„Minden búcsú egy kis halál."

❁

A fogadóterem telis-tele volt emberekkel, akik mind Westeros más-más vidékéről érkeztek. Nem vagyok túlságosan világlátott, sőt, összesen egyszer voltam Égikerten kívül - akkor is csak az innen nem messze lévő Óvárost látogathattuk meg a nővéremmel -, de viszonylag jó emberismerőnek tartom magam, így könnyen meg tudom állapítani, hogy ki honnan jöhetett. Az általában üresen kongó helyiséget most betöltötte a meghívottak folyott hangú beszélgetése.
A mi hatalmas, abroncsos - az én esetemben élénk színű - ruháink enyhén szólva feltűnőek voltak a szobában, ahol mindenki többnyire fekete vagy szürke öltözékben volt. Kényelmetlenül feszengtem, és az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek átöltözni egy másik ruhába, amikor Margaery finoman oldalba bökött.

– Jön apánk... – motyogta halkan, és egy nagy sóhaj kíséretében mosolyt varázsolt az arcára. Mindig csodáltam benne, hogy az érzelmeit egy pillanat alatt el tudta rejteni. Nekem persze állandóan az arcomra volt írva minden.

A terem másik végéből valóban Lord Mace döcögött felénk. Amikor hozzánk ért, én is megpróbálkoztam egy mosollyal, és köszönésképpen bólintottam.

– Margaery, drágám, nem túl fakó ez a ruha számodra? Mintha egy kissé sápadtnak tűnnél! – A nővérem egy darabig eldiskurált apámmal, aztán nagy levegőt vett és elindult a terem túlsó vége felé. Biztosan Renlyhez lett küldve.

– Raenerya – fordult felém. – Te most menj és légy kedves a vendégeinkkel! A vacsora nemsokára tálalva lesz, akkor majd a főasztalnál fogsz ülni. – Azzal el is sétált. Utáltam, ha valaki húzta az idegeimet, és apám most pont ezt csinálta. Biztosan a vacsora közepén akarja bejelenteni a jövendőbeli férjemet, amikor mindenki jelen van, az jellemző lenne rá. Idegességemben a kontyba tűzött hajamhoz nyúltam és kirántottam belőle a csattot, mire hosszú, szőke hajam hullámosan leomlott a vállamra. Utáltam, ha fel volt fogva, olyankor furcsa módon védtelennek éreztem magam. Jó, ez így most hülyén hangzik, de sokkal jobban szerettem kiengedve a hordani, hiába nem tetszett az a septáknak.

Miután megvoltam a hajművelettel eleget téve apám kérésének beszélgetni kezdtem a messziről jött urakkal és úrnőkkel. Vagy fél óra is eltelt már, és én éppen Lady Shellával váltottam pár szót a szerinte félelmetes lovagi tornáról, amikor apám az asztalokhoz terelt mindenkit. Kezdetét vette végre a lakoma. A fáklyákkal megvilágított teremben összesen hat asztalt állítottak fel, abból egy a kis magasításon állt, szemben a többivel. Ott ült a Tyrell család, és elvileg én is.

A főasztal közepén apám foglalt helyet, tőle balra a felesége - ő anyám helyett anyám -, Lady Alerie, aki mellett a gyermekeik sorakoztak fel idősségi sorrendben; Willas, aki Égikert örököse, bár inkább csak egy beképzelt fiatal fiú, mellette Garlan, ő nem sokkal idősebb Lorasnál, és szintén lovag. Tőle is balra ült az előbb említett - kedvenc - bátyám, utána pedig Margaery, aki kicsit ki volt pirulva, és egy boros kupát forgatott mosolyogva. Az asztal végén egy üres hely árválkodott, s minden bizonnyal rám várt. Elindultam hát, közben a tömegből sokan fordultak utánam. Az emberek általában felkapják a fejüket az ezüstös hajam láttán, ami valóban eléggé különleges.

– Mi ez a nagy csend? – foglaltam helyet a számomra kijelölt széken, és közben igyekeztem rendesen elhelyezni a körülöttem elterülő ruhám szoknyáját. Ha most látna a septa, akkor megdicsérne, hogy lám, nem voltak hiábavalóak az éveken át tartott illemleckék.

– Semmi, mi lenne? – kérdezett vissza a nővérem, miközben belekortyolt az asztalra kirakott borába. – Mi történt a hajaddal?

