- Rendben, gyerekek, a nyomtatványra írjátok rá azon intézmények neveit és azok szakjait, ahol tovább szeretnétek tanulni. Aki képzésre jelentkezik, itt alul ikszelje be, és írja le a pontos megnevezést! – magyarázta a tanár. – Ezeken még januárban egyszer van lehetőségetek változtatni, de egyszerűbb lenne, ha erre nem kerülne sor.

Meredten bámultam az előttem heverő papírra. A fejem teljesen kiürült, képtelen voltam bármit is írni a lapra a nevemen kívül.

- Ez olyan izgalmas – ecsetelte a mellettem ülő Chizu. – Én állattenyésztést fogok tanulni, mert az az álmom, hogy egy saját tehénfarmom legyen!

Az óra ketyegett, egyre többen vitték előre a lapjukat. Megvontam a vállam. Miért erőltessem? Nincs semmi, amit szívesen tanulnék. Letettem a tollam, majd én is felálltam, hogy odaadjam a tanárnak az üres nyomtatványomat. A csengő pont ekkor szólalt meg, így sokan már pattantak is fel, hogy minél előbb elhagyhassák a termet.

- Ne felejtsétek el a mai fogadóórát! Szeretnék beszélni a szüleitekkel négyszemközt! És kellemes ünnepeket! – próbálta osztályfőnökünk túlkiabálni a kialakult zsivajt. Így szerencsére nem is foglalkozott velem, ahogy a papíromat a kialakult kupac közepére süllyesztem.

Elpakoltam a cuccaimat, majd hátamra kaptam a táskámat, és megindultam a sportcsarnok felé. Hihetetlen, hogy képesek betenni egy tesi helyettesítést, csak mert a biológia tanár beteg, ráadásul hatodik órában, téliszünet előtt... Mondjuk nem terveztem, hogy tesizek, többek között azért, mert elfelejtettem elhozni a tornazsákomat a felszerelésemmel együtt. Így az öltözők helyett rögtön a csarnok felé vettem az irányt. A fiúöltözőben amúgy sem szívesen látott vendég voltam. Nem is értem, miért...

Helyet foglaltam a lelátón, és ekkor vettem észre azt a pár lányt, akik pár méterre ültek tőlem, szintén a lelátón. Nem az én osztályomba járnak, szóval ez azt jelenti, hogy összevont testnevelésünk lesz? Annál jobb.

A diákok lassan szállingóztak be a terembe, a legtöbben sportfelszerelésben, míg voltak olyanok, akik, csakúgy, mint én, felmentettként a lelátón foglaltak helyet. Figyeltem az arcokat, és rájöttem, annak ellenére, hogy már négy éve ide járok, szinte senkit sem ismerek az osztályomon kívül. Chizu kezdett el nekem integetni, majd miután visszaintettem neki, visszafordult a barátnőihez. Nagyot sóhajtottam, és azon tanakodtam, hogy fogom túlélni ezt a háromnegyed órát, amikoris egy túl ismerős személyt pillantottam meg. Úgy látszott, a tekintetével ő is nagyon keres valamit. Vagy inkább valakit. Amikor észrevett a szemei felcsillantak. Vigyorogva álltam fel, hogy lesiessek hozzá. Persze a lelátó szélén ülő Shunsukéékat nem vettem észre, így a jóvoltából, a maradék három lépcsőfokot zuhanva tettem meg. Elég nagyot estem, sokan oda is fordultak, de egyedül Chi jött oda hozzám, hogy felsegítsen.

- Nao, jól vagy? – nézett rám aggódva.

- Igen, azt hiszem – fogtam meg a felém nyújtott kezet, majd feltápászkodtam. Egyedül a könyököm meg a tenyerem sajgott kicsit, amikre ráestem.

- Kinyírom azt a dögöt – sziszegte Chi a lelátó felé sandítva, és szerintem meg is indult volna, ha nem állítom meg.

- Tényleg jól vagyok – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Ne rendezz még nagyobb jelenetet – súgtam.

Felsóhajtott, majd inkább témát váltott.

- Hogyhogy tesitek van?

- Helyettesítés – vontam meg a vállam. – Jobbnak látták, ha az utolsó órai biológiánk helyére betesznek egy testnevelést.

- És miért nem vagy átöltözve?

- Hogy egész órán téged figyelhesselek, miközben rád izzad ez a fehér póló – vigyorodtam el.

- Rossz vagy – csippentette játékosan a két ujja közé az orromat.

- Na – nevettem. – Valójában csak elfelejtettem felszerelést hozni.

- Véletlen? Vagy netán direkt? – csipkelődött.

- És még én vagyok a rossz – duzzogtam.

