Iszonyatosan sajgó fejjel ébredtem. Nem is tudtam kinyitni a szememet azonnal. Nem bírtam működésre bírni az agytekervényeimet, így csak nagy sokára jutott el a tudatomig, hogy az ágyamban fekszem. Apa házában. Mellettem pedig Chihiro szuszog békésen.

Nagy nehezen felültem, de nagyon rossz ötletnek bizonyult. Borzasztóan fájt a fejem. Az éjjeliszekrényemen megpillantottam egy levélnyi gyógyszert és egy pohár vizet. Nem gondolkoztam sokáig, bevettem egy fehér tablettát, és reméltem, hogy fájdalomcsillapító, nem pedig valamiféle drog. Lassan visszafeküdtem, és a plafont kezdtem bámulni. Arra még emlékszem, hogy Junpei bácsiék dühösen elmennek, mert apa beszólt neki, de utána totális képszakadás. Ami nagyon irritált. Soha többet nem iszok gyógyteát.

A fájdalom kezdett kissé alább múlni, így végre meg mertem mozdulni. Chi felé fordultam, és szánt szándékomban állt felébreszteni. De aztán valahogy teljesen elvesztem a gyönyörű arcában, és ez a procedúra későbbre halasztódott. Úgy döntöttem, még nem ébresztem fel. Lassan kikeltem, és eltámolyogtam a fürdőszobámig. Belenéztem a tükörbe, és sajnos meg kellett állapítanom, hogy elég másnaposan nézek ki. És ekkor esett le, hogy valószínűleg nem is teát ittam.

Morogva bújtam ki az alsómból, majd beálltam a zuhany alá. Jól esett a hideg víz, a kiújuló fejfájásomat is csillapította kicsit. Miután kiszálltam, belebújtam a fürdőköpenyembe, és elkezdtem megszárítani a hajamat. Egy alapos fogmosás is rám fért, mert a számban konkrétan olyan szag terjengett, mint egy kocsmában hajnali egykor. Miután rendbe tettem magam, visszabattyogtam a szobába, és bevettem még egy gyógyszert. Felmásztam az ágyra, és szorosan Chihirohoz bújtam. Apró csókokkal kezdtem a nyakát ostromolni, amire, persze, hogy felébredt.

- Nao – motyogta álomittasan, és felém fordult.

- Szia – nyomtam egy puszit az arcára.

- Olyan jó illatod van.

- Tudom, most jövök frissen a zuhany alól.

- Hogy vagy? – simított végig az arcomon.

- Fáj a fejem, de amúgy nem olyan rosszul.

- Akkor jó – sóhajtott fel.

- Öhm, csak, hogy tisztázzuk – kezdtem zavartan. – Részeg voltam, igaz? És valószínűleg nem is tea volt, amit ittam...

Chi akaratlanul is elvigyorodott.

- Igen, részeg voltál – karolta át a derekamat. – De nagyon. A tea, amit ittál, az nagyi hatvan százalékos barackpálinkája volt – vigyorgott.

- Jézusom – temettem az kezembe az arcomat.

- Mondták már, hogy nem bírod jól a piát?

- Nem, mert még nem is igen ittam alkoholt – motyogtam. – Na és... Mit csináltam? Miután Junpei bácsiék elviharzottak, utána minden olyan homályos...

- Lehánytál.

- Ezt nem mondod komolyan – döbbentem le teljesen.

- De-de – bólogatott. – Kijelentetted, hogy hánynod kell, aztán lerókáztál.

- Na ne – vörösödtem el. – Utána? – kérdeztem félve.

- Hana elkísért, hogy adjon az itteni ruháidból, és át tudjak öltözni. Közben anyukádnak és a bátyádnak sikerült téged felcipelnie ide.

- És utána?

- Tényleg kíváncsi vagy rá? – kezdte el lassan kilazítani a köntösöm övét.

- Ne kímélj – hunytam le a szemem.

- Elkaptál, és ledöntöttél az ágyra. Aztán elkezdtél vetkőzni. Persze közben olyan dolgokat magyaráztál, amibe egy felnőtt is belepirult volna. Próbáltalak leállítani, mielőtt nagyon elfajultak volna a dolgok, de nagyon belelendültél. Ezek után pedig szimplán bealudtál. Lementem elbúcsúzni a vendégektől, majd úgy határoztunk a szüleiddel, hogy hagyunk aludni. Én pedig itt maradtam vigyázni rád. Az iskola miatt meg ne aggódj, élvezzük ki a szabadnapunkat – mosolygott.

