Hangos dudaszóra kelni nem kellemes hétfő reggel. Főleg, ha az ijedtségtől a földön végzed.

A szívem úgy zakatolt, mintha most futottam volna le 3 km-ert a megvadult kutyák elől menekülve. Miután kijózanodtam a sokkból, mérgesen pillantottam fel az ágyam mellett álló bátyámra.

- Szép jó reggelt! – vigyorgott, és kikapcsolta a telefonjából szóló szörnyűséget.

- Menj a francba – mutattam be neki kedvesen.

- Legalább felébredtél – biccentett elégedetten. – Ha felöltöztél, gyere le reggelizni – hagyott ott a szívrohamközeli állapotomban.

Esetlenül lebányásztam az éjjeliszekrényemről a telefonomat, és meg kellett állapítsam, hogy volt még egy percem a tényleges ébresztésemig. Nagyszerű.

Miután lenyugodtam, sikeresen összekaptam magam. Elhúztam a sötétítőfüggönyeimet, és csalódottan konstatáltam a kint tomboló rossz időt. Az ég borús volt, úgy esett, mintha dézsából öntenék. Akkor ma tuti, hogy nem motorral megyünk iskolába.

Miután felöltöztem és rendbe tettem magam a fürdőszobában, lesétáltam a konyhába, ahol már a kis családom apraja-nagyja reggelizett. Köszönésképp csak morogtam valamit, majd leültem a helyemre Emi-chan mellé.

- Látom, valaki bal lábbal kelt – jegyezte meg. – Minden okés?

- Nem szeretem az esőt, olyankor mindig rossz a hangulatom – haraptam bele a pirítósomba. – Ráadásul, VALAKINEK hála, szívrohamközeli ébresztőben lehetett részem – pillantottam szúrósan az Emivel szemben ülő bátyámra, aki csak ártatlanul nézelődött.

- Kousuke, ezt már megbeszéltük – ült le közénk anya is, aki eddig az uzsonnámat készítette. – Tudod, hogy Nao mindig nagyon nyűgös reggelenként.

- Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – dünnyögte a bátyám. – Nao, mit szólnál hozzá, ha kiengesztelésképp elvinnélek kocsival a suliba?

- Hát minimum – egyeztem bele. – Chihiroért is elmegyünk? – kérdeztem.

- Chihiro? A kis barátod, akivel szombat este a szobádban sze...

Nem bírta végig mondani, egy szelet kenyeret hajítottam az arcába.

- Gyerekek – csóválta a fejét anya. – Viselkedjetek!

- Akkor felhívom – álltam fel, majd az előszobába mentem elintézni a hívásomat.

Chi csak a sokadik csengésre vette fel.

- Hallo? – hallottam meg a rekedtes hangját, ami egyáltalán nem tetszett.

- Szia, minden rendben? – kérdeztem rá azonnal.

- Aha – dünnyögte, majd hirtelen köhögni kezdett. – Vagyis nem biztos. Azt hiszem ma nem megyek be a suliba. Szerintem megbetegedtem. Tegnap este volt egy kis hőemelkedésem, azt hittem reggelre jobban leszek. Ne haragudj, azt hiszem, egyedül kell menj.

- Nem gond. A lényeg, hogy jobban legyél – ráztam a fejem. – Pihenj sokat, délután beugrok hozzád.

- El fogod kapni.

- Ezt meg se hallottam. Légy jó, szeretlek, majd délután találkozunk – nyomtam ki a hívást, majd felsóhajtottam. Mi rosszabb jöhetne még?!

Visszamentem a konyhába, hogy elrakhassam az uzsonnám.

- Na? – kérdezte Kousuke tele szájjal.

- Chi megbetegedett, szóval nem kell érte mennünk.

- Szegény. Elég sokan betegszenek meg mostanában. Biztos mert kezdődik a megfázós időszak – magyarázta anyu. – Nao, te is figyelj oda, szedj sok vitamint. Ó, tudod mit, tessék – nyomott a kezembe egy doboz C-vitamint. – Vidd magaddal, így kétóránként tudsz beszedni.

- Öhm, kösz? – néztem rá furán, de nem vitatkoztam. Nem mertem.

- Gyere, induljunk – állt fel Kousuke.

Elköszöntem anyuéktól, felvettem a cipőmet meg a dzsekimet, majd Kousuke után mentem, aki beizzította az autóját. Szerettem a kocsijukat, mert olyan tágas és kényelmes volt.

- Elég rendesen esik – állapította meg a bátyám, miután elindultunk, az ablaktörlő pedig vad sebességgel tisztította meg a szélvédőt az újra- és újra ráeső cseppektől.

Nem reagáltam rá, csak bámultam kifelé az ablakon komoran.

- Na – paskolta meg Kousuke a combomat. – Fel a fejjel, ez még nem a világvége!