Sajnos nem tudtunk tovább beszélgetni, mert megjelent a tanár. Mivel sokan voltunk, ezért úgy döntött, hogy erősítőgyakorlatokat fogunk végezni. Vagyis ők, mert én ugye a lelátón ültem, mint „felmentett", és élvezettel figyeltem az órát, amin örültem, hogy nem kell részt vennem. A harmadik csarnokkör után meg is haltam volna. Chihirot figyeltem, aki szófogadóan futott. Nem látszott rajta, hogy fáradna. Bár nem lepődök meg. Akinek ilyen teste van, biztos nem egésznap a szobájában punnyadt...

Fél óra elteltével kezdtem őket kicsit sajnálni. Ezek az ugra-bugrálós, meg karerősítő gyakorlatok nem voltak ám semmik! Óra végére már Chihironak is vizesen tapadt a pólója a felsőtestéhez. Miközben mindenki sietett kifelé, hogy végre hazamehessen, odasétáltam hozzá.

- Ügyes voltál – mosolyogtam. Próbáltam tartani a szemkontaktust, azonban nehezen ment, mert a tekintetem minduntalan lejebb vándorolt. – Van még órád? – kérdeztem.

- Nem, szerencsére elmarad, tekintettel a téli szünetre – magyarázta, miközben körülnézett. A teremben már senki sem volt. Nagy meglepetésemre közelebb hajolt, és megcsókolt.

- Mióta vártál már erre? – kuncogtam.

- Amióta megpillantottalak – vigyorgott.

- Ezért megérte keményen dolgozni, mi? – simítottam rá a kezemet a pólójára. – Csupa izzadtság az egész.

- El kéne mennem lezuhanyozni – sóhajtott fel.

Erre a kijelentésre már én is felkaptam a fejem.

- Itt?

- Valószínűleg már úgysincs senki az öltözőben. Nem akarok egész hazafelé az izzadtságomban ragadni – sóhajtott fel.

- Hát lehet, jobban is jársz, mert nem haza megyünk – vallottam be.

Kérdőn nézett rám. Oh, igen. Elfelejtettem Chinek beszámolni a tervezett kiruccanásomról.

- Hát – jöttem zavarba. – Be akartam menni a plázába az órák után, hogy ajándékot vehessek neked. És arra gondoltam, hogy eljöhetnél, mert akkor nem lennék magányos sem, meg ilyesmi...

- De akkor, hogy akarod megvenni az ajándékomat, ha én is ott vagyok? – mosolygott.

- Beülsz egy kávézóba, vagy nem tudom. Ezt a részét nem igazán gondoltam át – dünnyögtem. – De ha nem akarsz jönni, azt is megértem.

- Viccelsz? Lezuhanyzok, és indulhatunk – nyomott egy puszit az arcomra, majd megindult az öltöző fele.

Követtem, és amíg zuhanyzott, leültem az egyik padra. A helyiségben szerencsére már senki sem tartózkodott. Csendben hallgattam a víz csobogását, és nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne rontsak be. És ekkor... megpillantottam Chi törölközőjét a táskája mellett. Felsóhajtottam. Miért ásom folyton a saját síromat?

- Chi – léptem be a zuhanyzóknak kialakított kis helyiségbe kezemben a sötétkék törülközővel.

Megálltam az egyetlen zuhanykabin előtt, amelynek csukva volt az ajtaja. Az ajtó, ami valójában egy kb másfél méter magas üveglap volt, amin nem lehetett átlátni teljesen. Nem tudom, mi a specifikus megnevezése, én csak majdnem átlátszó üvegnek hívom.

- Chi – szóltam neki még egyszer, mire elzárta a vizet. – Kint felejtetted a törülköződet. Behoztam neked.

Láttam a teste körvonalait, ahogy megfordul, és kinyitja a befelé nyíló üvegajtót. Az egész testéről csöpögött a víz, én pedig éreztem, hogy minden vér a fejembe tódul. Zavartan nyújtottam oda neki a törölközőt. 

- Köszi. Nem akarsz csatlakozni? – kérdezte egy szemtelen mosollyal az arcán.

- Annak úgysem fürdés lenne a vége – sóhajtottam fel. – Különben is, az iskolában vagyunk! Inkább menjünk, mert szerintem már csak mi vagyunk itt egyedül ebben az épületben.

- Ugyan, a tanárok még itt vannak – kezdte el megtörölni magát. – Ma lesznek a fogadóórák, nem? Nem hiszem, hogy sokuknak van ideje hazaugrani előtte.

- Igazad van – jutott eszembe. – Anya fog menni. Meg Yamamoto-san is. És apa is – borzadtam el, amikor tudatosult bennem, hogy mind a hárman ott lesznek, hogy így már nyolcszemközt beszélhessenek a tanárral. – Szent Isten – sóhajtottam. Ők hárman... Szegény osztályfőnököm!

- Ide tudod adni a ruháimat? – kérdezte Chi, mire aprót biccentettem, és a kezembe vettem a kabin mellett lógó ruhadarabjait. Csendben figyeltem, ahogy öltözködik, miközben beszélt. – Nekem csak anya fog jönni. Apa dolgozik, és nem akartam, hogy csak azért jöjjön el a munkahelyéről, mert nekem fogadóórám van. Neki amúgy is mindegy, mit kezdek az életemmel. Támogat mindenben, amíg az nem ütközik törvénybe vagy erkölcsileg helytelen.

