Csak egy dolog van a világon, ami gyorsabb a fénynél, és ezt a diákok tudják a legjobban. A nyári szünet. Összegzésképp, boldogan jelenthetem ki, hogy ez volt életem legjobb nyara! Tekintve, hogy az egészet Chivel tölthettem, akivel a kapcsolatunk azóta is virágzik.

Hogy mi minden történt az a bizonyos első együttlétünk után? Pár hétre rá kaptuk a hívást, miszerint Emi-chan, a külföldön élő bátyám felesége, terhes. Ez igazán örömmel töltött el minket, főleg, hogyha belegondolunk, hogy amint megszületik apuék lurkója, nagynéni, illetve nagybácsi lesz. És én is. Nagybácsi leszek!

Augusztus elején beváltottam a születésnapomra kapott onsen kuponokat. Chivel ellátogattunk a szomszéd városban található fürdőhöz, és ott is töltöttünk egy éjszakát. Röviden és tömören, fantasztikus volt. Élveztem minden egyes percét. Leszámítva azt, hogy vacsora közben egy kislány véletlenül rám borította a tejbegrízét. De nem haragudtam, később a szobánkban Chihiro rendesen megvigasztalt.

Ami pedig anyut és Masato-sant illeti... Elhalasztották az esküvőt. Ahogy az összeköltözést is. Így látták a legjobbnak. Nem szakítottak, hisz Yamada-san azóta is gyakran vendégeskedik nálunk. Egyelőre a költözés szeptember végére lett halasztva. Az esküvő pedig talán jövő nyárra.

A nyár utolsó napjai egyet jelentettek azzal, hogy hamarosan megkezdődik a pokol.

Az íróasztalomnál ültem este 9-kor a vignettázásra váró új könyveim és füzetjeim felett. A telefonom az egyik ceruzatartónak volt döntve. A kamera engem vett, épp videóchateltem Chivel.

- És azt mondtam már, hogy mennyire nem várom az iskolát? – pufogtam.

- Igen, mintha említetted volna már párszor ebben az elmúlt negyed órában.

- Nem akarooom – nyöszörögtem. – Chi, te miért nem szenvedsz látványosan?

- Miért szenvednék? – nevette el magát. – Minden évben ez van, és ez is marad, amíg tanulunk.

- Idén már az utolsó évünket tapossuk, mi? – gondolkoztam el. – Aztán egyetem, vagy maradunk plusz egy évet a suliban. Amit személy szerint nagy badarságnak tartok.

- Vagy elkezdünk dolgozni.

- Igen, az is egy opció – biccentettem.

- Te már gondolkoztál rajta? Hogyan tovább?

- Nem, nem igazán – ráztam a fejem. – Mindig sokkal nagyobb problémának találtam azt, hogy elfogyott az epres pockym. Meg hasonlók...

Chi kuncogni kezdett.

- Tipikus Nao – könyökölt az asztalára mosolyogva, mire a kamerája megremegett.

- De te pont így szeretsz – vigyorogtam.

- Igen. Pont így.

A telefonom töltöttségét jelző kis ikon hirtelen pirosan világítani kezdett.

- Jaj, ne, le fogok merülni! – estem kétségbe.

- Figyelj Nao, akkor szerintem, tegyük le. Majd holnap találkozunk. Várj meg a házatok előtt.

- Oké – biggyesztettem le a számat csalódottan. – Szia, szeretlek.

- Én is téged – küldött a kamera felé egy virtuális puszit, amitől a pulzusom az egekig szökött. A képernyő elsötétült, a telefonom pedig kikapcsolt. Sóhajtva dőltem hátra a székemen. Még várt rám egy hosszú feladat a fürdésen és az alváson kívül.

~

Szörnyű érzés volt reggel felkelni. Éjfélkor sikerült csak elaludnom, és ez a háromnegyed 7-es ébresztő nagyon betett az idegeimnek. Nyűgösen másztam ki a meleg paplan alól, miután sikeresen nem aludtam vissza. Kinyitottam a szekrényem, és percekig csak bámultam a ruhákra. Nem számított, hogy majd megfagytam egy szál alsóban, azon morfondíroztam, hogy mióta van nekem fekete-fehér kockás nadrágom. Végül kiválasztottam egy sima szaggatott farmert, a We're All Mad Here feliratú pólómat, majd felhúztam a fehér nyuszifüles, oversized pulcsimat. Biztos, ami biztos, hogy ne fázzak meg. A fürdőben eltöltött tíz perc után lebattyogtam reggelizni. Anyu egy tál gofrit tett le elém.