- Atyaég – sóhajtottam. – Soha többet nem iszok bele kétes kinézetű italokba! Szörnyű vagyok részegen! Örülök neki, hogy hamar kidőltem – fogtam a fejem.

- Hát, én azért egy kicsit sajnálom – töprengett el. – Pedig, amit a nyelveddel műveltél az valami hihetetlen volt.

- Mi van?! – ültem fel, közben észre sem vettem, hogy a fürdőköpenyem már félig lent van rólam. – Hogy mit csináltam???

- Biztos, tudni akarod a részleteket? – könyökölt fel. Arcán egy szemtelen mosoly ült.

- Nem... - bizonytalanodtam el. – Nem hiszem.

- Kár, pedig nagyon élveztem – dőlt vissza a párnára. – Amúgy mennyi az idő?

- Fél nyolc – néztem az órára.

- Nincs egy kicsit korán? – borzadt el, és visszahúzta magára a takarót. – Majd ébressz fel, úgy, egy óra múlva.

- Én is aludjak még egy kicsit? – töprengtem el. – De előtte meg kéne keresnem az alsómat. Mégsem szeretnék azért meztelenül aludni – gondolkoztam hangosan.

Egy szempillantás alatt a hanyatt fekve találtam magam, Chi pedig a fölöttem támaszkodott.

- Nem azt mondtad, hogy aludni akarsz?

- Meggondoltam magam – nyalta meg a száját. – Lehet inkább kis bemutatót tartok a tegnap délutáni attrakciódról – tett úgy, mintha eltöprengene.

- Chi – nyöszörögtem. – Ne...

- Biztos vagy benne, hogy nem akarod? – húzta szét a köntösömet. – A tested egészen mást mond.

- D-de korán van még ehhez – dadogtam zavartan. – É-és a fejem is fáj még egy kicsit, és... mn! – haraptam be a számat. Mert a puha ajkait olyan helyen éreztem meg, ahol nem kéne. És ehhez a nyelve is társult. Beletúrtam a hajába, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne hagyja el a számat egy hangosabb nyögés. Belegondolni, hogy én is ezt műveltem vele részegen...

- Chi – nyögtem. – Én mindjárt...

Azt hittem, abbahagyja. Tévedtem.

Azonnal felültem, miközben a kezével megtörölte a száját.

- Ne siess annyira, még nem végeztünk – vigyorgott.

- Nem hiszem el, hogy komolyan lenyelted – motyogtam.

- Emlékeztesselek rá, hogy ki kezdte először? – húzott az ölébe.

- Istenem, hogy nem emlékszek semmire...

Chi elnevette magát.

- Biztosíthatlak, hogy erre emlékezni fogsz – puszilt bele a nyakamba. – Javaslom, hogy kapaszkodj meg.

Ki gondolta volna, hogy szó szerint érti!

A vállába kapaszkodtam, és nem bírtam lejebb halkítani a hangomat. A nyakán már kész szívásnyomhadsereg díszelgett. A csípőm fel-le emelkedett, ahogy Chi egyre hevesebbeket lökött rajtam. Úgy éreztem magam, mint aki menten elolvad. És akkor, mintha csak áram futna végig a gerincemen, a gyönyör heves hulláma járta át az egész testemet. Kifulladva kaptam Chihiro ajkaihoz, aki belemosolygott a csókba. Tenyerével végigsimított a hátamon.

- Azt hiszem, van egy rossz meg egy jó hírem – suttogta.

- Ne kímélj – leheltem egy csókot az állkapcsára.

- Megint el kell menned fürdenni. Viszont nem egyedül.

~

Már kilenc is elmúlt, mire kijutottunk a fürdőből, és végre felöltöztünk. Mivel Chinek nem volt váltásruhája, így én adtam kölcsön neki az itteni ruháimból. Meg kell hagyni, imádnivalóan festett.

Eléggé megéheztünk időközben, ezért leindultunk enni.

- És ezen a lépcsőn cipeltek fel anyukádék tegnap – magyarázta Chi, mikor megálltunk a lépcső tetején. – Annyira megnéztem volna, ahogy a részeg Naoval hadakoznak.

- Ha-ha-ha, nagyon vicces – vágtam elég savanyú pofát. – Inkább vigyél le – pattantam fel egy hirtelen ötlettől vezérelve a hátára.