- És szerinte erkölcsileg helyes az, hogyha két fiú szerelmes egymásba? – kérdeztem halkan.

Chi felhúzta a pulcsiját, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Ismered apámat. Ahogy én is. Neki a boldogságom a fontos. És nem talál semmi kivetnivalót abban, hogy egy srác a boldogságom.

Felhúztuk a kabátjainkat, majd sietve hagytuk el az épületet a csarnok melletti kijáraton. Megborzongtam a hidegtől, így szorosabbra fogtam a nyakam körül a sálam. Kéz a kézben indultunk el a negyedórával arrébb fekvő pláza fele.

- Tudod, Chi, erről nem is igazán beszéltünk, és igazából meg is lep, hogy nem, de te, hogy és mikor mondtad el a szüleidnek, hogy meleg vagy?

Pár percig csendben gondolkozott, majd megszólalt.

- Maguktól jöttek rá.

Kis szünetet tartott, és ekkor már biztos voltam benne, hogy most egy történetet fogok hallani abból a bizonyos zűrös korszakából.

- Tizenegyedik elején történt. Egy szórakozóhelyen mulattuk az időt, én pedig részegre ittam magam. Nem tudom, hogy keveredtem haza, de mikor másnap reggel felébredtem egy srác feküdt mellettem az ágyban. Mindketten meztelenek voltunk. És ekkor nyitott be anyám. Teljesen össze volt zavarodva, ahogy én is, mert minden kiesett, ami azon az éjszakán történt, így megszólalni sem tudtam. Aznap délután, amikor apa is hazajött, mindent bevallottam nekik. Tartoztam nekik ennyi magyarázattal. Látva apám csalódott arcát jöttem rá, hogy változtatnom kell. Nem csak az ő érdekük, hanem saját magam miatt is.

Csendben hallgattam, miközben sétáltunk. A hangja keserűen csengett, egyértelmű volt, hogy nem büszke magára azokból az időkből. Többet akartam hallani. Meg akartam tudni, hogy miért volt ennyire kicsapongó, de úgy éreztem, nem ez a legalkalmasabb időpont a múlt vesézgetésére.

- Nao?

- Köszönöm, hogy elmondtad – mosolyogtam rá. Szinte hallottam, ahogy a hatalmas kő esik le a szívéről. – De tudod, többet is meg szeretnék tudni a régi Chihiroról.

- Nao, én...

- Nem kell sietni. Tudok várni. Már megbékéltem a pasi ügyeiddel. Hisz ami a múltban történt, az a múltban is marad. Talán, ha nem történt volna meg, akkor most nem sétálnánk itt kézen fogva. Szóval, ha készen állsz rá, hogy megoszd velem, én itt leszek.

- Az utcán? – emelte magasba a szemöldökét.

- Nem! – böktem oldalba játékosan. – Hanem... Ajh, érted!

Chi elnevette magát.

- Értem – mosolygott. – És... köszönöm – suttogta.

Vigyorogva meredtem rá, és nem bírtam ki, hogy ne nyomjak egy puszit az arcára.

- Most viszont te jössz – mondta.

- Az enyém nem olyan nagy szám – vontam meg a vállam. – Öt éve, azaz általános iskola végén vált számomra bizonyossá, hogy meleg vagyok. Mivel már akkor sem foglalkoztatott különösebben mások véleménye, nem is szándékoztam véka alá rejteni. Emlékszem, vacsorázni készült a család. Akkor anya és apa még együtt voltak, és Kousuke is otthon lakott. Nem is értem, hogy, de szóba került Kousuke akkori barátnője, és valahogy rám terelődött a szó. Anya megkérdezte, tetszik-e valamelyik lány az osztályomból, mire kijelentettem, hogy meleg vagyok.

- Tipikus Nao – kuncogott. – És mit szóltak?

- Teljesen ledöbbentek. Anyuéknak eltartott egy kis időbe feldolgozni, apa még most is ezen rágódik. Kousuke fogadta a legjobban, állítása szerint, úgyis olyan „meleges" kisugárzásom van – mosolyogtam. – De megbékéltek vele.

A fejemben visszajátszottam a jelenetet. Milyen rég volt...

Odaértünk a plázához, és már előre készítettem magam a ránk váró tömegre. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne lenne minden emberekkel telezsúfolva péntek délután, karácsony előtt. Beléptünk a fotocellás ajtón, és a gyanúm beigazolódott. Emberek mindenhol. Az üzleteket karácsonyi díszekkel dekorálták ki, karácsonyi zene szólt a rádióból. A fülledt levegőben érezni lehetett a fahéj és a narancs összetéveszthetetlen illatát.

- Mi a terv? – kérdezte Chihiro, miközben megindultunk befelé. Még mindig a kezemet fogta, és törte az utat a tömegben.

