Egyszerű vasárnap volt, semmiben nem másabb, mint az összes többi hétvégénk Bellával. Délelőtt kitakarítottunk aztán pedig elintéztük a heti bevásárlást  és miután nem akadt több dolgunk a legjobb döntésnek az bizonyult, ha a kanapén tehénkedve válogatunk a tv csatornák között.  

-Várj! - megakadt a szemem az egyik sportcsatornánk. Hirtelen felültem és minden figyelmem a képernyőnek szenteltem. A kommentátor Lando nevét említette mielőtt a kamera a fiú autójára váltott volna. Hatalmas füst gomolygott már rögtön a  rajtrács elején. A fiú autójába hátulról száguldott bele egy másik, piros színű. A képernyő sarkában a Carlin rádióikonja jelent meg.

- Lando, minden rendben? 

-A kocsinak annyi. Sajnálom srácok. 

A kommentátorok ezután ismét átvették a szót. Gyorsan ők is megerősítették, hogy mindkét pilóta rendben van, a visszajátszásból pedig kiderült, hogy Lando teljesen beragadta  rajtnál, a mögötte érkező Prema pedig már nem tudott lelassítani.

-Hála égnek. - remegve fújtam ki a levegőt. Az ölemben pihenő kezemre néztem ami szintén remegett. Aggódtam a fiú épsége miatt, a megkönnyebbülés csak akkor ért utól, mikor láttam, hogy Lando saját két lábán hagyja el a pályát. Bella mellettem hasonló arckifejezéssel ücsörgött. Egyikünk sem látott még balesetet, ami azt illeti nem is akartunk volna, főleg nem egy barátunkét. 

- Hívd fel. - pár percnyi sokk után fordul felém Bella a kezembe nyomva a telefonom ami eddig az előttünk lévő dohányzóasztalon pihent. 

-Dehogy hívom. Hülye vagy?! Oroszországban tudod mennyi az idő most? - rivalltam rá barátnőmre. Eszem ágában sem volt felhívni a fiút. Mégis milyen indokkal hívhatnám fel? És mit mondanék neki? Hello Lando, láttam a baleseted ... tiszta nevetséges. 

-Történetesen tudom, hogy egy órával járnak csak előrébb. - tovább tolta felém a készüléket, nem adta fel. Ismerem Bellát mióta csak az eszemet tudom, ha ő egyszer a fejébe vesz valamit annak már pedig úgy kell történnie. De nem most. Ezúttal nem. Akkor engedtem neki, mikor ideköltöztünk és ennyi. Nem fogom elengedni magam és hagyni, hogy a hülye érzelmeim vigyenek előre. Mégis mi ebben a  racionalitás? 

Sosem voltam az a fajta lány aki spontán, meggondolatlan és az életre bízva magát a legjobbat feltételezi az emberekből. Éppen ellenkezőleg. A tökéletes szervezettség és a szigorú szabályok uralják az életemet, hogy a váratlanok a lehető legmesszebbről kerüljenek el. Én irányítok, egyedül az én kezemben a döntés és nem máséban. És vajon, helyes-e ez így? 

-Istenem Issy! Ha ilyen tejbe tök vagy hogyan akarsz magadnak pasit fogni? - a kanapéról felállva folytatta a pesztrálásom. 

- Megfordult már a fejedben, hogy talán nem is akarok pasit? Én nem te vagyok. Nem fekszem be mindenki alá. - amint kimondtam már meg is bántam. Ez van, ha nem tervezem meg előre a lépéseket és csak jár a szám. A velem szemben álló barátnőm hitetlenkedve pislogott rám. Ő sem hitt a fülének. 

-Ez aljas volt Issy, te is tudod. - hangja egyel halkabb hangszínre váltott. Hátat fordítva nekem a szobája fele indult meg. Gyorsan a csuklója után kaptam, a sírás kerülgetett. Több, mint tíz éves barátságunk alatt egyszer sem vesztünk össze. Soha egyszer sem, pedig egyikünk sem egy könnyű eset. 

-Ne haragudj, kérlek. Tudod, hogy csak úgy kicsúszott. Nem gondollak egy utolsó ... tudod annak. Nem! Te vagy a legfontosabb személy az életemben Bella. A legjobb barátnőm. Egyszerűen csak nem akartad megérteni, hogy nem akarom felhívni és... én... kérlek ne haragudj. - vége. A mécses eltört. A könnyek megállíthatatlanul potyogtak le közöttünk a padlóra.

- Issy nézd. - fordult velem szembe. - Tudom, hogy nem szándékosan mondtad, és tudom, hogy szeretsz és én is szeretlek, de mondanom kell valamit. Csináltam egy butaságot. Én voltam, én küldtem el a leveleket. 