- És szerinted le is jutunk úgy, hogy nem esünk pofára?

- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Én bízok benned – pusziltam meg. – Na gyerünk, gyerünk, vagy csinálok ide még egy szép szívásnyomot.

Chi sóhajtott, majd lassan megindultunk. Nem mondom, hogy nem volt zökkenőmentes a lemenetel, de mindketten túléltük, és csak ez a lényeg.

- Ééés mindjárt megérkezünk a konyhába, ahol az asztalhoz ülve végre ehetünk valamit – kommentáltam még mindig Chi hátáról a dolgokat.

- És megérkeztünk a konyhába, ahol apa, Hana és Natsuki már az asztalnál ülnek, és reggeliznek.

Hana jót nevetett rajtunk, még apa is elmosolyodott. Leszálltam Chihiroról, és mi is leültünk az asztalhoz, ahol már meg volt terítve a helyünkön.

- Jól aludtatok? – kérdezte Hana, és letett elénk egy-egy tál rántottát.

- Igen, köszönjük – mosolygott Chi.

- Nao-nii! – szólalt meg Natsuki. – Fájt valamid?

- A fejem, de már jobban vagyok – csodálkoztam, mert nem mindennapos, hogy Natsuki megkérdezze valakitől, hogy jól van-e.

- Akkor nagyon fájhatott! Amikor elmentem a szobád előtt, nagyon kiabáltál! Be akartam menni, de még előtte anya megígértette velem, hogy nem megyek be hozzátok, nehogy felébresszelek titeket – biggyesztette le az ajkait.

- Kiabált? – ráncolta apa a szemöldökét.

-Igen – bólogatott hevesen Natsuki. – Mint abban a filmben, amit mondtad, hogy nem szabad néznem!

Apa lesápadt, Hana arcára fagyott a mosoly, és Chi is elég erősen koncentrált a reggelijére. Csak én kapkodtam a fejem ide-oda, mert nem értettem, miről van szó.

- Kiabáltam? – pislogtam. – Én, nem is kiab... - kezdtem, aztán... megvilágosodtam. A fejem egy másodperc alatt váltott a normál színéről vörösre. Legszívesebben leolvadtam volna a székről, hogy a csatornába folydogáljak, és boldogan éljem az életem a tenger után vágyakozva.

- Nao, velem jönnél egy pillanatra? – állt fel apa.

Szó nélkül követtem az előszobába, bár azért jelen pillanatban egy tarantulákkal teli ketrecben is szívesebben lettem volna.

- Miről szeretnél beszélni? – vetettem be a legártatlanabb mosolyom, amikor megálltunk az előszobában.

- Nao – kezdte, bennem meg még a vér is megfagyott, de azért mosolyogtam tovább bőszen, hátha. – Elfogadom, hogy van magánéletetek, fura is lenne, ha nem, ráadásul fiatalok vagytok, tombolnak bennetek a hormonok, de... Ne fényes nappal csináljátok, amikor bárki rátok nyithat. Az ajtót legalább bezártátok?

- Hát, ami azt illeti...

- Mit csináltatok volna, ha Natsuki rátok nyit? – ráncolta a szemöldökét. – Nem hiányzott hozzá sok. Egyáltalán nem akarom, hogy ilyen fiatalon már ilyeneket lásson. Felőlem, itt aludhat a kis barátod, veled, amikor csak akar, de ha egymásnak estek, akkor legalább legyetek felelősségteljesebbek! Éjszaka, szigorúan zárt ajtók mögött.

Lesütött szemmel bólogattam. Úgy tűnt, befejezte a hegyibeszédet, mert felsóhajtott, és intett, hogy menjünk vissza.

Chi és Hana beszélgettek, amikor beléptünk. Hana próbálta feldobni a hangulatot, hogy ne legyen annyira kínos az egész. Kedvtelenül falatoztam a maradék rántottámat.

- Chihiro, ebéd után játszol velem? – kérdezte Natsuki.

- Kislányom, Naoék nem maradnak. Úgy lett megbeszélve, hogy Kousuke reggeli után jön értük.

- Nem! Nem akarom, hogy elmenjenek! – hisztizett be.

- Figyelj, Natsuki, majd egyik hétvégén meglátogatunk, és akkor egész nap játszhatunk, jó? – mosolygott rá Chi.

- Jó! Akkor majd megmutatom az új pónimat, amit a mamáéktól kaptam!

