1. kérdés eredménye: CSOPORTOS TALÁLKOZÁS

Kellemes csend és finom, kissé kemikáliás illat lengte be a robusztus épület falait, mikor pontban reggel nyolckor éktelen, sikításra hajazó hanggal megszólalt az oly' mértékben elátkozott, egységesen jelző ébresztőóra. Mások számára ez az időpont borzalmasan hangozhatott - az igazat bevallva az is volt -, de az itt tartózkodók már hozzászoktak a korai keléshez az évek alatt; vagyis próbálkoztak vele, hogy nehogy belehaljanak a kellemetlen csengésbe.

Bang Chan az utóbbi kategóriába tartozott, így miután lélekben kidühöngte magát s ezer meg ezer nyelven elátkozta a szerkezetet, nagyot nyújtózva ropogtatta meg elgémberedett csontjait, s oldalra fordulva törölgette kicsit összeragadt szemeit, majd a mellette levő, üresen tengődő ágyra vetette pillantását. Mikor bejelentették, hogy új páciens jön az osztályra, majd' táncot járt, s imádkozott azért, hogy hozzá kerüljön a fiatal. Rettenetesen örült az új jövevény érkezésének, így napok óta tűkön ülve várta a fiút; nem tudtak róla sokat - még betegségét sem árulták el -, de a barna tudta, hogy különleges - éppen ezért hozták ide; hisz ide nem kerülhettek mindennapi egyedek.

Ám nem mindenki volt ilyen lelkes, mint Chan; sőt: amint meghallotta Jeongin, hogy új páciens érkezik az intézetbe, egyenesen a falba verte fejét s napokig ki sem akart kászálódni kuckójából. Hiába kérlelte Changbin szinte minden reggel és este; csak akkor bújt elő, mikor kötelező volt - se többször, se kevesebbszer.

Igazság szerint nem lehetett azt mondani, hogy nem örültek a srácnak, inkább az a tény zavarta legtöbbjüket, hogy ilyen későn csatlakozott a társasághoz. Hisz bármennyire furcsa ezt mondani egy zárt-osztályon tartózkodó gyerekseregről - hiába nem ápoltak mindenkivel tökéletes kapcsolatot -, többé-kevésbé sikerült megszokni egymás hóbortjait. Kellett hozzá idő, de a bezártság megtanítja az embert arra, hogy jobb betartani a szabályokat s nem ellenkezni, minthogy rossz, netalántán súlyos következményei legyenek a dolognak; de sajnos voltak olyanok, akik nem éltek az utóbbi lehetőséggel.

Lee Felix ma is, mint mindig erőtlenül próbált kikecmeregni ágyából, de úgy érezte magát, mint aki sosem fog kijutni a vas rudak börtönéből; gyenge tagjai nemhogy nem tudtak neki segíteni a felkelésben, még rendre gátolták is. Rettenetesen vékony volt, csontjai majd átszúrták halovány bőrét s csak vörös, élettől pezsgő ajkai jelezték, hogy tényleg ő az; tényleg itt van.

Hyunjin rosszallva rázta meg fekete tincseit a küzdés láttán, s azonnal a kicsi mellé sietett; megszokta már, hogy vagy ő vagy Seungmin segít a fiúnak, így amint realizálta, hogy az idősebbnek se híre, se hamva, úgy pattant fel s karjainál fogva tartotta a fiatalt. Lix csak egy édes mosolyt villantott felé, majd reszketegen bólintva vette magához mankóit, amikor úgy érezte, meg tudja magát tartani; hevesen dobogó szívvel indult el a mosdóba, hogy felkészüljön a már régen beharangozott találkozóra.

Nem vallotta be senki, de kíváncsiak voltak, mégis milyen lehet az új jövevény. Rég nem volt ilyen lelkes Woojin páciens miatt, s rég nem volt olyan, hogy valakit ő, saját kezűleg válogatott volna ki azért, hogy részt vegyen a programban. Jól el volt a többiekkel; nem lehetett rájuk nagyon panaszkodni, hisz hiába egy-két kihágás, hellyel-közzel mindenki tartotta magát a megbeszéltekhez; de úgy érezte, a néhány hete talált tinédzser lehet az, aki még ennél is nagyobbat dob hírnevén; főleg úgy, hogy Han Jisung már napok óta be volt zsongva a feladat miatt s készen állt rá, hogy gőzerővel gyógyítson.

Mikor megkapta az ajánlatot, napokig nem írt vissza, ami először megrengette a főorvos egész valóját. De amint tüzetesen, vagy ezerszer elolvasta a beleegyező levél sorait, s minden feltételnek megfelelt a mókusra hajazó tanonc, úgy csillant fel benne a remény, hogy végre lehet valaki, aki érdemes arra, hogy mellette dolgozzon. Hisz hiába volt ilyen elismert és világszínvonalú a pszichiátria, ha nem tudott olyan egyénekkel dolgozni, akik ugyanolyan mentalitással rendelkeztek, mint ő. Minden évben kiszemelt magának néhány kitűnő, emberfeletti mennyiségű kitüntetéssel felruházott tanulót, de miután hosszasan elbeszélgetett velük, s beadandót íratott velük, egyiket sem találta méltónak a pozícióra; ám mikor Han egy olyan dokumentumot rittyentett össze, ami még neki is rengeteg munkába és időbe telt volna, tudta, jól döntött...