- Hát – tanakodtam. – Te mondjuk leülhetnél oda, ahhoz a kávézóhoz, én pedig felmegyek az emeletre ajándékot keresni neked. Mire végzek talán asztal is szabadul fel, amire rögtön lecsaphatsz – magyaráztam.

Odaértünk az említett kávézóhoz, ahol igencsak nagy sor állt. Chi ellesz itt egy darabig.

- Hm – nézegettem az üvegfalra ragasztott étlapot. – Egy karamellás forrócsokit és egy epres tortát kérek. Nem is. Legyen most gesztenyés torta – tanakodtam.

- Úgy nézek ki, mint egy pincér? – nézett rám unottan.

- Igen – nyomtam egy puszit a szájára. – Megpróbálok sietni – hagytam ott, és az emberáradattal együtt megindultam a mozgólépcső felé.

Magányosnak éreztem magam Chi nélkül, ráadásul ez a sok ember is teljesen kikészített. Mindenki sietett, kapkodott, sokan most szerezték be a karácsonyra kellő dolgaikat. Aztán voltak, akik csak úgy lézengtek, jobb dolguk nem akadt, mint shoppingolni.

Tanácstalanul nézegettem az üzletek kirakatait. Lehet előbb el kellett volna döntenem, hogy mit akarok Chihironak venni. Bármi, ami az eszembe jutott, nem tűnt elég jónak, de mivel az idő múlt, úgy határoztam, majd improvizálok, úgyis találok valamit az üzletekben. Ja, bár így ötletek híján sokkal nehezebbnek bizonyult.

Egy írószerbolt kirakata előtt nézelődtem, amikor meghallottam a nevem. Mivel sok Nao élhet ebben a városban, így csak akkor fordultam a hang irányába, amikor megéreztem egy kezet a vállamhoz érni. Megfordultam, és legszívesebben elfutottam volna.

- H-heló – köszöntem Eichinek, aki majd kirobbant a boldogságtól, hogy összefutottunk.

- Micsoda véletlen – nevetett. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk.

Nem, én sem...

- Mit csinálsz? Egyedül vagy? – érdeklődött.

- Ajándékot vásárolok. És te? – kérdeztem vissza, mert nem akartam bunkónak tűnni.

- Találkozok pár haverommal, azonban túl korán érkeztem, így gondoltam, körbenézek – felelte.

- Aha, szuper – motyogtam.

- A barátod?

- Jól van, köszöni. Lent vár rám.

Reméltem, hamar lelép, és nem kell tovább élvezzem a társaságát.

- Szóval neki veszel ajándékot – értette meg. – Szerencsés, bármit is fog kapni – sóhajtott fel ábrándosan.

- Azt még én sem tudom – csúszott ki a számom.

Eichi csodálkozva nézett rám.

- Nem tudod, mit akarsz venni neki?

- Nem igazán – sóhajtottam. – Talán találok valamit az egyik üzletben.

- A játékbolttal szemben van egy nagyon jó ajándékbolt. Szerintem, mindenképp nézz be oda, jó cuccaik vannak – mosolygott, majd a karórájára nézett. – Már ennyi az idő? Mennem kell. Remélem, az iskolában még összefutunk. Többször, mint eddig – intett, majd elsietett abba az irányba, ahonnan az előbb én jöttem.

Meredten pislogtam. Erre nem számítottam. De legalább hamar leráztam.

Nem állt szándékomban, de végül megfogadtam Eichi tanácsát. Benéztem abba az ajándékboltba, amit ajánlott, hátha meglelem a tökéletes ajándékot.

Amikor beléptem az üzletbe, mintha egy másik dimenzióba érkeztem volna. A polcok a legkülönfélébb áruktól roskadoztak. Még soha nem láttam ekkora kínálatot egy ajándékboltban.

Pár perc nézelődés után a szemem megakadt a kulcstartókon. Chi sokszor említette már, hogy mindig elhagyja a kulcsait. Vehetnék neki egy kulcstartós. Páros kulcstartót. És akkor lenne neki is, meg nekem is egy, ráadásul egymáshoz illő.

Kisebb keresgélés után, ki is választottam a tökéletesnek véltet. Két fémnyuszi, akiket, ha összeérintünk, egy szív alakot formálnak. Kicsit kevésnek éreztem, ezért muszáj volt még elhoznom azt a két nagyon aranyos, összeillő dínós pólót is. Kifizettem mindent, amit vettem, majd megindultam, hogy minél előbb a kávézóhoz érjek. Reméltem, hogy fél óra alatt sikerült Chinek sorra jutnia és helyet szereznie.

Sikeresen lekeveredtem a mozgólépcsőről, majd miután majdnem a rossz irányba indultam el, betájoltam magam, és a lépteimet megszaporítva próbáltam minél előbb odajutni a kávézóhoz. Hamar kiszúrtam Chit, egy elkerített részen üldögélt, és a telefonját nyomkodta.