Csengettek, így biztosak voltunk benne, hogy Kousuke az.

- Felmegyek összeszedni a cuccainkat – álltam fel, és mielőtt bárki, bármit szólhatott volna, felsiettem az emeletre.

A fekete felsőm és a nadrágom ott feküdt összehajtogatva a polcon az ékszereim, és Chi, immár tiszta, ruhái mellett. Vetkőzni kezdtem, amikor nyílt az ajtó, és Chi lépett be. A tekintetünk találkozott, de nem szóltam semmit. Csendben húztam fel a nadrágomat.

- Mérges vagy? – karolt át hátulról.

Megráztam a fejem.

- Apukád mondott valami bántót?

- Nem az, hogy bántót mondott, mert igaza van – feleltem halkan. – Csak nem viselem túl jól. Mindig rossz hangulatom lesz, ha leszidnak vagy ilyesmi – motyogtam.

- Sajnálom. Nem kellett volna annyira erőltetnem – fúrta bele a nyakhajlatomba a fejét.

- Chi, a szexhez két ember kell. Ha tényleg nem akartam volna, megmondtam volna kerek-perec – pirultam el. – Inkább, gyere, húzd fel te is a ruháidat, ne kelljen Kousukénak sokat várnia – fordultam felé, és egy puszit nyomtam a homlokára.

Csak nézett le rám azokkal a sötét, csillogó szemeivel, én meg még mindig képes voltam zavarba jönni. Pedig ennél zavarbaejtőbb dolgokat is csináltunk már, nem is egyszer, mégis, ahogy így nézett rám... Elgondolkoztam rajta, hogy vajon képes leszek-e valaha elengedni. Nem valószínű...

- Chiii~ - mosolyodtam el, és megpusziltam. – Nem állhatunk itt egész nap.

- Fogadjunk?

- Nem – nevettem el magam. És ekkor döbbentem rá, hogy már nyoma sincs a korábbi rossz hangulatomnak. Mosolyogva figyeltem, ahogy átöltözik. Hogy én mennyire szeretem!

Miután elkészültünk, lementünk. Elbúcsúztunk apuéktól, majd beszálltunk a kocsiba. Kousuke vigyorogva pillantott rám a visszapillantótükörből. Tudtam, mi következik.

- Meg ne szólalj – sziszegtem.

- De ez annyira nagy! – röhögött. – Jaj, Istenem, bárcsak többször is láthatnálak részegen – törölgette a könnyeit.

- Ez nem vicces! Fogalmam sem volt róla, hogy pálinkát iszok! Ráadásul Chit is lerókáztam!

Ezt nem kellett volna. Kousuke olyan hangosan nevetett, hogy muszáj volt félreállnia, mert képtelen lett volna normálisan az útra koncentrálni. Ült az ülésben, és rázkódott a röhögéstől.

- Chi, csinálj valamit! – duzzogtam.

- Mit szeretnél, mit? – fordult hátra az anyósülésről. – Vezessek haza én?

- Tudsz vezetni?

- Nem – röhögött fel.

- Akkor haszontalan az ittléted, hacsak nem akarod megpofozgatni kicsit a drágalátos bátyámat – pufogtam.

- Én ezt nem bírom – fogta a hasát Kousuke.

- Én sem – kapcsoltam ki az övemet. – Majd otthon találkozunk – csaptam be magam után a kocsi ajtaját. Ha nem hajlandó vezetni, mert annyira kell röhögnie azon, hogy részeg voltam, akkor inkább hazasétálok gyalog, ebben a szeles őszi időben. Nem érdekel, hogy az út majd' egy órás.

- Nao! – kiáltott utánam Chi. – Most komolyan sétálni fogsz?

- Igen! – kiabáltam vissza neki. – Nem vagyok hajlandó azzal a hülye bátyámmal egy légtérben tartózkodni, és ezt mondd meg neki is!

Duzzogva sétáltam tovább. Chi nem jött utánam, és ezért még zabosabb lettem. Zsebre dugott kézzel sétáltam a járdán. Szinte senki sem volt az utcán. Bár, mint rájöttem azért, mert hétfő délelőttönként az emberek az iskolában, vagy a munkahelyükön vannak. Hiába volt rajtam egy lenge kabát, nem bizonyult elégnek. Ma sokkal hűvösebbnek tűnt az idő, mint tegnap. Ezért még duplán kapni fognak! Hagynak megfagyni... Micsoda dolog ez...

