Kedvem lett volna rácsapni az ajtót, mindazok után amit velem tett ezt érdemelte volna. Nem érdemelte meg, hogy segítsek rajta, de én nem ő vagyok. Így ahelyett, hogy faképnél hagytam volna kisírt szemű, csapzott hajú lakótársam inkább szélesebbre tártam az ajtó és hagytam, hogy bejöjjön. A cipős szekrény mellé tette a bőröndjét, majd a nyakamba ugrott és újra zokogni kezdett. 

Lefejtve magamról a síró lányt zártam vissza az ajtót, hogy legalább a lépcsőház ne a szipogását hallgassa. A konyhába invitáltam egy teára, ő pedig halk köszönömök közepette fogadta el a túlságosan is nagylelkű ajánlatom. Tisztában voltam vele, hogy a jó szívem fog a sírba vinni, amiért segítek neki, de egyszerűen nem bírtam tovább nézni, ahogy ott áll az ajtónkban, mint egy rakás szerencsétlenség és csak sír. A történtek ellenére Bella még mindig a világot jelentette nekem, vagyis pontosabban jelentené most is, ha képes lennék benne bízni. 

Ha valaki, akkor Bellának tudnia kell mennyire nehéz is számomra megbízni valakiben. És hogy miért is nehéz? Nagyjából tíz éves lehettem mikor édesapám egy csúnyára sikeredett veszekedés alkalmával adta anyu tudtára, hogy csalja. Az okot, amiért félre lépett soha nem tudtuk meg, anyu még azon az estén kirakta apámat. Láttam, ahogy éveken át sírja magát álomba, ez pedig bennem is megrengette a bizalmamat nem csak a  férfiak, de úgy általában véve az emberek iránt. Anyám évekkel később ugyan újra házasodott de az új "apukámra" nem tudtam sajátomként tekinteni és befogadni a családba. Számomra a család akkor csakis anyu és az én duómat jelentette. 

- Cole kirakott. - nyögte ki végül. Hát persze, azt hiszed beállíthatsz csak úgy és majd egyből megsajnállak. Bella már csak ilyen, ha neki akadt problémája azzal azonnal kellett foglalkozni. Az igazat megvallva ezzel semmi bajom nem lenne, de most úgy érzem az, amit velem tett egy csöppnyit nagyobb ügy volt, mint az, hogy szakított vele a pasija.  

- Sajnálom. - és tessék, bármennyire is ráz a hideg a velem szemben ülő barátnőm látványától, még így is képes vagyok őt sajnálni. Őszintén sajnálni, hiszen tudom mennyire a szívére tudja venni a negatív dolgokat. 

- Hozzá mentél azon az estén? - emelte rám a sírástól felduzzadt, piros szemeit. 

- Ugye nem most akarsz kioktatni?! Csak mert akkor finoman közölném veled, hogy semmi jogod sincs hozzá. Ha jól emlékszem még mindig te voltál az, aki bementél a szobámba, elővettél a szekrényből egy rohadtul személyes levelet és felraktad a netre, a netre Bella! - nem bírtam tovább magamban tartani. A düh amit azóta éreztem iránta most felszínre tört belőlem. A Landoval töltött idő megtanított arra, hogy igenis álljak ki magamért és ne rejtsem el az érzelmeimet. 

- Még mindig ezen lovagolsz? Nem hiszem el, ahelyett, hogy hálás lennél nekem. - a füleim nem igazán akarták befogadni az információt ami elhagyja a lány száján. Korábbi hatalmas zokogása immáron dühös vagdalózásba csapott ár. Idegesen álltam fel a székről, járkáltam körbe a kis konyhába miközben a halántékom masszíroztam, végül a konyhapultnak dőlve állapodtam meg, hogy tovább hallgassam miért kéne még hálásnak lennem neki. - Aznap elvitt magához Issy. Egy srác nem csinálna ilyet, ha nem érezne valamit. Esélyt adtam neked arra, hogy közelebb kerülhess hozzá.

- De mégis milyen áron? 

- Számít az ár?  - továbbra is értetlenül álltam a lánnyal szembe aki szentül hitte, hogy valamit helyesen csinált. - Tudom, hogy te ezt hatalmas csapásként éled meg, de ez nem akkora dilemma, mint hinnéd. Ha kicsit magadba néznél láthatnád, hogy enélkül semerre se haladtatok volna.

- Ebben nem vagyok annyira biztos. - kezemet keresztbe rakva álltam bele egy újabb kör vitába.

- Mióta mellé ültettek suliba másról se beszélsz csak Landorol. Leveleket írtál neki az Isten szerelmére és másra még csak rá se néztél. 18 éves vagy, lassan 19 az életednek nem arról kéne szólnia, hogy egy fiúnál leragadsz...  - emelte fel a hangját Bella. Cseppet sem érezve, hogy ennek a viselkedésnek nem itt lenne a helye. - De persze, hogy mindig minden rólad kell, hogy szóljon, szegény Isabella Carterről! 

- Mondja ezt az, aki most állított be hozzám sírva, hogy kidobták... Lehet, hogy nem volt egy fiúm se de legalább nem ... - nem, nem mondom ki újra azt, amit aznap. Nem én leszek az aki tovább fogja táplálni azt a tüzet ami most a veszekedést élteti. Értelmetlen megpróbálnom megmagyarázni neki, hogy miért volt hiba amit tett, úgysem ismerné el, hiszen Bella makacssága sohasem ismert határokat. 