- Pedig az is lehetne – motyogtam.

- Azt hittem, már kinőtted a depis korszakod – kuncogott.

- Jaj, hagyjál már – fontam össze magam előtt a karom. – Nem elég, hogy szar az idő, szar a kedvem, neked is sikerült rögtön kora reggel az idegeimre menned, de még a barátom is otthon fekszik betegen, így csak délután láthatom.

- Szóval minden szar – értette meg.

Pár percig csendben hallgatott, majd újra megszólalt.

- Mikor jöttetek össze?

- Mármint, Chi és én?

- Igen.

- Miután elkezdődött a nyári szünet, rá két hétre kezdtünk járni.

- Már majdnem 3 hónapja? – csodálkozott. – És hogyhogy csak most tudtam meg? – tett szemrehányást.

- Én a helyedben nem lennék ennyire kiakadva. Anya sem mondta el neked, hogy pasija van, pedig ők régebb óta vannak együtt. Ráadásul, Hana is gyereket vár...

- Hogy mi?! – kiáltott fel a bátyám, és az volt a szerencsénk, hogy pirosnál álltunk, mert különben egy hatalmasat fékezett volna.

- Erről sem tudsz? – ráncoltam a homlokom. – Lesz egy újabb féltestvérünk.

- Ez hihetetlen – csóválta a fejét. – Külföldre költözünk, és megszakad minden kommunikáció a családommal. Már feltalálták a telefont, hahó! Egyéb bejelenteni való? Te nem vagy véletlenül terhes?

- Nem – vörösödtem el. – Miért jön mindenki ezzel? Nem tudok teherbe esni...

- Én már azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a távollétünk alatt nővé operáltattad magad – dünnyögte.

- Kousuke! Azért ez már túlzás...

- De biztos vagyok benne, hogy már gondolkodtál rajta.

Felsóhajtottam.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de az régen volt. Jelen pillanatban teljesen meg vagyok elégedve a férfiúi létemmel.

- Ja, igen, Chihirok és miegymások... Amúgy jó érzés egy másik fiúval csinálni?

Ennyire még soha nem vártam, hogy odaérjek az iskolához. Kousuke hajthatatlan volt, de szerencsére a harmadik kérdésnél nem jutottunk tovább. Sietve elbúcsúztam tőle, és rohantam be az épületbe, nehogy megázzak.

Hála a borús időnek az iskola is sokkal komorabb volt a szokottnál. És ez még inkább nyomasztott.

Szerencsére mindenki teljesen K.O. volt, tanárok és diákok is, ezért megúsztuk az egész napot felelésmentesen. Még Shunsukeék sem zargattak, ami nagy csodaszámba ment.

Az utolsó órát már alig bírtam ki. Mikor megszólalt a csengő szerint felpattantam, és rohantam ki a teremből. Minél előbb a buszmegállóba szerettem volna érni, hogy még véletlenül se késsem le a buszt.

Nem is fáradtam azzal, hogy hazamenjek. Amikor leszálltam, sietős léptekkel indultam el Chihiroékhoz. Látni szerettem volna. És ebben még a szemerkélő eső sem akadályozott meg.

Amikor már a házuk előtt álltam, kifújtam magam. Mégsem szerettem volna egy eszelősnek tűnni, aki csak azért futott idáig, hogy a beteg barátját láthassa.

Vettem egy mély levegőt, majd becsengettem. Várnom kellett pár másodpercet, míg nyílt az ajtó, és Ayumi, Chi anyukája, dugta ki rajta a fejét. Amikor meglátott az arca látványosan felragyogott.

- Szia Nao! Csak nem Chihirohoz jöttél? Gyere csak beljebb!

- Elnézést, ha esetleg zavarok – szabadkoztam, miután már az előszobában álltunk.

- Jaj, ugyan, te sosem zavarsz – nevetett. – De menj csak, Chihiro a szobájában van. Már jobban néz ki, mint reggel, talán megmarad.

Hát nagyon reméltem is. 

Ayumi a konyhában maradt mosogatni, én pedig keresztülvágtattam a házon. Chi szobája előtt megálltam. Kopogni nem mertem, hátha alszik. Óvatosan bekukkantottam. Chi az ágyán ült nyakig betakarva, és a hangok alapján tévézett. Körülötte zsebkendők százai szétdobálva, az orra vöröslött a sok fújástól. Becsuktam magam mögött az ajtót, mire felém fordult. A meggyötört ábrázata azonnal felvirult, amint meglátott.

- Szia – mosolyodtam el. Lassan odasétáltam hozzá. Arrébb söpörtem a zsebkendő kupacot, hogy oda tudjak ülni, és szorosan hozzábújni. A kezeit kinyújtotta, hogy átölelhessen. A fejemet a kulcscsontjába fúrtam. A karjait a rajtuk függő takaróval együtt körém kulcsolta.