Az út utolsó egyharmadát hatalmas kínok között sikerült csak megjárnom. Komolyan fontolóra vettem, hogy lekuporodok egy sarokba, hogy ott érjen a vég... De aztán megláttam egy kávézót. És mivel már igencsak megfagytam, úgy gondoltam, bemegyek, és a mamáéktől kapott pénzből veszek egy jó forró kávét, amit a hazafele úton tudok szürcsölgetni, és nem fogok megfagyni!

Szóval, boldogan léptem ki az üzletből egy tíz perc múlva, a meleg, karamellás csodámat szorongatva. Már nem volt sok hátra az útból. Mire hazaértem, a kávém is elfogyott. Azonban, nem mentem be egyből. Még álldogáltam egy kicsit kint, hogy a kezeim kellőképpen átfagyjanak. Ördögi terv körvonalazódott a fejemben.

Hangos csattanással vágtam be magam után az ajtót. Rögtön a nappaliba mentem. Nem kellett csalódnom, Chihiro sem ment még haza.

- Sziasztok – köszöntem egy széles mosolyt erőltetve magamra.

- Na, kijózanodtál a gyalogút alatt? – röhögött a bátyám.

- Oh, de még mennyire – vigyorogtam.

A kanapé mögé sétáltam, ők viszont nem sejtettek semmit. Egy hirtelen mozdulattal benyúltam mindkét jómadár felsőjébe.

- AAA!!! – ugrott fel Kousuke elég artikulátlanul üvöltve. – A hátam! Áááá, miért ilyen rohadt hideg a kezed?!

Chi is felszisszent, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Megérdemeltétek – fontam össze magam előtt a karjaimat, és visszaballagtam az előszobába, hogy levethessem a kabátomat.

- Hé – jött utánam Chihiro. – Ez gonosz húzás volt.

- Nem tudsz meghatni – emeltem meg az állam sértetten. – Hagytad, hogy egyedül sétáljak haza!

- Neked sem kellett volna – húzott magához a derekamnál fogva. – Csak megint makacskodtál.

- Igazából, bánhatod, hogy nem jöttél velem – váltottam taktikát, mert sajnos igazat kellett volna adnom neki, azt meg már nem!

Egy gyors mozdulattal a számat az övére tapasztottam, és egy olyan csókban részesítettem, hogy csak pislogni tudott.

- Karamella ízed van – motyogta döbbenten.

- Igen, mert útközben beugrottam egy kávézóba – vigyorogtam. – Szóval, ki is járt jól?

- Oh, te kis... - mosolyodott el, és visszahúzott magához egy újabb csókért. Készségesen simultam hozzá, és átkaroltam a nyakát. Ez nem azt jelenti, hogy megbocsátottam, vagy ilyesmi! Csak túl jól csókol...

- Nao! – hallottam meg Emi-chan hangját a konyhából, ezért kénytelen voltam elszakadni Chi ajkaitól, és megnézni, mit szeretne drága sógornőm.

- Igen? – kukkantottam be.

- Van fokhagyma sajtótok? – húzogatta a fiókokat.

Úgy néztem rá, mintha kínaiul beszélne.

- Hogy mink?

- Fokhagyma sajtó! Vagy fokhagymaprés. Tudod, az a kis kézi eszköz, ami az egész fokhagymából ilyen reszelt fokhagymát csinál.

- Fogalmam sincs, mi az – ráztam a fejem. – Chi! Te tudod, mi az a fokhagyma sajtó?

- Azt hiszem, igen – biccentett. – Általában fémből van.

- Segítsetek keresni, mert már lassan azt is kétségbe vonom, hogy van nektek – fogta a fejét.

Kelletlenül ugyan, de körül álltuk a konyhapultot, és keresni kezdtük a fiókokban, meg a szekrényekben. Én egy elég zsúfolt fiókot néztem át. Volt benne minden látástól-Mikulásig. A feléről azt se tudtam, hogy mire kell használni.

Hirtelen a kezembe akadt valami. Fémnek fém volt, viszont... Elég fura dolgok álltak ki belőle, és nem tűnt úgy, mintha bármelyik is alkalmas lenne fokhagyma „préselésre".

- Nao – jött oda hozzám kuncogva Chi, látva az értetlen arckifejezésemet. – Az egy multifunkcionális konzervnyitó.

- Multifunkcionális? – motyogtam. – Az oké, hogy ez sört nyit, de ez? – mutattam a hosszú, csavaros és hegyes kihajtható részét.