– Kiszedtem – válaszoltam röviden, mintha ez nem lenne amúgy is egyértelmű. Beszélgetés helyett inkább a vendégeket kezdtem el fürkészni. Többnyire már mindenki elfoglalta a helyét, és egymással beszélgettek. Az egyik padon felfedezni véltem Jaime Lannistert, aki körül igen népes csoport verődött össze.

Már vagy ezerszer hallottam az Őrült Király történetét a testvéreimtől, mindig ezzel próbáltak ijesztgetni. Futótűz, elevenen égő emberek meg miegymás... Aztán egyik alkalommal, úgy egy éve, amikor Garlan mesélte nekem újra az udvaron, apánk pont meghallotta és elég durván leteremtette, amiért ilyenekkel rémisztget egy lányt. Ezt a kirohanást azóta sem nagyon értem, hisz' ez történelem, amit nem lehet úgy kezelni, mintha meg sem történt volna.

– Pszt – bökött meg valaki hátulról hirtelen. – Jobbra, az ajtó mellett!

Arra néztem, amerre Willas mondta, és akkor egy fiún akadt meg a szemem, aki engem nézett. Sötét haja volt és világos szeme, s emiatt a párosítás miatt nem festett valami barátságosan. Amikor látta, hogy őt bambulom, ijesztően elvigyorodott.

– Te jó ég, ez meg ki? – fordultam vissza a bátyámhoz, aki csak nevetett az elképedésemen.

– Bram Tawney egyenesen Pykeról. Egész este téged bámult. Akarod, hogy elintézzem? – szólt még mindig nevetve. Willasnak magas és vékony a hangja, így a nevetése is olyan, mint valami visítozás. Vissza kellett fognom magamat, hogy ne kuncogjak fel rajta.

– Légyszíves. Tanulja csak meg, hogy nem érdemes kikezdeni a Tyrellekkel!

– De te nem is vagy Tyrell! – A bátyám még mindig vihorászott azon az idegtépő hangján, de az én mosolyom lehervadt. Ez aztán tényleg nagy bunkóság volt a részéről! Willas mindig is ilyen személyiségű ember volt, de eddig még nem nagyon vágott a fejemhez semmi ilyesmit.
Inkább visszafordultam, és Bram szemébe néztem. Az ábrázatom nem lehetett valami udvarias, ugyanis a fiú elfordult tőlem.

Lord Mace rövid köszöntője után kezdetét vette a lakoma. Az asztalok színültig voltak pakolva a legfinomabb ételekkel és italokkal, a termet pedig a vendégek zsivaja töltötte meg. Szedtem magamnak egy kis csirkét burgonyával és egy cipóval, majd a többiekhez hasonlóan nekiláttam a vacsorához.

*

Késő este lehetett már, de a jókedv az emberekben csak fokozódott; egyre többen álltak fel a terem közepére táncolni. Valahogy én is sokkal kedélyesebb hangulatban fejeztem be a vacsorát, hála az elfogyasztott kupa bornak. A nővéremmel az egyik félreeső padon ültünk, és jó szokásunkhoz híven a vendégeinket beszéltük ki.

– Sokkal helyesebbnek hittem a Királyölőt – szólt Margaery az épp hangosan nevető Ser Jaime felé nézve. Az említett lovag egy kör közepén állt, és valamit nagyon mesélt az őt figyelmesen hallgató férfiaknak.

– Egyet kell értenem – mondtam, miközben a körmeimmel a padon doboltam a zene ritmusára. Tele voltam adrenalinnal, amit valahogy muszájnak éreztem levezetni. – Jössz táncolni?

– Menj csak, majd talán később csatlakozom – mosolygott rám Margaery. Felpattantam hát, és a terem közepébe igyekeztem. Jó néhány meghívott ropta a táncot körülöttem, és én is örömmel csatlakoztam volna hozzájuk, de valaki megkocogtatta a vállamat hátulról.

– Khm... hölgyem? – szólalt meg egy hang a hátam mögött hirtelen, mire én a lehető legelőkelőbb mosolyommal az arcomon megfordultam. Ám a mosoly ahogy jött, úgy távozott, a helyét felváltotta a meglepettség. Jaime Lannister állt tőlem egy-két lépésnyire. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem, Lady Raenerya!

– Ser Jaime, enyém a megtiszteltetés! De csak simán Raenerya a nevem, nem vagyok nemes származású. Sőt, mégcsak Tyrell sem vagyok.

Az arcán két pillanat alatt három féle érzelem is tükröződött. Elsőként elgondolkodott, majd meghökkenve nézett rám, utána pedig elkerekedett szemekkel rázta a fejét.