A konyhát magam mögött hagyva a nappaliba vonultam, az egyik fotelbe ledobva magam éreztem, hogy a testem kissé ellazul. Azon az ablakon bámultam ki a városra amelyiken a beköltözésünk napján Lando érkezését figyeltem. A fiú alakja ismét a gondolataimba fúrta magát, de Bella jelenlétében nem engedhettem meg magamnak, hogy Lando édes csókjának emlékei átvegyék az uralmat felettem, mégis apró kis mosoly ült ki az arcomra, ahogy egy másodpercre a barna fürtös fiúra gondoltam. Lábamat felhúzva hessegettem el a fiúról szóló gondolataimat. Talán mégis van miért hálásnak lennem Bellának?  Nélküle nem jött volna át ő sem aznap segíteni a bútorokkal. Ha nem mondja el, hogy ő tette ki a leveleket, nem töltöttem volna annyi időt a fiú apartmanjában és nem jutottam volna el George nyaralójában sem ahhoz az estéhez. 

- Megint rajta agyalsz. - hallottam meg Bella már nyugodtabb hangját a hátam mögül. A vállam fölött átnézve pillantottam a lányra aki a nappaliban lévő ajtófélfának támaszkodott. Arcán diadalittas mosoly terült el, mint aki tudja, hogy megnyerte a háborút. 

- Túl jól ismersz. - ismertem be az igazságot. A lány olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna. Mindig is meg volt köztünk az a kapocs, hogy egymás fejébe látva egészítsük ki egymást, ezért is voltunk olyan jó barátnők. 

- Ne haragudj, nem kellett volna. Szemét dolog volt, nem így kellett volna segítenem neked, de kérlek értsd meg, hogy rettentően szerencsétlen vagy, ha róla van szó. - bukott ki belőle váratlanul a várva várt bocsánat kérés és egy kis cinizmus. Nem is Bella lenne, ha nem tette volna hozzá mekkora egy rakás bénaság vagyok, ha a pasikról van szó. 

- Hihetetlen vagy. - nevettem el magam. Annyira akartam utáni, de képtelen voltam. A lány gyors léptekkel átszelve a köztünk lévő távolságot hátulról borult a nyakamba immáron ő is nevetve, mert tudta, hogy képtelen vagyok rá tovább haragudni.  - Sajnálom ami Cole-al történt. 

- Tudom, de így szeretsz. - motyogta a nyakamba még mindig engem ölelve. Egyszerre kívántam a pokolra és adtam hálát az égnek amiért itt van velem, mintha egy rég elveszett részem tért volna vissza hozzám. És ez igaz is volt. Jó volt Tylerrel lógni, de ő nem Bella, nem lehettem vele olyan őszinte és nyílt amilyen Bellával lehetek. Nos, hát ezek vagyunk mi, egy rakás bénaság és egy örökösös mindentudó akik érthetetlen módon, de tökéletesen kiegészítik egymást. 

Bella elengedve  eddigi szoros öleléséből megkerülve a fotelt amiben eddig is ücsörögtem, ült le elém a földre, hogy kisírt szemeibe nézve ne csak utálatot érezve nézzek bele.
Egymással szemben ülve, hosszú idő után újra megnyíltunk mindketten. Megbeszélve a korábbi vitánkat mindketten elnézést kértünk a másiktól. Ő megígérte, hogy megpróbálja eltűntetni a leveleket, és, hogy legközelebb máshogy próbál segíteni. Én pedig megígértem, hogy nem fogom felhozni ezt a hibáját és megpróbálok újra bízni benne. Talán elhamarkodom és nem kéne ilyen gyorsan megbocsájtanom neki. De francba is  az egésszel, a legjobb barátnőmről van szó. 

Túllépve a gőgön és a korábbi vitán éjszakába nyúlóan meséltünk egymásnak a külön töltött időről. Bella kapcsolata Cole-al a folyamatos súrlódások miatt szűnt meg. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat egyiküknek sem előnyös, ezért jobbnak látták, ha külön válnak. Bella viszont nehezebben viselte ezt, mint gondolta. A személyiségük eltérésének ellenére is végtelenül tudta szeretni a filozófia szakos fiút akivel a nyertes sör-pong meccsünk után akadt össze. 

- Találsz majd egy rendes srácot, tudom. - szorítottam meg a kezét bátorítóan. Mindazok ellenére ami történt képes voltam őt bátorítani és mellette állni és ez az, ami engem különbé tett. A szívem.

- Kicsit tovább kell próbálkoznom, mint neked, de igen. Egyszer lehet én is megtalálom a saját Landom. De elég belőlem, mesélj! Ki vagy virulva, tuti történt valami. - és megint beletrafált. Úgy érzem nem úszom meg a mai napot anélkül, hogy ne mesélném el neki az  ártatlanságom elvesztésének történetét. 

※※※

Sziasztok! 

Megpróbáltam összeütni nektek egy újabb részt mielőtt teljesen felemészt a csodás egyetemi hibrid oktatás. És, hogy ne csak mindig panaszkodjak ...

*DOBPERGÉS* 

Átléptük az egy ezres olvasószámot😍😍 Vigyorgok 0-24-ben, olyan szuperek vagytok! Köszönöm💛

Remélem jól vagytok, minden rendben veletek. Kitartást mindenkinek a sulihoz! Gondoljatok arra, hogy nemsokára őszi szünet. 😉 

De nem húzom itt tovább a szót,

Szép estét mindenkinek!🧡