Bálványok

Magányában didereg a lámpa a Duna mentén. Lomhán nyugoszik most a nagy folyam. Némán figyel, nem morajlik úgy. Így még fenyegetőbb, mintha zúgna-morogna. Észre sem veszed, és már elnyelt magában. A lámpa gyér fényében molyok gyülekeznek. Véres képet fest a nap alkony-ecsettel, lefelé hanyatlóban.

A kora esti szél falevelet zörget, úgy ugrasztja szét a járókelőket. Felkapja, játszik vele, és ereszti is tova. Be-bebújik kabátok alá, kicsikarva némi sikolyt, fogvacogást. Aztán ez a láthatatlan zaklató el is csitul.

Rám vigyorog a szobor a kertben. Merev márványarca megfeszül, egyazon pontra bámészkodik üveges tekintettel. Talán mégsem nekem szól az a görbület az ajakán. Ki tudja, mire gondol, mi jár a fejében. Én csak nézem egyre, és tűnődöm.

Helyette éber-álmodom a gondolatokat, amelyeket mondhatna, ha élne. Félelmetes? Igen. Horrorfilmbe illő jelenet. Mégsem ő a legnagyobb veszélyforrás. Az élő ember nagyobb talány: hogy mit lép, nem sejtheted. A szándékot sem mögötte. Rajtad s rajta áll, hogy e táncban ki hogy rezdül. Hogy mámoros öröm vagy gyilkos gyász leszek a vége.

A légző ember veszedelmesebb: egyszerre szerethet, gyűlölhet, félhet és lehet önmaga felett bátor. Másodperc törtrésze alatt változhat, lehet az áldozatból áldozó.

A szobor... az nyugodt. Hova menne? Mi célja, haszna származna abból, ha menne is bárhová?

Tovább sétálok, de fejben még mindig előttem lebeg annak az alkotásnak a képe. Sima vonásai, ahogyan haját formázta az ügyes kezű mesterember. Az érzések – azok kaptak el ilyen balga örvényben tekeregnek, és tartanak fogva még a találkozás után is.

Az ember ragaszkodik. Meg akarja állítani az időt, s helyette egyre gyorsítja. Végeláthatatlan spirálban zuhanunk, ki tudja, hova...

Állandót akarunk a folyton változóból. Mégis, mindig kiröhög bennünket az idő: nem vagy Isten! Ezek mind bálványok, amikhez ragaszkodsz.

Újra és újra bilincsbe veri magát az ember, amíg az állandóhoz ragaszkodik. De mégis zsigeri az ösztön. Nincs kiút ebből. Kell-e vajon? Ki a megmondhatója? Én nem... és a szobor?

Mit mondana, ha beszélhetne? És én mit mondanék, ha szólítna?

Mit mondanék, ha megszólítna az az erő, amely minden létezésért okolható? Szokás okolni... de vajon tényleg jogos? Kérdések árja marad megválaszolatlan unos-untalan. Mégis élvezetes játék megannyiszor feltenni őket, és hátra dőlve várni, hogy tekergőzzenek végtelen kígyókként.