami az évek alatt megjelent.

- Neked csak Lee Know, mókus - ravasz görbületre húzta ajkát a barna, s mintha egy egészen más ember lett volna, úgy nyújtotta az újonc felé csontos, horzsolásokkal, lenyomatokkal tarkított bal kezét.

- Örülök a találkozásnak - hebegte zavarodottan és halkan Han, ahogy nevét is elfelejtette megmondani, s csak ámulva-bámulva realizálta, hogy az előbb egy váltásnak volt szemtanúja. Nem akarta, hogy ezen benyomás alapján alkosson elméje véleményt az új betegről, ám nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy már most mennyire pikirt, ellenszenves, mégis egész lényében különleges személynek tűnik.

- Végre itt van Minho! - hangos, boldog kiáltás hangzott fel a folyosó végén, s ahogy a főorvos meglátta Chant, aki sebes léptekkel vágtázik feléjük, arcába temette kezét, majd feltűnően felsóhajtott.

- Ne haragudj, mindig ilyen - pillantott jelentőségteljesen a kisebbre, aki undorodva fogadta a maga köré tekeredő végtagokat. Éktelen haragra gerjedt, s ahogy megérezte azt a jellegzetes kórházi szagot a fiatal ruháján, fröcsögve próbálta lekaparni magáról a kezeket, melyek csak nem akarták elengedni megfeszült testét.

- Engedj már el, baszki! - rivallt rá az izgatott fiúra, aki megszeppenve lépett hátra, s ijedten kapkodta szemeit ide-oda; megrémült a karakán megnyilvánulástól, nem vitás.

- Itt nem káromkodunk, törpe - toppantott Changbin dühösen, ahogy az ausztrál mellé sietett, majd vállánál fogva rángatta vissza helyére.

- Mi folyik itt? - kérdezte Felix teljesen összezavarodva, miközben mankóját szorongatta, s amint tetőtől-talpig végig mérte a Woojin mellett álló jó madarakat, felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét. - Most melyik is a beteg? - tudakolta teljes komolysággal, ám nem éppen olyan választ kapott, mint amilyenre számított; Hyunjin majd megszakadt a nevetéstől, s kedvtelensége ellenére Jeongin ajkára is egy pici, alig látható mosoly szaladt. Legnagyobb meglepetésükre az idegenek közül az magasabb is kacagni kezdett, s hasát fogva törölgette a szemeiből kibuggyanó könnycseppeket.

- Én vagyok a befutó - nyögte, miközben az éppen lángoló egyetemistára vetette gyúztes pillantását.

- Már csak a feltételezés is sértő - jelentette ki magához képest mogorván, majd a legidősebb mellé lépett. - Nem tudom, mit terveztél, de le tudnám rakni a cuccaimat valahova? Mindjárt meghalok - mutatott táskájára, mely szinte leszakadt válláról.

- Persze, ne haragudj - hajolt meg Woojin amint feleszmélt, majd összecsapva kezét hívta fel magára a tinédzserek figyelmét. - Minho a tizenhármas szobában lesz Channal, s remélem a kellemetlen egymásba esés után meg tudjátok beszélni a dolgokat - vigyorogta dossziéját kopogtatva, s biztató görbülettel lelkesítette az új fiút.

- Sajnálom, Chan - hallatta bűnbánó hangon Min, s mindenki legnagyobb meglepetésére ő volt az, aki megölelte az idősebbet. A szőke kikerekedett szemekkel fogadta a kedves gesztust, majd ahogy Seunminnal összekapcsolódott tekintete, a másik csak rosszallóan rázta meg fejét.

- Pakoljatok le és ismerkedjetek meg! - utasította a két egymásba temetkezett srácot, s erre a mondatra a kicsi rögtön hátrálni kezdett, majd felkapva ledobált cuccait indult meg a táblával jelzett épületrész felé.

- Na jöttök? - vakkantotta oda nekik, s gúnyos görbülettel fordult sarkon.

- Ez egy jó játék lesz - húzta el száját Jeongin, s a többiek egytől-egyig bólintottak, majd követték a menetelőket.

Minho kapkodva szedte lábait, s néha-néha visszapillantott a szőkére, hogy biztos követi-e. Ahogy közelebb kerültek a szobákkal tarkított szárny felé, érezte, torka is elszorul, s eszébe jutott, milyen volt az, amikor szülei kényszerítették arra, hogy szobájában töltse minden idejét; szörnyek hitték saját fiúkat.

Changbin mint felvigyázó, csendben méregette a kisebbet, s rögtön észrevette, milyen feszült is lett hirtelen, ám nem szólt semmit. Hiába akart segíteni mindenkinek, nem tehette meg - nem ismerte még annyira a másikat, hogy helyzete felett ítélkezzen.

Jeongin az alacsony fekete árnyékaként viselkedett, s szorosan mellette, hozzápréselődve haladt; szerette az idősebből áradó biztonság s meleg érzését, így addig maradt vele, ameddig csak tudott. Együtt tértek be szobájukba, s még időben elkapták, ahogy Channie mosolyogva vezeti be Minhót sajátjukba.