- Mikor végeztek ma? – kérdezte.

- Nem tudom – szúrtam fel a villámra egy szeletet. – Talán fél 1 körül?

- Értem – dünnyögte. – Az jó ha sonkahúsos szendvicset csomagolok neked?

- Aha.

- Rakhatok bele paradicsomot is?

- Aha.

- Remélem, ma nem magassarkúban tervezel iskolába menni – tette le elém a szendvicset, amikor elkészült.

- Haha, még mindig ezzel szivatsz? – fejeztem be az evést. – De egyszer úgyis meg fogom csinálni – dünnyögtem.

Ránéztem az órára. Ideje volt indulnom.

Belebújtam a tornacipőmbe, majd a táskámat a vállamra kaptam.

- Elmentem! – szóltam anyának, aki mormogott valamit, majd kiléptem az ajtón.

Az idő még így reggel kicsit hűvös volt, viszont tudtam, hogy hamarosan már nem lesz szükségem a pulcsira.

A kocsifelhajtónkon várakoztam, és nagyon reméltem, hogy Chihiro nem felejtette el, hogy értem kell jönnie. Pár perc múlva meg is érkezett a motorja hátán. Vigyorogva kaptam el a felém lendített bukósisakot.

- Pattanj fel, kicsit késésben vagyunk.

- Ugyan, az iskola nem szalad el – legyintettem, és felszenvedtem magam mögé. Átkaroltam a derekát, és elindultunk.

Sebesen száguldottunk az országúton az autókat kerülgetve. Hihetetlen érzés volt, mintha szárnyalnék. Imádtam Chivel motorozni.

Majdnem egy negyed órával előbb értünk a sulihoz, szóval Chinek felesleges volt aggódnia. Az iskola mögötti parkolóban álltunk meg. Imbolyogva szálltam le a járműről, majd odaadtam Chihironak a sisakot. Csendben vártam, amíg lezárja a motort. Amikor végzett, megállt előttem. Kíváncsian néztem fel rá. Elmosolyodott.

- Aranyos a pulóvered – húzta a fejemre a pulcsim kapucniját, és meglóbálta a nyuszifüleket.

- Ja, csak már most kezd kicsit melegem lenni benne.

- A cukiságnak ára van – hajolt közelebb hozzám mosolyogva, majd megcsókolt. Már tudom, mi hiányzott annyira. A reggeli csókom.

Finoman ízlelgettük egymás ajkait. Azt se bántam volna, ha elkésünk az első óráról.

- Lassan mennünk kéne – suttogta Chi.

- Csak még egy utolsót – kaptam az ajkai után.

Teljesen beleremegtem, de rá is ilyen hatással lehetett.

- Most már tényleg elég lesz – tolt el magától.

- Rosszul fogalmazol – ráztam meg a fejem. – Sosem lesz elég, csak éppenséggel mennünk kell, nehogy elkéssünk rögtön az első napon.

Vigyorogva csippentette két ujja közé az orromat, mire meglepődtem, majd elengedett, és elindult. Mosolyogva siettem utána. Megkerültük az épületet, és a széles járdán kötöttünk ki, ami tömve volt az iskolába igyekvő diákokkal.

- Szóóóval – kezdte Chi, aki mellettem sétált zsebre dugott kézzel. – Akkor csak semmi puszi, csók, kézfogás nyilvánosság előtt, igaz?

- Igen – biccentettem nem túl meggyőzően.

- Ugye tudod, hogy pokoli nehéz lesz kibírni? – nyögött fel fájdalmasan. – Főleg, ha a szünetekben is legszívesebben rohannék át hozzád...

- Ha szeretnéd, a hosszúszünetben találkozhatunk – ajánlottam fel.

Chi szeme felcsillant, közben pedig átléptük a Pokol Házának ajtaját. Fintorogva figyeltem az embertömeget. Mindenki sietett a termébe.

- Hogy én, hogy utálom az iskolát – dörmögtem, mire Chi elnevette magát.