– Bocsásson meg kisasszony az udvariatlan viselkedésemért, de sürgősen beszélnem kell valakivel!

Azzal sietve megfordult és elment, teljes értelmetlenségben hagyva engem. Mégis mi ütött belé? Mit jelent az, hogy „sürgősen beszélnie kell valakivel"?!
Sajnos - vagy nem sajnos - én nem arról vagyok híres, hogy annyiban hagyom a dolgokat, így hát a lovag után siettem, már amennyire a kényelmetlen cipőm engedte. Ser Jaime átvágott a termen, és Lord Mace-hez ment, majd félrevonta őt az egyik innen nyíló terembe. Habozás nélkül indultam utánuk, majd a falhoz lapulva megálltam a külső helyiség mellett.

– Mit tehetek önért? Történt netán valami? – kérdezte kedélyesen az apám, de Ser Jaime hangja sokkal inkább idegesnek tűnt, ahogyan ezt válaszolta:

– Hogy történt-e? Maga megőrült? Nem teheti ki azt a szegény lányt ekkora veszélynek! Mi van akkor, ha valaki felismeri?

– Bocsásson meg, de miről beszél? Milyen lány, milyen veszély?

Lord Mace arcát ugyan nem láttam, de a hangjából ki tudtam venni, hogy egyáltalán nem érti, miről van szó.

– Én Raeneryáról beszélek! Mikor mondja el neki, hogy egy Targaryen? Mert ha jól sejtem, ő az Őrült Király legkisebb leánya.

Néma csend. Igazából még fel sem dolgoztam azt, amit Ser Jaime mondott rólam, gondolkozás nélkül kiléptem a fal mögül, és a két férfi elé álltam.

– Hogy mi vagyok?! – emeltem fel a hangomat idegesen, miközben a tekintetem apám és a lovag között cikázott. – Mit mondott...?!

– Nézd, nem akartam, hogy így tudd meg... – kezdett el feltartott kezekkel mentegetőzni az apám, de Ser Jaime belefolyototta a szót.

– Jól hallottad. Egy Targaryen vagy, ráadásul nem is akárki, Aerys király legkisebb leánya.

Kellett pár pillanat, mire eljutott az agyamig az információ. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit jéghideg víz alá szorítanak; az egész testemre valamiféle nyomás nehezedett, és a sokktól alig kaptam levegőt. Hogy is nem jöttem erre rá magamtól? Hiszen a hajam, a szemem és a nevem mind a Targaryenekhez köthető...

– Hogyan...? – suttogtam.

Ser Jaime a szoba másik végében lévő székekhez kísért, majd helyet foglalt a jobb oldalamon, kissé felém fordulva. Lord Mace kis hezitálás után követett minket és ő is leült.

– Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Az eső szakadt Királyvárban, és nagyon véres harc volt. Mielőtt végeztem volna Aerysszel, néhány másik lovaggal együtt az északi-toronyba mentünk végezni a gyermekekkel. Nem akartam, de muszáj volt. – Ser Jaime itt egy pillanatra abbahagyta a mesélést, és arcán megbánás tűnt fel. – Az egyik kiságyban ott feküdtél te, és a hatalmas szemeiddel teljes nyugalomban pislogtál fel rám. Akkor, abban a pillanatban semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy ha már nekem soha nem adatik meg egy ilyen csoda, legalább mástól ne vegyem el ezt. Kést fogtam hát az egyik lovag torkához, és azt mondtam neki, hogy ha nem juttat el téged a lehető legmesszebbi és legbiztonságosabb helyre egy családhoz, akkor az övé bánja. Így jutottál ide.

Szavait néma csend követte. Én a gondolataimba mélyedtem, a lovag úgyszintén, Lord Mace pedig idegesen piszkálta a rózsás gyűrűjét.

– Nézd, Rany...

– Komolyan képes voltál egész életemben titkolni előlem, hogy egy Targaryen vagyok? – bukott ki belőlem a felgyülemlett düh. Amint kimondtam, rögtön megbántam az illetlen viselkedésemet, ezért visszább fogtam magamat.

– Úgy gondoltam, így meg tudlak védeni téged. Azt hittem, hogy jót teszek vele. Gondolj bele, mennyi ember törne az életedre ha tudnák, hogy az Őrült Király eltűnt leánya vagy! – nézett végre a szemembe a férfi, akit eddig apámnak neveztem. Válaszolni nem akartam, az csak veszekedést szült volna.

– Most mit tegyek? – suttogtam magam elé meredve, kérdésemet főleg Ser Jaimenek címezve.