- Mondtam, hogy nem kell eljönnöd, el fogod kapni – dorgált meg, de azért belepuszilt a hajamba. – Hiányoztál – suttogta.

- Hogy vagy? – emeltem meg a fejem, hogy fel tudjak rá nézni.

- Hát, úgy érzem magam, mint egy darab fekália – vett elő egy zsebkendőt, hogy ki tudja vele fújni az orrát.

- Látszik rajtad – próbáltam együttérző hangnemet megütni. – És mit csináltál egész nap?

- Először csak valami jó csatornát kerestem. Aztán mivel mindenhol szappanopera ment, megnéztem három epizódot, valami spanyol csodából. Akörül aludhattam be. Ebéd után végre találtam valami jó filmet, de hamar vége lett. Azóta a fókák életviteléről nézem ezt a dokumentumfilmet.

- Érdekesnek hangzik – fordultam meg, így nekem is rálátásom nyílt a képernyőre. Két fóka épp párosodott. – Igen, roppant érdekes – köhécseltem.

- Veled történt valami izgalmas? – ivott bele az éjjeliszekrényén álló bögréjébe.

- Kivételesen semmi – sóhajtottam. – Az iskola dögunalom volt, most a szokottnál is komorabb. Alig vártam, hogy vége legyen.

- Az a rohadék nem piszkált?

- Shunsuke? Nem, ők...

- A másik rohadék – szakított félbe.

Ekkor esett le, hogy Eichiről beszél.

- Nem, ő sem – sütöttem le a szemem, de ekkor rájöttem valamire. Elvigyorodtam. – Csak nem féltékeny vagy? – fordultam vissza Chivel szembe.

Meghökkenten nézett rám.

- Mi? Nem! Csak nem szeretném, ha rátenné a kezét a barátomra – magyarázta egy köhögő roham között.

- Már egyáltalán nem érdekel Eichi – kértem ki magamnak. – Lehet, hogy jól néz ki, de te sokkal jobban, és mivel a barátom vagy, még véletlenül sem fogom hagyni, hogy kikezdjen velem. Csak mert férfi vagyok, nem hajt a vérem.

Chi furán méregetett.

- Mi az? – jöttem zavarba.

- Semmi, semmi – legyintett.

- Naaa – bokszoltam bele finoman a vállába. – Mondd eeel!

- Nem, mert meg fogsz sértődni, és így is a halálomon vagyok – szipogott, majd rögtön nyúlt is egy zsebkendőért.

- Ch, gonosz vagy – fontam össze magam előtt a karom. De kedves voltam, mert annyiban hagytam. – Nincs egy kicsit meleg? – szólaltam meg.

- Én örülök, hogy végre nem ráz a hideg – dünnyögte Chi.

Nekem viszont igenis melegem volt Chi és a takaró ölelésében.

- Mondjuk ilyen vastag pulcsiban nem csodálom – tette hozzá, és végigsimított a karomon.

- Inkább leveszem – csúsztam előrébb, majd lassan kibújtam a hófehér darabból. Sokkal jobb volt.

Chi hangosan felsóhajtott (már amennyire tisztán fel tudott sóhajtani az eldugult légutai miatt).

- Nao – simított végig a lapockámon. – Miért van az ideírva, hogy „Eat me!"?

- Öhm, mert ez egy ilyen póló? – adtam a bölcs magyarázatot. Hirtelen Chi meleg tenyerét éreztem meg a felsőm alatt. – Chi, mégis mit...

A szó bennem fagyott, mert a kezei utat találtak, és lassan végigsimítottak a mellkasomon.

- Felfallak – nyalt végig a fülcimpámon, mire jóleső borzongás futott rajtam végig. Szerencsére időben kapcsoltam.

- Nem, nem – ültem arrébb. – Te beteg vagy. Az elsődleges cél az, hogy erőre kapj a gyógyulásod érdekében. Nem az, hogy hülyére kefélj...

- Ez most szíven ütött – kezdett el köhögni.

- Nincs semmi hancúr, ameddig jobban nem leszel – jelentettem ki, valamennyire határozottan.

- Oké, oké, felfogtam – dörmögte kissé csalódottan. – Nem fogok csinálni semmit, ígérem. Szóval most már visszaülhetsz.

Mosolyogva huppantam vissza az ölébe, mire átkarolt. Tényleg sajnáltam, de most az egészsége volt az első.

Egész délután Chivel maradtam, nehezemre esett sötétedéskor elindulni. De muszáj volt hazamennem, mert otthon is vártak.

Szentül hittem, hogy én nem fogom elkapni ezt a nyavalyát erős immunrendszeremnek köszönhetően. Aha. Másnap reggel 40 fokos lázzal ébredtem.