Felmentünk a lépcsőn, majd elérkezett a búcsú fájdalmas pillanata.

- Nem akarom, hogy egyedül hagyj – pityeregtem Chiék terme előtt.

- Kísérjelek el az osztályodhoz?

- Nem kell – vágtam rá. – Mármint... Jobb, ha egyedül megyek, azt hiszem – mondtam bizonytalanul. – Majd találkozunk – intettem oda neki, majd gyorsan elsiettem.

Valójában nem tudtam, hogyan reagálna mindenki, ha megtudnák, hogy Chivel járunk. Engem már így is elkönyveltek ferdehajlamúnak, de Chit nem akartam, hogy bántsák emiatt. Úgy véltem, a legjobb, ha titokban tartjuk, amíg csak lehetséges.

Egy nagy lélegzetvétel után átléptem az osztályom küszöbét. Senki sem figyelt rám, amely valamelyest megkönnyebbüléssel töltött el. Senkinek sem hiányoztam, éljen! Levágódtam a helyemre, ami csak rám várt. Persze a boldogságom nem tartott sokáig, megjelent Shunsuke két csatlósával. És persze, hogy észrevettek és megindultak felém. Újra nyári szünetet akarok!

- Hello homikám, látom, túlélted a nyarat. Ne aggódj, nem felejtettük el a tavalyi kis incidensünket – vigyorgott.

Próbáltam pókerarcot vágni.

- Aggódnom kéne? Egyébként pedig, miért nem tudnátok csak szimplán békén hagyni?

Erre mindhárman elhallgattak.

- Mondjuk... - szólalt meg Yamato bizonytalanul, de Shunsuke leintette.

- Azért, mert az ilyen buzeránsoknak a föld színén sem kéne lenniük – morogta. – Remélem, nyáron legalább jól megdugattad magad Chihiroval. Amilyen agresszívan nekünk ugrott, csak mert megvertünk – röhögött fel.

Az egész osztály minket nézett, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa.

- Vagy tán nem is tudsz róla? Az pedig nagy kár. Elég szépen elgyepáltuk, úgy látszik, a semmiért.

A kitörni készülő dühömet nyeltem vissza, de szerencsére megszólalt a csengő, vele együtt pedig a tanár lépett a terembe. Shunsukéék röhögve ültek vissza a helyeikre, én pedig hálát adtam az Úrnak, amiért nem tettem valami meggondolatlant. Nem kellett hozzá sok.

~

3.óra után rohantam ki a teremből. Chi írt, hogy találkozzunk az udvaron. Fél óránk volt, és én ki akartam használni minden percét, ezért futólépésben kerülgettem a diákokat a folyosón. Az egyik kanyarnál azonban, kis híján elgázoltam valakit. A személyt, akivel nem akartam volna újból találkozni. Mégis itt állt előttem.

- Nao? – lepődött meg Eichi.

- H-hello – motyogtam lesütött szemmel. Miért van itt? Nem tavaly ballagott el?!

- Jól vagy? Egész nyáron kerestelek, de nem tudtalak elérni, nem válaszoltál az üzeneteimre! Figyelj, csak bocsánatot akartam kérni.

- Bocsánatot? Miért? – zavarodtam meg. A francba vele, hogy még mindig olyan jól néz ki!

- Ami a szórakozóhelyen történt... Nem kellett volna megcsókolnom azt a lányt – túrt bele kifogástalanul álló hajába. – Hiba volt. Egész nyáron vezekeltem, meg tudsz nekem bocsátani?

- Nincs miért bocsánatot kérned – ráztam a fejem. – Nem értem, mi közöm ehhez. Azzal csókolózol, akivel akarsz.

- Igen, de... Tudom, hogy rosszul esett, mert szeretsz. De rá kellett jöjjek, hogy te sem vagy számomra közömbös. Esetleg megpróbálhatnánk... Mit szólsz? – fogta meg mindkét kezemet, mire leesett az állam.

- Ne haragudj, Eichi, de... Köztünk ez nem működne – húztam el a kezeimet. – Nem szeretlek. Jól nézel ki, meg minden, de...

- És ha csak testi viszonyról lenne szó? Nekem az is megfelelne! Nem muszáj lennie érzelemnek.