- Szia – zuttyantam le jókedvűen vele szembe.

- Elintéztél mindent, amit akartál? – mosolygott.

- Igen – vettem magam elé a karamellás forrócsokim mellett árválkodó gesztenyés tortaszeletet. – Huh? Ennek hiányzik a csücske.

Ránéztem Chire, aki vigyorogva szürcsölt bele a megmaradt italába.

- Biztos egy menyét ette meg, amíg nem figyeltem.

- Egy menyét, mi? – húztam magasba az egyik szemöldököm. – Üzenem akkor annak a menyétnek, hogy komoly árat kell fizetnie azért a darabkáért.

- Csókokkal ér fizetni? – könyökölt az asztalra még mindig vigyorogva.

- Hízelgő ajánlat – bólogattam, és tovább lapátoltam magamba a tortaszeletet. Így utólag visszagondolva, lehet valami normális kaját kellett volna vennünk, nem pedig desszertet.

Chi figyelte, ahogy jóízűen falatozom. Egyik kezét a szabad kezemre kulcsolta, mire elmosolyodtam.

- Ízlik? – kérdezte.

- Nagyon – bólogattam. – Itt mindig nagyon finom a süti. Meg a forrócsoki. Te mit ittál?

- Valami lattét – pillantott az üres poharára.

- Az is finom – értettem egyet. – Hagyhattál volna nekem egy kicsit. A tortáért cserébe.

- Az nem én voltam, mondom. Hanem egy szemtelen menyét.

- Akkor ezek szerint annak a menyétnek kell adnom azokat a csókokat. Milyen kár, pedig neked akartam – vigyorogtam ördögien.

- Mn. Majd, ha hazaérünk – dörmögött valamit mosolyogva a nemlétező bajusza alatt.

Amint ezt meghallottam, sietve kaptam be az utolsó szeletet, amit leöblítettem az italommal.

- Mehetünk – álltam fel nagy lendülettel.

Ugyanebben a pillanatban csörrent meg a telefonom is.

- Igen?

- Szia Nao, otthon vagy már? – hallottam meg anya hangját.

- Nem, a plázában vagyunk Chihiroval.

- Mikor indultok haza?

- Most terveztünk – pillantottam Chire, aki kérdőn nézett rám.

- Az nagyszerű! Most fogunk bemenni az osztályfőnöködhöz. Jöhettek haza velünk kocsival, csak akkor gyertek lassan a suli elé.

- Oké. Szia! – tettem le, majd Chihez fordultam. – Lesz fuvarunk az iskolától. Bár odáig gyalogolnunk kell.

- Az nem olyan sok – vonta meg a vállát. – Veled a világ végéig is elgyalogolnék.

- Tényleg? – hatódtam meg rögtön.

- Talán. Bár motorral gyorsabb lenne.

- Én azt se bánnám – vigyorogtam.

Kiverekedtük magunkat a tömegből, és egy mélyet szippantottam a friss levegőből, amint kiértünk. A benti hőmérséklethez képest azonban, itt kint igazi sarkvidéki hideg uralkodott.

- Nincs egy kicsit sokkal hidegebb, mint amikor jöttünk? – pillantottam fel a szürke és komor égboltra.

- Lehet esni fog a hó.

- Úúú, az tök jó lenne – csillant fel a szemem.

Szegény Chi. Negyed órán keresztül magyaráztam neki arról, hogy mennyire szeretem a havat. Szórakozottan hallgatta, szerintem nem volt szíve félbeszakítani. Így értünk oda az iskolához. A parkolóban rögtön megpillantottam anya és apa kocsiját is. Egyik sem volt nyitva, így kint kellett fagyoskodnunk, amíg várakoztunk.

- Remélem, mindjárt jönnek – fontam magam előtt össze a karjaimat dideregve.

Chi közelebb lépett hozzám, és finoman magához rántott. Kezeimet a farmerja hátsó zsebeibe mélyesztettem, míg az arcomat a nyakhajlatába fúrtam. Szorosan ölelt magához a derekamnál fogva.

- Így azért már nem is olyan rossz, igaz? – súgta.

- Valóban – mosolyogtam.

Ajkaim a puha bőrét súrolták, így egy spontán ötlettől vezérelve rácuppantam, és egy csinos szívásnyomot hagytam rajta. Chi megugrott.

- Nao!

- Igen? – emeltem fel a fejem vigyorogva, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Rossz vagy – csóválta a fejét.

- Tudom – nyomtam egy puszit a szájára. – De unatkozom. Mikor jönnek már anyáék?

- Most.

Megfordultam, így már én is megpillanthattam a három felénk tartó alakot. Mosolyogva intettem nekik, azonban tudtam, hogy gáz van. Anya és apa arcán is elég komor kifejezés ült. Nagyot nyeltem. Az osztályfőnökömtől jönnek, szóval, ha tippelnem kéne, akkor most nagyot fogok kapni.