- Az egy dugóhúzó – mosolygott, de láttam rajta, hogy nem bírja ki nevetés nélkül. – Tudod, boros üvegekhez.

- Oh.

- Hát ez hihetetlen! – zsörtölődött Emi. – Egyszerűen nincs meg!

- Mi nincs meg? – sétált be Kousuke, kezében szorongatva valamit.

- A hagymaprés...

- Ez? – mutatta fel a bátyám a kezében tartott fém dolgot.

- Igen, az – döbbent le Emi. – Hol találtad meg?

- Emlékszel, amikor múltkor segítenem kellett az ebédkészítésben? Én meg a kanapén csináltam tévé nézés közben, és...

- Ezt nem hiszem el! Kousuke!!! – változott egy másodperc alatt házisárkánnyá, majd kikapta férje kezéből a keresett tárgyat. – Ebédig meg se lássalak, különben ezzel fogom lepréselni a legnemesebbik részedet – sziszegte.

Csak elég volt elképzelnem, máris szenvedtem. De ahogy elnéztem, Chinek sem volt ezt kellemes hallania. Hát még Kousukénak! Kezét védelmezően az ágyékán tartva sunnyogott ki a helyiségből. Csak nagyon mertem remélni, hogy a születendő gyerekük nem a bátyám tulajdonságait fogja örökölni. Nem hiányzik még egy retardált kisgyerek a családba.

- Öhm, segítsünk valamiben? – tettem fel félve a kérdést.

- Nem kell, megoldom – mosolygott ránk Emi, mintha az előbb mi sem történt volna.

- Nem megyünk fel addig filmet nézni? – pillantottam Chire, mire bólintott.

Mivel a tévében úgysem ment semmi jó, ezért a laptopomon kerestünk valamit. Chi az ágyam támlájának dőlt, én pedig az ölében ültem. A laptopot a felhúzott lábaimra helyeztem.

- Mit nézzünk? – tettem fel a legfogósabb kérdést.

- Nem tudom. Nekem mindegy. Te mit szeretnél nézni?

- Fogalmam sincs – vallottam be. – Nézzünk horrort?

- Horrort? – ráncolta a szemöldökét. – Biztos vagy benne?

- Abszolút – bólogattam.

Valójában csak kedvet kaptam a horrorhoz. Az más kérdés, hogy soha, semmilyen körülmények között nem nézek horrort, mert utána vagy fél hónapig képzelgéseim vannak, és félek a sötét helyeken, de az más tészta. Akkor nagyon meg akartam nézni egyet.

Találtunk egy viszonylag szimpatikusat, ami elég jó értékelést kapott, és elkezdtük nézni. Az első tíz percben még nem is volt probléma. Aztán egy olyan jumpscare következett, hogy sikítva ugrottam meg, mire a laptop kiesett az ölemből. Zakatoló szívvel próbáltam rendezni a vérnyomásomat. Miután Chihiro kiheverte a halláskárosodást, amit miattam szenvedett el, nevetve ölelt magához.

- Jól vagy?

- Leszámítva egy kisebb szívrohamot? Igen, az hiszem – bólintottam.

- Szerintem nem volt jó ötlet ez a horrorfilmnézés – túrt bele a hajamba.

- De én tényleg nézni akartam egyet – biggyesztettem le a számat kissé csalódottan. – Biztosra vettem, hogy nem fogok megijedni.

- Hát, ez nem jött össze – mormolta a nyakamba.

- Folytatjuk? – kérdeztem, mire kérdőn nézett rám. – Lehet, te végig szeretnéd nézni. Én meg majd max nem nézek oda.

- Szerintem, nézzünk valami mást – vetette fel. – Azt szeretném, hogyha te is élveznéd.

Kissé elpirulva, de annál inkább vigyorogva fúrtam a fejem az ingjébe. Az ilyen gesztusok csak még jobban felerősítik bennem, hogy mennyire szeretem.

- Nem, nem, most nem fogok megijedni – határoztam el magam, és visszavettem az ölembe a laptopot.

- Hát rendben – adta meg magát Chihiro.

Folytattuk a filmet. Mentségemre szólva, nem sikítottam fel, viszont voltak jelenetek, ahol nem bírtam ki, hogy ne takarjam el a szemem. Túl ijesztő volt. És már előre láttam a következő heteket...