– Nos, mondhatok néhány jó szót az érdekedben Robert királynak. A két életben maradt testvéred fejére vérdíjat tűzött ki, mert azt hiszi, hogy a trónjára akarnak törni.

– Van két testvérem? – kaptam fel a fejemet erre a kijelentésére, mire ő bólintott.

– Viserys herceg és Daenerys hercegnő.

– És ők hol vannak most?

– Essosban – hangzott a nem túl bizalomgerjesztő válasz. – Én azt javaslom, hogy induljon el, és szerezzen magának sereget és várat, élessze újra a Targaryen nevet!

Halvány mosollyal válaszoltam erre a mondatára. Azon az estén minden odaveszett, a tökéletesnek hitt életem, a szerető családom, a biztonságos otthonom, na meg a lelkem egy darabja is.

*

Amikor a hajnal első sugarai elérték a horizontot, s fénnyel árasztották el a sík vidéket, én már talpig felöltözve, teljesen éberen álltam a kastély előtti park közepén. Néztem, ahogyan a kelő Nap szépen lassan felcsúszik az égre, majd megfordultam. A bejárathoz vezető lépcső alatt vagy háromszáz ember sorakozott fel, akik mind engem búcsúztattak. Legelöl, egy sorban álltak a Tyrellek, mind a heten. Csendben odaléptem a sor jobb szélén álló Lady Olennához.

– Gyermekem... – húzott magához az idős nő, majd ölelésébe zárt. Először meglepődtem, de aztán természetesen visszaöleltem. Az évek során rengeteget tanultam tőle, talán többet is, mint a septáktól. Ő nem a történelemre és az illemre tanított, hanem magára az életre. Ezért örökké hálás leszek neki.

– Köszönök szépen mindent, Lady Olenna! – suttogtam, majd egy lépést hátráltam.

– Vigyázz magadra, Raenerya. Még látni fogjuk egymást! – simított végig a hajamon. Hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy egyetlen könnycseppet se hullajtsak el. Reggel eldöntöttem magamban, hogy nem fogok sírni, hiszen a nagybetűs életbe nem léphetek pityergő kislányként.

Miután hasonló módon Lady Alerie-től is elbúcsúztam, odaléptem az „apám" elé. Ezek után már csak idézőjelesen az. Szomorúan pillantott rám.

– Nagyon szépen kérlek, vigyázz magadra Rany! Lélekben mindig itt leszel velünk, és mi is veled. Ha bármi történt, vagy szükséged van valamire, csak küldj egy hollót! És ne feledd, itt, Égikertben mindig otthon leszel – mondta, majd egy csókot nyomott a homlokomra, aztán megölelt. Még mindig volt bennem egy kis harag, ám az most nem számított... Ki tudja, mikor látom őt újra?

– Köszönöm – suttogtam elfúló hangon. Willastól és Garlantől nem sokáig búcsúzkodtam, mert igazából sosem volt velük kimondottan szoros kapcsolatom. Ellentétben Lorasszal és Margaeryvel, akik a világot jelentették számomra. Ahogy az várható volt, utat engedtem a könnyeimnek, s így vöröslő szemmel kellett útnak indulnom. A fekete ménemre felszállva még egyszer visszanéztem a családomra és az otthonomra. Név és származás ide vagy oda, ezen a helyen nőttem fel, és ezek az emberek a legfontosabbak számomra. A Nap fénye megcsillant a kastély ablakain, s a parkban madarak csicseregtek. A hosszan elnyúló mezők, dombok és erdők végtelen nyugalmat árasztottak magukból. Eszembe jutottak a szép emlékek, amikor a testvéreimmel kilovagoltunk felderíteni az erdő sűrűjét, vagy amikor Margaeryvel a réten fogócskáztunk a virágok között... De azok az idők elmúltak, és én most Északra készülök, elszakadva mindentől, ami fontos számomra.

Jobbra fordítottam a fejemet, ahol Ser Igon, a testőrség kapitánya szállt fel éppen a lovára. Apám ragaszkodott hozzá, hogy a legtapasztaltabb ember legyen mellettem az udvarból, amit őszintén nem is bánok. Így is épp elég nagy a feltűnés most körülöttem.

És útnak indultunk. Még egyszer visszanéztem Égikert kastélyára, és a családomra, akik szomorúan integettek nekem.

– Készen áll, hogy megkezdje az új életét? – kérdezte Ser Igon, mire keserűen felnevettem.

– Nem. De muszáj lesz.