Megszokott magány. Hűséges társ. Na, ő biztos el nem hagy. Csontig hatol a hideg. Az ujjak görcsösek és merevek. A forró tea éget. Gesztenye potyog kis parittyakőként az égből. A természet haragja. Csak dobál kavicsot, pedig az ember sziklát érdemelne sokszor. A felhők zokognak fejünkre záporesőt. Mégsem hallatszik el a fülig.

Rövid az élet, mint a tiszavirág. Mégsem teszünk eleget, s a búskomorság terül el, amerre a szem ellát. Akár egy csúf járvány, mar a szívekbe.

Mind a másikra vár, hogy az majd elkezdje. S eképpen egyhelyben áll az egész világ. A percek peregnek csendesen. Ha el is kezdi valaki, grabancánál rántják vissza a porba. Még röhögnek is egyet gúnyosan rajta.

Akkor döbbensz rá igazán: minden álmoddal, félelmeddel mennyire egyedül is vagy! Kósza szellem. Kísértet. Tünékeny árny a létezésben. Minden eldobható... mint a műanyagpohár a teával.

Ha kiüresedett: eldobható. Jöhet a következő. Aztán, ha mind meguntad: ugyanaz a kör kezdődik elölről. Micsoda borzalom! Fel lehet-e ébredni ebből a monoton rémálomból?