Egészen biztos voltam benne, hogy a hallásommal semmi baj nincs, a felfogásommal talán már annál több. Ott álltam teljesen megsemmisülve a nappali közepén. Az arcom piros volt és könnyes a testem mégis fortyogott a dühtől. Legszívesebben megütöttem volna és nem érdekelt volna mennyire vagyok rossz barát. Barát... keserédesen ízlelgettem a szót úja meg újra. Ez a lány aki előttem áll vajon tényleg a barátom? Mert, ha az, akkor pontosan tudta, hogy mit művel és azt is tudta, hogy mik lesznek a következményei. Válaszokat követelve néztem rá, immáron ő is sírt. 

- Végig néztem, hogy hosszú éveken át sóvárogsz utána. Láttam, hogy erődön felülsz kiutazol hozzá a pályára és haza. Láttam, hogy ő ezt mennyire értékeli és mennyire hálás neked. Issy te ezt nem vetted észre, de az a fiú ott - mutatott zokogva a képernyőre ahol Lando épp interjút adott. - imád téged! Érted?! Egyszerűen nem tudtam tovább nézni, hogy másokkal szerencsétlenkedsz miközben a szíved teljesen máshol jár. Valljuk be magadtól sosem léptél volna. Én csak ... én csak próbáltam adni egy esélyt a boldogságodnak.

-A boldogságomnak? - megráztam a fejem. Egy szavát se hittem el, ez csak a körítése annak az egyszerű verziónak, hogy; Issy, helyetted is elbasztam az életed. Szívesen. - Ezek szerint te semmit sem tudsz a boldogságomról.

Órák óta a parkban ücsörgök egy gyerek méretű hintában. Képtelen voltam egy légtérben lenni tovább Bellával azután a hatalmas hazugság után. A fejemben újra és újra lejátszódik a jelenet, ahogy ott áll előttem a tv-re mutatva miközben azt magyarázza, hogy mindent csakis értem tett. A könnycseppek továbbra is záporoztak a szememből, nem tudtam, hogy valakinek lehet elsírni valója. Hűvös szél csapott meg, összébb húztam magamon a kardigánomat és elindultam egy sétára, remélve, hogy amikor hazaérek ő már nem lesz ott. Próbáltam racionális okot keresni arra amit tett, de hiába kutattam a  legjobb szándékkal is egyet sem találtam. Heves zokogásomat a telefonom csörgése szakította félbe. Hunyorogva néztem a túlságosan is fényes képernyőre amely Lando Norris nevét írta ki. Nagyot sóhajtva kinyomtam a fiút. Ez volt az utolsó dolog amire szükségem volt. Még a zsebembe se tudtam visszarakni a készüléket mikor újra csörögni kezdett én pedig újra kinyomtam. Ezt követően egy üzenet érkezett ugyan csak Landótól: Ha még egyszer kinyomsz rád küldöm George keresőkutyáit. VEDD FEL! 
Tudtam, hogy rögtön megpróbál újra felhívni, így nem fáradoztam azzal, hogy választ írjak neki. 

-Issy Carter a rohadt életbe is! - szinte kiabálva szólt bele a telefonba, semmi köszönés, egyből bele a közepébe. A háttérben halk zúgás hallatszott ki, biztosan vezet. - Bella most hívott, elmondta, hogy összevesztetek és, hogy órák óta nem mentél haza. Hol a jó életbe vagy? Tisztában vagy vele mennyi az idő? Tudod te hány fok van odakint? - próbáltam megnyugtatni a légzésem, hogy képes legyek válaszolni neki. 

-Késő, nem tudom. - az időjárás és az idő jelenleg cseppet sem érdekelt. Egyetlen dolog járt a fejemben, hogy minél távolabb legyek attól a lakástól ahol ő is ott van. - Kíváncsi lennék mi egyebet mesélt még. 

-Csak, hogy nem vagy otthon. Figyelj, nemrég landoltam a Heathrown fél óra és otthon vagyok. Nem tudom hol vagy, de ha felszállsz a 622-es buszra akkor az éppen a házam előtt fog lerakni. Elmennék érted, de jelenleg busszal gyorsabban odajutsz. Van nálad pénz vagy bármi? - jelen helyzetben még a fiú lakásába se volt kedvem belépni de hiába utasítottam vissza az ajánlatát ő addig erősködött míg végül be nem adtam a derekam. Megnyugtattam a fiút, hogy egy buszjegyre való éppen lapul a zsebembe. Lando megkönnyebbült sóhaja után bontottuk a vonalat a tudattal a fejemben, hogy ismét Lando Norris az aki megment.