A hétvége, most az egyszer, túl gyorsan érkezett el. Nem mondhattam nemet apának, ráadásul anya is győzködött, hogy menjek el, így kénytelen leszek a hétvégét nála tölteni.

Pénteken épphogy hazaértem, összepakoltam, már gördült is be a fekete autó a ház elé, én pedig kedvtelenül battyogtam ki.

-Szervusz, fiam – köszönt boldogan apa, mikor beszálltam mellé az anyósülésre.

- Hello.

-Mehetünk?

-Persze – vontam meg a vállam.

Szomorúan néztem, ahogy kikanyarodunk a házunk elől.

-Na és? Mi újság otthon? – próbált csevegni velem, de nem igazán voltam beszédes kedvemben.

-Csak a szokásos.

-Kousuke mikor fog újra hazalátogatni?

-Nem tudom. Talán nyár vége fele – követtem a tekintetemmel egy kutyát sétáltató házaspárt.

-Elég letört vagy. Történt valami? – pillantott rám.

-Nem, dehogyis – ráztam a fejem. – Csak kicsit fáradt vagyok. Sok volt a suli – motyogtam.

Azt ezért még sem mondhattam, hogy marhára nincs kedvem náluk tölteni egy egész hétvégét. Nincs bajom apa új feleségével, se a mostohahúgommal, de... Kívülállónak érzem magam. Én nem tartozom az ő családjukba.

Apu még próbálkozott egy darabig, de látta, hogy ebből nem nagyon lesz beszélgetés, ezért az út maradék része szótlanul telt. A rádiót bekapcsolta, így abból szóltak a borzalmasabbnál borzalmasabb számok.

Fél óra alatt meg is érkeztünk a nagy családi házhoz. Ami a mi kétemeletes házunkhoz képest inkább palotának nézett ki. Kiszálltunk az autóból, majd a vállamra kapva a hátizsákom megindultunk a bejárat felé. Beérve megállapítottam magamban, hogy semmi sem változott. Még mindig minden olyan fancy.

-Apa! Nao-nii!

Egyszerre fordultunk a hang irányába. Natsuki szalad felénk lefele a lépcsőn nyomában Hanaval, aki kedvesen mosolyogva nézett végig rajtunk.

-Szia – guggoltam le a kislányhoz, aki egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcomra.

-Nao-nii, ugye játszol velem pónisat?

-Ha nagyon szeretnéd – nyeltem egy nagyot.

-Natsuki, hagyd Naot, biztos elfáradt – kelt a segítségemre Hana.

-De anyaaa – nyafogott. – Erre vártam egész héten!

-Nem gond, tényleg – szabadkoztam. – Szívesen játszok Natsukival. Csak előbb hadd pakoljak le.

-Utána gyere le a konyhába – mosolygott apa.

Felmentem az emeletre. Végigsétáltam a hosszú folyosón, majd megálltam a legutolsó ajtónál. Beléptem az ,,itteni" szobámba, ami kétszer akkora volt, mint a rendes. És fele annyira sem otthonos. A táskámat csak ledobtam az ágy mellé. Ki fogom bírni ezt a hétvégét. Csak legyen már vége...

Lementem a konyhába, és elfoglaltam helyem az asztalnál Natsuki mellett, apával szemben.

-Hol van Hana? – kérdeztem, de felesleges volt. Megjelent kezében egy hatalmas csokoládétortával.

-Boldog szülinapot Nao – mosolygott, és letette a süteményt az asztal közepére. – Szerettünk volna mi is felköszönteni személyesen születésnapod alkalmából.

-Köszönöm – mosolyodtam el halványan. Ez azért mégiscsak szép gesztus.

-Anya, szedj nekem! – hadonászott Natsuki a villával, aki már alig várta, hogy belekóstoljon a finomságba.

-Nao a szülinapos, őt illeti az első szelet, de utána te jössz – tette a tányéromra a részem, ami nem volt éppen kicsi.

Az étkezés közben Natsuki folyamatosan locsogott. Igazából mindenről, nem is bírtam követni, de hihetetlenül lefárasztott. Miután pedig ettünk, megragadta a kezemet, és elrángatott magával játszani. Babáztunk, amit talán egy kicsit élveztem is. Végre lehettem egy lány, akinek a ruhatára tele van nőiesebbnél nőiesebb ruhákkal. Bár a hajam lehetett volna kevésbé kócos is, de ezt most elnézzük.

Fáradtan estem be az ágyba 10 után. Végre vége a napnak.