- Nagyon nem tetszik nekem ez a gyerek, Binnie - szólalt meg frusztráltan a kicsi, s ledőlve az ágyra azonnal járni kezdtek agytekervényei. - Olyan, mint egy kész katasztrófa - jelentette ki, majd a absztrakt vonalakkal tarkított naptárjukra pillantott.

- Mert? - kérdezte Innie-t, ezzel párhuzamosan pedig leült a földre, majd egy papírt vett fel a földről, s firkálgatni kezdett unaloműzés gyanánt.

- Fogalmam sincs... Egyszerűen amikor ránézek, kiráz a hideg. Nem is tudom, kivel beszélek... Olyan összezavaró ez az egész betegséges dolog - vallotta be, s már fel sem vette az idősebb vérfagyasztó nevetését.

- Ha te mondod... - vont vállat nemtörődöm módon, s azonnal újabb tevékenységbe fogott; színes ceruzákkal kezdett elhalt, fekete virágokat rajzolni.

- Ez mi? - mutatott az egyik eléggé elfuserált, elszáradt növényre a másik.

- Önarckép - felelte szűkszavúan, s nem foglalkozva a gyerekkel fordult oldalra, majd folytatta az alkotást.

Eközben Minho már régen elrakta személyes holmijait, s úgy döntött, meg fog magáról osztani néhány dolgot a szőkével - ha már együtt fognak élni az elkövetkezendő időkben.

- Mint tudod, személyiségzavarom van. És tudok mindent magamról. Nem kell úgy viselkedni, mintha holdkóros lennék - kezdett bele ironikusan, ám azonnal meg is bánta ezen mondatát. - Minho egy pöcs - jelentette ki kuncogva, mire Chan azt se tudta hirtelen, hol van.

- He? - bukott ki belőle, ám mielőtt folytatta volna, ijesztő kacajt hallatott a fiatalabb.

- Minho idegesítő, ahogy már mondtam... - kezdte körmeit nézegetni, s kihúzott háttal, nagyképű arckifejezéssel, gőgösen magyarázott tovább. - Az a tipikus jó fej gyerek, aki mindenkit szeret, senkit nem ítél el, satöbbi. Az a tipik mintapöcs, tudod - gesztikulált hevesen. - De ettől függetlenül nagyon szeretem - azzal a mozdulattal a másik elé ugrott, s halkan suttogott hozzá. - Meg tudsz tartani egy titkot? - mustrálta Chan arcát lekonyuló ajkakkal, mire a másik megsajnálta az összetörtnek tűnő tinédzsert, s reszketegen bólintott. - Igazából magamon kívül senkit nem bírok... Bezzeg Minho! Az bezzeg mindenkit bír és mások így ugyanígy éreznek iránta! - duzzogott, ahogy karba tette kezeit, s felfújt arccal huppant a szoba egyik szélében elhelyezett székbe. - Ő mindent tud ám az illemről... Viszont én sem vagyok szent - tért vissza alap hangneméhez, s őszintén nézett a ledöbbent fiatalra. - Lee Know sem rossz ember amúgy - vont vállat újra, s teljesen normálisan viselkedett; magához képest, persze. - Ha nem viselkedik rosszul, még szerethető is tud lenni... Ám ő kilencvenkilenc százalékban ilyen... Hiába az évek és a rutin, nem tudtam megváltoztatni - észre se vette, hogy Chris álla a földön súrolta, s már néhány társa is az ajtó előtt várakozott.

- Ez de menő volt - szólalt meg elsőnek Lix, s szinkronban követték a többiek. - Ebből könyvet kéne írnod.

- Miből? Hogy egy flúgos vagyok, akinek van egy saját pajtija? Hidd el, nem olyan érdekes így az élet... De ha megírom, te leszel az első, akinek dedikálom - biztosította a fiút, ki kacagva kapaszkodott Hyu ruhájába.

- Hallottad? - kérdezte csillogó szemekkel, mire a befeszült is meglágyult, s hasonló tekintettel áldotta meg a kicsit.

Ám ahogy Seungmin Jeongin jeges tekintetébe fúrta sajátját, érezték, ugyanazon érzések kavarognak bennük; az új fiú teljesen más, mint ők - s tönkre fogja tenni mások életét.

4. VÁLASZTÁS - mindenkihez szóló kérdés

határidő: 20191029

⇨ ELLENSÉG

⇨ BARÁT

Hello, Guys
Megjöttem a kövi résszel, yey
Nem tudom mi történt, de nagyon megcsappant a kérdésre való válaszolás:(
Remelem nem azért van, mert olyan borzalmas lol - csak szükségem lenne ilyesfajta dolgokra, hogy alakítani tudjam a dolgot, haha
Remélem tetszik, véleményt szívesen fogadok
[Indítottam egy új banginho! könyvet, ha van kedve valakinek, lesse meg]
Csókollak titeket, kellemes szünetet!