Percre pontosan kilenc órakor már mindenki a közösségi szobában ült, s próbáltak nem úgy tűnni, mint akik be vannak sózva; hiába volt csípős a hideg, s egész reggel megállíthatatlanul süvített a szél - majd' kiszedte a zsanérokat a helyükről -, mindannyian kicsit melegnek érezték a benti levegőt; izgatottsággal és félelemmel keveredett az éltető oxigén. Egyikük sem szólalt meg, hisz fáradtságuk rányomta hangulatukra bélyegét; egyedül Changbin volt az, aki próbált életet lehelni a jobbra-balra dülleszkedőkbe, akik többé-kevésbé értékelték idióta poénjait. Tudták, hogy csak segíteni akar az alacsony fekete, így hagyták, hadd mondja badarságait.

Ám amint belépett Woojin a terembe, s karizmatikusan végigtekintett a srácokon, úgy merevedett meg mindenki; egyből megváltozott a helyiség hangulata, s sokkal ridegebb lett minden. Chan volt az, akit rögtön elkapott a jeges pánik, s térdére markolva kezdte el a szoba falain járatni szemeit; valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés kezdett lappangni lelkében, s úgy érezte, ha nem szabadulhat ki onnan, megfullad.

- Elmehetek mosdóba? - törte meg a csendet remegő hanggal, s próbálta rendezni rendszertelen légzését is; a főorvos csak bólintott a kérdésre s Changbin felé biccentett, aki értette a célzást, így az idősebb vállára simította kezeit, s mosolyogva, folyamatosan beszélve próbálta elterelni figyelmét. Meg is lett ennek a gyümölcse, hisz amint beértek, úgy állt le a magas reszketése, s ahogy vizet fröcskölt arcába, úgy kezdett egyre jobban lenyugodni. - Köszönöm - suttogta, ahogy a fekete mellkasába bújt, aki megpaskolta orcáját, majd karjánál fogva húzta vissza a szobába.

Mindenki csöndben volt; már az orvos is helyet foglalt, s irattartó mappáján kezdett dobolni. Amint visszaért a két fiatal, úgy tette karba kezeit, s kezdte felvázolni nagy vonalakban a helyzetet.

- Mint minden nap, ma is csodálatos reggelre virradtunk - amint belekezdett, Jeongin aprót horkantott. - Mint tudjátok, kaptok egy új társat. Húsz éves a fiú, így teljesen passzolni fog hozzátok; remélem mindannyian úgy fogtok bánni vele, mint egymással. Többször találkoztam vele és biztosíthatlak titeket, hogy egy nagyon aranyos gyerekkel van dolgotok.

- És mi baja van? - szólt bele Seungmin udvariatlan, mire sokkal kíváncsibb lett a társaság.

- Disszociatív személyiségzavar - amint ezt kiejtette, a fiatalok mindegyike ledöbbent, s csak csöndben, gondolataikba süllyedve figyelték az időst. - Tudom, hogy nem volt ilyen páciensünk még, ezért akartam ilyen sürgősen beszélni veletek. Szeretném, ha odafigyelnétek rám és az eszetekbe vésnétek, amit most mondok. Rendben? - nézett végig a termem, mire mindannyian azonnali bólogatásba kezdtek.

- Fog jönni egy új orvos tanonc is, aki segíteni fog nekem... Most végzi az egyik legfontosabb évét az egyetemen és úgy gondoltam, segíthetnék neki tapasztalatot szerezni. Han Jisungnak hívják és huszonegy éves. Ő lesz az, aki úgymond a jobb kezemmé avanzsálódik. Tudom, hogy túl sok az új információ egyszerre, de ő is ma fog jönni — igaz, nem tudom mikor —, így szeretném, ha neki is segítenének beilleszkedni... Na de visszatérve a másik srácra. Lee Minhónak hívják, s az eddigi vizsgálatok és gyógyszerelése alapján két személyiségről van tudomásunk. Amint mondtam, Lee Minho a mindennapi énje, a másikat pedig Lee Knownak hívják. Fel szeretném hívni mindenki figyelmét arra, hogy nem szabad, hogy a másik személyisége befolyásoljon titeket; az az oldala veszélyes és ármánykodó... Ijesztőnek hangzik, tudom. De azért vagyunk itt, hogy segítsünk másoknak, így nem akarok olyanról hallani, hogy esetlegesen valaki kikezdje...

- Olyan, mint a Yin-Yang? - kérdezte Seungmin újra belevágva a mondatba, teljesen belefeledkezve az előző kijelentésbe.

- Pontosan... Ám mégsem. Hisz itt nem csak jóról és rosszról beszélünk; sokkal bonyolultabb a történet. Hiába van fény, ha nincs sötétség. Hiába van sötétség, ha nincs fény. Ahhoz, hogy egységesek legyünk, szükségünk van mindkettőre; különben nem tudnánk, mit vesztünk, ha az egyik eltűnik. Ha eltűnik a fény és csak feketeség marad, lesz okunk, hogy küzdjünk. Ha eltűnik a sötétség, ki tudjuk élvezni a nyugodtságot és fel tudunk készülni a nehezebb időszakokra... Ám sajnos nem mindenkinek adatik meg az a lehetőség, hogy csak az egyikkel éljenek; benne mindkettő jelen van. Egyszerre él és pusztít. Nekünk pedig segítenünk kell abban, hogy itt tartsuk, és addig segítsünk neki, amíg lehet. Ki tart velem?

2. VÁLASZTÁS - mindenkihez szóló kérdés

határidő: 20191016

⇨ LEE MINHO

⇨ LEE KNOW

Hello, Guys
Megjöttem az új résszel, yey.
Remélem tetszik és nem zavar a lassú történet szál.
Megkérem azokat, akiknek van karakterjük mindenképp szavazzanak - természetesen azoknak is örülök, akiknek nincs!!
Kellemes hetet, majd tala!
[Indítottam egy poli changhyunlixet, ha van valakinek kedve, lesse meg!]