- Ichinose Naofumi! – szólalt meg anya dühösen, amikor mellénk értek. Automatikusan tettem egy lépést hátrafelé, így nekiütköztem Chinek. Kezét a derekamra helyezte, próbált bátorítani, azonban a helyzet nem tűnt túl rózsásnak.

- Most jövünk az osztályfőnöködtől, és mit kellett megtudnom?! Hogy üresen adtad be a jelentkezési lapodat!

- Igen – biccentettem.

- Miért? Azt mondtad, kinézted magadnak a megfelelő egyetemet! Tudod, hol akarsz továbbtanulni, ezért nem is piszkáltalak a témával! Erre kiderül, hogy halványlila dunsztod sincs, mit akarsz kezdeni az életeddel?!

- Fiam, hogy fogsz így munkát szerezni? – szólt bele apa is. – Egyetem nélkül esélyed sincs, hogy jól fizető állásod legyen! Hogy akarsz így megélni? Hogy akarod eltartani a családodat, ebbe nem gondoltál bele?

Lesütött szemmel hallgattam a felém zúdított kritikákat. A fejem zsongott, legszívesebben világgá futottam volna.

- Elég – szólaltam meg, mire mindketten elhallgattak. – Nem akarom, hogy helyettem döntsetek! Ez az én életem, és elég idős vagyok már, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Mi van, akkor, ha most nem megyek egyetemre? Utána már talán nem tehetem?! Több időre van szükségem!

- Mégis mennyire?! Másoknak miért sikerült döntenie?!

- Én nem mások vagyok – sziszegtem. – Úgy döntöttem, hogy nem megyek egyetemre, és kész!

- Egy semmirekellő akarsz lenni?! Nézd meg a bátyádat, még neki is sikerült elvégeznie!

Elég volt. Nem bírtam tovább hallgatni.

Megragadtam Chi kezét, és minden szó nélkül megindultam.

- Nao! – kiáltott utánam anyám, azonban nem figyeltem már rájuk. Jelen pillanatban egyáltalán nem akartam velük beszélni. Nem voltam kíváncsi a további kiokosításra.

Chi csendben sétált mellettem, nem szólt semmit. Szorosan fogta a kezem, és aggódva nézett rám.

- Chi – pillantottam rá. – Nem baj, ha egy ideig nálatok leszek?

- Nem – mondta gyengéden.

Több szó nem esett köztünk.

Fél óra múlva befordultunk Chiék utcájába. Csak éppen annyira engedtem el a kezét, hogy megigazíthassam a sálamat, de az a fél másodperc pont elég volt, ahhoz, hogy egy kőben megbotoljak, és belevágódjak egy valószínűleg újonnan keletkezett sártócsába.

- A francba – szitkozódtam. Az egész nadrágom sáros lett.

- Jól vagy? – segített fel Chi.

- Nem – sóhajtottam fel. – Egyáltalán nem – biggyesztettem le az ajkaimat.

- Mindjárt otthon vagyunk – ejtett el egy halvány mosolyt. – Gyere – húzott maga után.

Sírhatnékom támadt. Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

Chiék háza kongott az ürességtől, a szülei még nem értek haza. És hál' Isten a bogaras nagynénje sem boldogította tovább őket. De annak már egy ideje.

- Teljesen átázott – sóhajtottam fel, amikor lehúztam magamról a nadrágomat már Chi szobájában. – És a pulcsim alja mégis, hogy lett sáros? – motyogtam.

Chi egy pólót és egy melegítőnadrágot nyomott a kezembe.

- Nyugodtan menj el lezuhanyozni – puszilt meg. – A koszos ruháidat meg csak dobd bele a mosógépbe.

Aprót biccentettem, majd kisétáltam a szobából. Ismertem már a járást, így célirányosan a fürdőszoba felé tartottam.

Öt perc alatt lezuhanyoztam, és ez idő alatt sikerült valamelyest lenyugodnom is. Vagyis egy kis időre. Ramatyul éreztem magam, és a helyzetemen nem segített semennyit, amikor megpillantottam a tükörben a könyökömön ékeskedő hatalmas horzsolást. Biztos vagyok benne, hogy akkor keletkezett, amikor lezakóztam a lelátóról. Nem foglalkoztam vele, mert nem igazán fájt.

Felhúztam a Chitől kölcsönkapott pólót, azonban a nadrág nagy volt, így azt mégis inkább levetettem. Úgyis ment a fűtés elég rendesen a házban.

Visszabattyogtam a szobába, és levetettem magam az ágyra. Belecsavartam magam a takaróba, az arcomat pedig belefúrtam az anyagba, aminek az illatától a kis lepkécskék feléledtek a hasamban.

Chi az íróasztalánál ült, de amikor visszajöttem, mellém telepedett. A hajamat kezdte simogatni, én pedig automatikusan közelebb bújtam hozzá.

- Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Őszintén? Pont úgy, mint egy darab fekália – dünnyögtem. – És pont úgyis nézek ki.