A szemeim kikerekedtek. Válaszoltam volna, amikor valaki hátulról átkarolt.

- Bocs, szépfiú, de Naonak nincs szüksége szexpajtira.

Felnéztem Chire, és a hasamban szunnyadó kis pillangók repdesni kezdtek örömükben.

- Ki vagy te? – ráncolta a homlokát Eichi. – Szerintem, nincs közöd, ahhoz, hogy mit csinálunk Naoval.

- Szerintem viszont, igenis van – biccentett határozottan. – Nao egyedül hozzám tartozik, ezt vésd az eszedbe.

- Majd meglátjuk – néztek farkasszemet, nekem pedig kezdett rossz érzésem támadni.

- Gyere, Nao – ragadta meg Chi a karomat, és elkezdett vezetni.

A nem használt biológiaszertárra felvezető lépcsőnél kötöttünk ki az iskola egyik legeldugottabb zugában. Felmentünk a lépcsőn, és leültünk a fal takarásában. Chihiro felsóhajtott.

- Ki volt ez?

- Ito Eichi – válaszoltam zavartan.

- Mi volt ez a nagy szerelemvallás? Miért beszélt arról, hogy szereted?

- Az egészet hallottad?

Aprót biccentett.

- Szerettem – vallottam be. – Igen, szerettem, de az csak egy fellángolás volt. Nem vallottam be neki, mert mire ez megtörténhetett volna, elszállt a rózsaszín köd.

- Nao, mondd, hogy én nem csak egy pótlék vagyok. Hogy nem csak azért kellettem, hogy el tudd felejteni...

- Miről beszélsz? – szorult össze a szívem. – Chi – ültem át vele szembe, hogy az arcába nézhessek. – Tudod, hogy nem igaz. Tény, hogy akkor találkoztunk a parkban, amikor emiatt magam alatt voltam, de akkor miért barátkoztam volna veled? Úgy értem, akkor már rögtön az elején rád nyomultam volna. De én szép lassan szerettem beléd. Ott, a parton sem csókoltalak volna meg, és úgy terveztem, hogy nem vallom be az érzéseimet sem, mert meg voltam róla győződve, hogy sosem lesz nálad esélyem, és nem akartam még egy csalódást átélni. Az, hogy viszonoztad az érzéseimet, a legjobb dolog, ami csak történhetett velem! És nem azért, mert pótlék voltál... Én magadért szeretlek, Chi! Hirtelen nem is tudnám megmondani, miért, hisz mindenedet szeretem. A fekete hajadat, amibe olyan jó érzés beletúrni. A nevetésedet, amikor kacajra késztetlek a hülyeségeimmel. A mosolyodat. A testedet. A tetoválást a hátadon. A motorodat. Mindent, ami te vagy! Szóval, kérlek, ne hidd azt, hogy csak azért szeretlek, mert egy pótlék vagy... Mert nem igaz...

Chihiro tágra nyílt szemekkel hallgatta a mondandómat, én pedig kezdtem zavarban lenni, mert miután befejeztem sem szólalt meg.

- Chi?

Hirtelen magához rántott.

- Tudod, ennél szebb szerelmi vallomást sem kaptam még – súgta a fülembe.

- Nem annak szántam – motyogtam.

- Ezek után, hogy fogok végig ülni még három tanórát? – sóhajtott fel.

- Úgy, ahogy eddig? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem a kérdését.

- Olyan kis ártatlan vagy – kuncogott, és ráharapott a fülcimpámra.

Elvörösödtem.

- Csak nem vagyok olyan perverz, mint egyesek – vágtam vissza. – De elárulok egy titkot. Ha átjössz hozzánk, lesz több, mint négy óránk egymásra, amíg anyu haza nem ér.

- Csábító ajánlatnak hangzik – markolt rá a hátsómra, mire felsóhajtottam.

- Chi! Nem most! Van öt percünk becsengetésig, szóval kapjuk össze magunkat!

- Szeretlek, tudod? – fúrta a pulcsimba a fejét.

- Persze, hogy tudom – érzékenyültem el teljesen. – Én is nagyon szeretlek.

Egymást ölelve ültünk még egy darabig, de amint megszólalt a csengő, vissza kellett sietnünk a termeinkbe.

Majdnem be lettem írva 1 perc későnek, de simán megérte az egész.