Lassú folyamként hömpölygött a tömeg egyik megállóból a másikba. Ezúttal Zója is egy volt közülük. A szövetség irodájába igyekezett, hogy bővebb tájékoztatásért érdeklődjön a jelnyelvi tanfolyamról. A napokban olvasott róla, és egészen fellelkesült. Néhány mondatot már meg is tanult, de meg nem tudta még különböztetni, hogy melyik taktilis jel, és melyik más rendszerbe tartozó. Őt csak az érdekelte, hogy be akart látni ebbe a világba. A részese akart lenni, és magyarázatot nem talált erre az érzésre, ami rendre apró pillangókat varázsolt a gyomrába.

Miért is gyúlt benne a kíváncsiság lángja? Megigazította vállán a kis bézs táskáját, és tovább haladt. A Szent Gellért tér mozaikjai térítették észhez, hogy nem árt, ha szedi a lábát. Még a sípszó előtt befurakodott a négyes metró egyik kocsijába, és azonnal egy kapaszkodó után nyúlt. Tökéletesen egyszerre ugyanazzal a fiúval, aki hetek óta mosolygott rá. Újra és újra ismétlődött a jelenet.

A fekete szövetkabátos férfi átkarolta a lány derekát, hogy megtámassza. Túlzsúfolták az utasok a reggeli csúcsforgalomban a járatot.

„Jól vagy?" – jelelte a jóképű, bár talán mások számára nem annyira srác. – „Örülök, hogy megint látlak. Merre mész ma?"

„Lassabban. Még frissen tanulom ezt a jeles akármit. Jól, köszi. Izgatott kicsit. Első jelnyelv óra a héten lesz." – válaszolta Zója, bár egy kézzel és beszűkített térben igazi kihívásnak bizonyult ez a párbeszéd.

„Ez taktilis volt. A Lorm-jeleket ismered?" – Zója alig bírta kivenni a sietős mozdulatokból, hogy mire kíváncsiskodott a másik.

„Egyébként, Zója vagyok. Bocsi, nem emlékszem, hogy bemutatkoztunk-e már." jelelte.

Fél füllel a megállókra figyelt. A Kálvin tér az ő megállója.

„Bernát vagyok. Ne haragudj, de úgy megörültem, hogy valaki ért egy kicsit engem."

„Semmi baj. Zója vagyok. Épp a SINOSZ-hoz készülök, esetleg tudod, hogy jó helyen akarok-e átszállni?" Megmutatta a térképet a telefonján.

„Micsoda véletlen. Nekem is oda kell mennem. Megengeded, hogy elkísérjelek?" csillant fel Bernát zöldeskék szeme. Zója még nem döntötte el, hogy zöldnek, vagy kéknek lássa. Fényviszonyoktól függően változott, sötétben inkább tűnt kéknek, míg erősebb fényben zöldnek.

„Milyen színű a szemed?" későn kapott észbe, hogy tán illetlen ilyet kérdezi. Szája elé kapta kezét, mire Bernát elvigyorodott.

„Jó kérdés. Kékeszöld, én jobb szeretek türkizként hivatkozni rá. Egyszerre kicsit mindkettő. A tied viszont szép barna. Tetszik." Egy kicsit sokkolta Zóját, hogy dicséretet kapott a külsejére. Átlagos lánynak tartotta magát, és az, hogy Bernát ennyire nyílt feléje, picit valahol megrémítette.

„Kálvin, hármas metrózunk egyet a Deákra. Onnan az egyesre." magyarázta. Bernát gálánsan megvárta Zóját később a Benczúr utcai iroda előtt, ő hamarabb végzett a saját ügyeivel. Úgy örült, hogy a hallókészülékéről hírt kapott, és hamarosan tolmácsa is lehetett a kényesebb eseményekre.

„Na, sikerült a beiratkozás?" faggatta, izgatottan jelelve, Zóját. Zója csak átölelte, és ebből Bernát már mindent tudott, amit fontosnak ítélt. Végre valami új változás kezdődött az életében. A magány megszűnni látszott körülötte, ahogy egyre kevésbé szégyellte a siketségét.

„Alig várom a tanulást!"

„Ezt meg kell ünnepelni! Gyere, igyunk meg egy kávét! Vagy, amit csak szeretnél. Itt van a közelben egy szuper hely, van kedved?"

Zója igent mondott, s Bernát újra látta a fényt aznap. Zóját úgy látta, mint valami napsugarat. Bekukucskált az ő ablakán, és előcsalogatta a félénk fiatalembert az árnyékból, ahol addig kuksolt.