- Ez nem igaz – puszilt bele rózsaszín tincseim közé.

- Chi – pillantottam fel rá. – Szerinted is igaza van anyuéknak?

- Igen. De közben mégsem – felelte pár másodperc után. – Túlreagálták a dolgot. Legalábbis én így látom. Igazuk van abban, hogy rendes képzettség nélkül nehéz elhelyezkedni, azonban nem veszik észre a további lehetőségeket. Nem lesz belőled senki, csak mert nem végeztél el egy egyetemet. És ha most kihagysz egy-két évet, nem jelenti azt, hogy később nem tanulhatsz. A fontos az, hogy megtaláld, amit igazán szeretsz csinálni, még ha ehhez több időre is van szükséged.

Könnyezve hallgattam a szavait. Mint mindig, most is igaza volt. Anyáék miért nem képesek így látni a helyzetet? Miért kell rögtön elkönyvelni, hogy egy semmirekellő válik belőlem?

Kitört belőlem a zokogás.

Túl nagy volt a nyomás. Minden szépen lassan nyomott össze. A megfelelésvágy, a tanácstalanság, a tehetetlenség, az egész életemre kiható döntések. Felnőtt voltam, de mégsem. Én még nem álltam készen rá, hogy kilépjek a nagybetűs életbe.

Chi magához ölelt, és megpróbált csitítani. Nem tudtam, mit tehetnék. Mintha csak élve eltemettek volna. Még kapsz levegőt, azonban nem vagy képes kiszabadulni abból az apró koporsóból. Tehetetlen vagy, így hagyod, hogy szép csendben ténylegesen elpusztulj. És ezek a gondolatok még hevesebb sírásra késztettek. Egyhelyben tántorogtam előre, azt hittem előre tartok, de közben mégsem. Érzések ezrei futottak végig a testemen, de egyik sem volt pozitív. A fejem zsongott, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok.

Öt perc múlva már brutál mód égett a szemem.

- Chi - szipogtam – Mondd ki... Mondd, hogy szeretsz...

- Szeretlek – suttogta, miközben éreztem, hogy szorosabbra fonja a karjait körülöttem. – Nagyon, nagyon szeretlek.

A könnyeim újból utat törtek maguknak, amikor ezeket a szavakat meghallottam.

- Én is nagyon szeretlek – csuklott el a hangom.

- Ezzel nem az volt a célom, hogy még jobban megríkassalak – mosolyodott el.

- Pedig sikerült – szipogtam igen erőteljesen.

Chi hátra nyúlt, majd egy zsebkendőt nyújtott felém, amit örömmel fogadtam el. Habár a könnyeim nagy részét már magába szívta Chi pólója. Kifújtam az orromat, majd vettem egy mély lélegzetet.

- Most még szebben festhetek – fordultam a hátamra sóhajtva.

- Kisírt szemekkel is gyönyörű vagy.

- Ne mondd ezt, mert megint elsírom magam – temettem a kezembe az arcomat.

- És most, hogy érzed magad?

- Még mindig ugyanúgy, mint tíz perccel ezelőtt. Bár talán már egy fokkal jobban – tettem hozzá.

- Szeretnél róla beszélni? – ült fel.

- Nem szeretnék rá gondolni – feleltem halkan. – De mégsem bírom kiverni a fejemből. Olyan érzés, mintha egy láthatatlan erő akarna összepréselni. És ehhez még hozzájön a fuldokló érzés, amit akkor érezhetsz, ha élve eltemetnek.

- Még nem voltam élve eltemetve, szóval nem vagyok biztos benne, hogy ugyanarra gondolunk – vonta fel a szemöldökét.

- Én sem. De úgy hiszem, valami hasonló érzés lehet – töprengtem.

- Hozok be valamit inni. Enni kérsz? – pillantott rám.

- Nem. Nem hiszem, hogy most képes lennék bármit is lenyelni anélkül, hogy ne hánynám vissza.

- Akkor mindjárt jövök.

Chi felállt, és kisétált a szobából. Én is felültem, hátamat az ágytámlának vetettem. Csendben várakoztam, közben a gondolataim megint szélsőséges irányt vettek. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Nem telt el egy egész perc sem, nem bírtam tovább egyedül maradni a nyomasztó gondolataimmal. Sietve másztam ki az ágyból, és leindultam a konyhába. A falépcső halkan nyikorgott meztelen talpam alatt.

Chihiro a konyhapultnál állt, és éppen két poharat szedett ki a szekrényből. Halkan odatipegtem hozzá, és hátulról átkaroltam.

- Szia – pillantott át a válla felett mosolyogva.

- Ne hagyj egyedül – suttogtam a tarkójára.

Végigsimított a kezemen, majd megfordult. Belenéztem sötét íriszeibe, amikben már sikerült megint elvesznem. Közelebb hajolt, és egy csókot nyomott a számra. Kezeit végig futtatta az oldalamon, míg leért a fedetlen combjaimhoz.