Mire vége lett, addigra az ebéd is megfőtt. Teljesen kész voltam, és újra megfogadtam, hogy soha nem nézek horrorfilmet.

Az ebéd finom volt, Emi tojáslevest és sült húst készített. Szerettem a főztjét. Nem azt mondom, hogy jobban, mint anyáét, de anya egyszerűen nem szokott főzni. Hétvégenként legfeljebb, de hétköznap ritka, hogy esetleg vacsorára főtt étel kerüljön az asztalra.

Sajnos ebéd után el kellett köszönjek Chitől. Haza kellett mennie, amit megértettem, hisz így is a tervezettnél tovább maradt. De azért baromira hiányzott már akkor, miután elbúcsúztunk, és visszasétáltam a házba. Még rám is várt egy harci feladat. Több napi tananyag bepótlása. Átkoztam mindent, amiért ezt eddig nem tettem, és most minden egyszerre szakadt a nyakamba.

~

Fél kilenckor már úgy éreztem magam, mint egy hulla. De nem volt több házim! És ezért képzeletben megveregettem a hátam. Persze nem folyamatosan tanultam, hisz tartottam néha egy kis telefonszünetet, mosdószünetet, kajaszünetet, idegesítsük-Kousukét szünetet, vacsoraszünetet... De a lényeg az, hogy kész lettem.

Fáradtan vonszoltam el magam a fürdőbe, hogy lezuhanyozhassak. Ezzel a procedúrával hamar megvoltam, így már mentem is vissza a szobámba, hogy befekhessek az ágyba, és mélységes mély álomba merüljek. Azonban ez nem úgy történt, ahogy terveztem. Kijött pár új rész a sorozatomból, és nem várhatott másnapig a megnézésük. Így a kilenc órás lefekvésemből lett fél tizenegyes. És sajnos még ekkor sem tudtam elaludni. Lekapcsoltam a lámpát, azonban a fejemben azok a hülye horrorfilmjelenetek cikáztak. Esküszöm, láttam, ahogy a ruhásszekrényem ajtaja megmozdul, mintha valaki ki akarna mászni belőle! Lehunytam a szemem, de még így sem éreztem magam biztonságban, mert mi van, hogyha a rém pont azt az alkalmat válassza arra, hogy kinyírjon? Csukott szemekkel még ijesztőbbnek hatott az egész. Felkapcsoltam a kislámpámat, és a telefonomhoz nyúltam. Nem bírtam tovább.

Chi pár csengés után vette csak fel.

- Nao? – szólalt meg igencsak álomittas hangon. – Mi a baj? Nem tudsz aludni?

- Nagyon nem – sóhajtottam. – Valami van a szekrényemben, és félek, hogy éjszaka kimászik, és megöl álmomban!

- Nao – motyogta. – Nincs semmi sem a szekrényedben.

- Miért vagy benne ilyen biztos? – horkantam fel. – Láttam, ahogy megmozdul!

- Nao. Csak a hülye film miatt képzelődsz. Mondtam, hogy ne nézzük végig.

Sajnos, ebben igazat kellett neki adnom.

- De most mit csináljak? – suttogtam. – Túlságosan is félek elaludni.

- Hallgass zenét, az megnyugtat – javasolta, miközben elfojtott egy ásítást.

- Ez jó ötlet, csak egy gond van – akadtam meg. – A fülhallgatóm a polcomon van. A szekrényem mellett. Mi van, hogyha...

- Nao – szakított félbe. – Nincs semmi a szekrényben. A ruhákon kívül.

- Rendben, oda megyek – szedtem össze minden bátorságomat. – De kérlek, ne tedd le.

- Nem fogom, csak menj.

Nagyot nyelve tápászkodtam fel, kezemben a telefonomat szorongatva. Próbáltam nem figyelni a sötétítőfüggönyömre vetülő árnyakra. Szememet folyamatosan a szekrényen tartottam, úgy araszoltam oda a polchoz. Sikeresen elértem a fülhallgatómat, de ekkor azt hittem összeszarom magam. Megreccsent alattam a padló, én pedig nem győztem visszarohanni a takaróm védelmébe.

- Chi? – szólaltam meg, azonban válasz nem érkezett. Unottan bámultam a képernyőmre. Talán azt is mondanom kellett volna neki, hogy ne aludjon vissza.

Ahogy javasolta, elkezdtem zenét hallgatni. Ez valamennyire megnyugtatott. És végre elaludtam.