- Nem fázol?

- Nem. Így pont jó.

Átkaroltam a nyakát, majd igéző ajkaira cuppantam. Forró volt és csábító. Még többet akartam, mert így nem kellett gondolnom semmire sem. Ha csak egy kis időre is, de megfeledkezhettem minden problémámról. 

A hasam hirtelen megkordult, mire zavartan engedtem el Chit.

- Biztos nem vagy éhes?

- Hát, lehet, nem ártana valamit ennem – motyogtam. – De nem akarok enni. Van most fontosabb dolgunk is, mint az evés – feleltem határozottan, azonban a gyomrom megint úgy döntött, hogy közbeszól. Hangosabb volt, mint maga Godzilla.

- Márpedig összedobok valamit – tolt el magától. – Tükörtojás jó lesz?

- Nekem mindegy – ültem le az asztalhoz magam előtt összefont karokkal.

- Most duzzogsz? – szedett elő a hűtőből tojásokat.

- Nem duzzogok – feleltem sértődötten.

- De duzzogsz.

- Chi, neked az én oldalamon kellene állnod!

- Ott állok. Kaját főzök, hogy ne halj élen – felelte.

- De én nem enni akarok – duzzogtam.

- Éhes vagy. A süket is hallja. Miután ettél, azt csinálhatunk, amit csak akarsz.

Sóhajtva dőltem az asztallapra. Figyeltem, ahogy Chi a gáztűzhelynél áll, és beleveri a tojásokat a serpenyőbe. Jó, talán tényleg nem fog olyan rosszul esni.

- Inni kérsz? – kérdezte, miután rátette a tetejét a serpenyőre.

- Nem.

- Narancslé jó lesz?

Felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Egy pohár narancslevet tett le elém.

- Nem vagyok szomjas – feleltem egyszerűen.

- Nao, negyedórán keresztül sírtál. Pótolnod kell a vizet – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Ez narancslé.

- Felőlem vizet is ihatsz – sóhajtott fel gondterhelten. – Csak könyörgöm, igyál valamit!

- Hát lenne valami, amit szívesen— – kezdtem, de Chi félbeszakított azzal, hogy a tükörtojásokról kezdett el magyarázni, amik úgy tűnt, elkészültek.

Megterített, leült velem szembe, majd mindkettőnknek szedett egy-egy tojást. Megfogtam a villám, majd lassan felszúrtam egy darabot a villámra. Az első falat után már nem kellett többször noszogatni, hogy egyek. Hamar elfogyasztottam három tojást, és még a narancslevemet is megittam.

- Ez jól esett – szólaltam meg.

- Örülök – mosolyodott el Chihiro.

Ránéztem, azonban a tekintetem tovább barangolt az ablak fele.

- Chi! – pattantam fel azonnal. – Esik a hó!

Boldogan szaladtam a hátsóajtóhoz, és kiléptem a teraszra. Rossz ötlet volt egy szál alsóban és pólóban kimerészkedni, de nem csak az ablaküvegen keresztül akartam látni, ahogy az apró fehér hópelyhek alászállnak az égből.

- Nao! – sietett utánam Chi kezében a kabátommal. – Meg fogsz fázni!

Hagytam, hogy felöltöztessem, majd a mellkasának dőltem. Átkarolta a derekamat, állát a vállamon pihentette.

- Olyan gyönyörű – suttogtam teljes áhítattal.

- Az előrejelzés szerint meg fog maradni.

- Az nagyon jó lenne – csillant fel a szemem. – Annyira szeretem a havat! Szerinted fehér karácsonyunk lesz?

- Nem tudom, de szeretném, hogy az legyen. Mert akkor egész ünnepek alatt ezt a mosolygós arcodat láthatnám – puszilt meg. – Örülök, hogy már jobb kedved van – suttogta.

- Karácsonyra ki fogom kapcsolni az agyam – jelentettem ki. – Nem fogok másra gondolni csak magára az ünnepre, a nagyi krémes sütijére, az ajándékozásra és rád.

A mondandómat egy apró tüsszentéssel támasztottam alá.

- Azt hiszem, ideje bemennünk – húzott maga után Chi, én pedig mosolyogva követtem.

- Tudod, eléggé átfagytam. Jólesne most, ha valaki átmelegítene – ugrottam hátulról a nyakába.

- Ha gondolod, beülhetünk a radiátor elé.

- Én valami másfajta melegre gondoltam – vigyorogtam.

Vihogva menekültem fel a szobába, miután Chihiro csiklandozni kezdett. Nevetve estünk az ágyra, majd egy forró csókban egyesültünk.

-

♪tüm-tüm-türütümtüm-türü-tümtüm-türütüm♪

Itt az újbóli karantén alatt sikerült valamelyest visszatérnem az íráshoz. A következő fejezetet megpróbálom egy hónapon belül hozni xD Addig is legyetek jók, és élvezzétek ezt az extra-hosszúra sikeredett részt B)