Idegesen görnyedek a vizsgafeladatsor fölött. A nagy részén át szenvedtem magam, az utolsó hosszú-esszé azonban kifog rajtam. Biztos voltam benne, hogy betéve tudom az összes tételt, most azonban mégis teljesen lefagyva ülök, mintha semmit sem tanultam volna az elmúlt időben ülök, mint egy darab fa és próbálok valamit kitalálni ami megment a bukástól. 

Gyerünk Isabella, tudod te ezt. Ez csak egy vizsga.- ismételgettem a mantrámat újra és újra, saját magam megnyugtatásának céljából.

Az utolsó tizenöt percben, mintha megszállt volna az ihlet kapkodva vetettem papírra a gondolataimat abban a reményben, hogy elegendő lesz legalább egy ketteshez. Az idő lejárta előtt vittem ki a papíromat a professzornak aki megköszönve a jelenlétet elvette a papírom és a többi közé süllyesztette. Kilépve az előadó ajtaján Tyler mosolygós arca fogadott. 

- Miért mosolyogsz így? Ez halálos volt. - Tyler és én egy időpontban vizsgáztunk, ő azonban előbb kész lett. Jó baráthoz méltóan viszont megvárt míg én is végzem. Bella vizsgái később kezdődtek így őt majd a biológia kampusz előtt várjuk meg, hogy aztán együtt mehessünk és tömhessük magunk tele magunkat a város legjobb éttermében.

Az utolsó vizsgát is magam mögött tudva boldogan eszméltem rá, hogy márciusig tulajdonképpen megszabadultam az egyetemtől. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy a lehető legtöbb időmet tölthetem majd  Landoval. Alig vártam már, hogy ismét az ölelésébe burkolódzva nyomhasson el az álom. 

- Ha kevesebbet FaceTimeolnál a szupersztár pasiddal neked is könnyen ment volna. - nem engedhettem csak úgy el a fiú megjegyzését a fülem mellett. Játékosan meglökve a csípömmel kibillentettem az éppen lépéshez készülődő fiút, aki így lelépett a járdáról, egyenesen bele egy pocsojába. 

- Hupsz. - tettem a szám elé a kezem látva a fiú bosszús ábrázatát amiért vizes lett a cipője. 

A tél enyhülése magával hozta a heves esőzéseket. Az emberek az utcán esernyővel a kezükben közlekedtek az autósok pedig a szokásosnál is óvatosabban vezettek, nehogy lefröcsköljék a járdán közlekedő ártatlan gyalogosokat. Bellát is bevárva hárman indultunk tovább a kedvenc éttermünkbe ami a város szívében állt. Megkönnyebbült szívvel, a szabadság teljes érzetével a zsebünkben szálltunk ki Tyler autójából az étterem előtti parkolóból. Szinte már sötétedett mire ideértünk. 

- Na tömjünk meg a bendőnket! - kiáltottam fel nem törődve azzal, hogy a járókelők furán tekintenek rám amiért vidáman kiáltom világgá, hogy nemsokára enni fogok. 

- Megérdemeljük. - helyeselt Bella. 

Törzshelyünket elfoglalva első dolgunk volt rendelni három nagy bögre, pillecukorral halmozott forrócsokit. Hiszen milyen gond az amit egy bögre forrócsoki nem oldd meg?!  Azt hiszem akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy igen van a világon olyan baj, amire nem gyógyír a forrócsoki. 

- Hátam közepére sem kívánom a vizsgaidőszakot. Már előre utálom a  következőt. - Bella biológia vizsgái még a mienknél is nehezebbek voltak. A szakma megkívánta tőle ugyanis, hogy minden apró kis élőlényt be tudjon azonosítani latinul ami a tudományos élet anyanyelve. El se tudtam képzelni, hogy egy mára már kihalt nyelven vizsgázzak. 

Éppen készültem nagyot kortyolni az italomból mikor a telefonom megcsörrent a zsebemben, amit mire előhalásztam meg is szűnt csörögni.  A vizsgák alatt ugyanis nem lehetett még a közelünkben sem a telefonunk, nehogy a professzor azt higgye, hogy csalunk ezért csak az étterembe megérkezve kapcsoltam be. A készülék képernyőjére pillantva láttam, hogy jó pár nem fogadott hívásom van ugyan attól a számtól. A hívások mellett pedig volt egy olvasatlan üzenetem is Jontól. 

SOS! Woking megye, Heatherwood kórház, harmadik emelet. 

Ennyi. Csupán egy kórház neve és címe állt az üzenetben. Töprengeni az üzenet mögött megbújó szándékról azonban nem volt időm mivel  a telefonom képernyőjén ismét a korábbi számot láttam felvillanni. Ezúttal azonban nem haboztam felvenni. 

- Isabella Carter. - szóltam bele a készülékbe. 

- Issy drágám. - a telefon túlvégén Cisca meg-megcsukló hangjával találtam magam szembe. A gerincemben áramcsapás szerű érzést éreztem ami arra késztetett, hogy felpattanjak. A csontjaimban éreztem a rossz hírt hozó sötét felhőket közeledni.  - Lando. - fiának nevét is alig tudta kiejteni. Nem kellett sokat találgatnom, hogy tudjam sírt. 

- Mi történt? - nem tudtam mire gondoljak Cisca síró, kétségbeesett hangja hallatán. 

A telefon túlvégén hangos zajongásokra lettem figyelmes. Eltartva a fülemtől a készüléket könnyek szöktek a szemembe. Bella és Tyler észrevette a szokatlan reakciómat. Kíváncsi tekintettel pillantottak rám. Az információ hiányának birtokában csak fejemet rázva válaszoltam neki. Cisca helyett Oliver hangja csendült fel.

- Landonak balesete volt. Ide tudsz jönni a kórházba? Jon megírta a címet. 

- Máris megyek. - nem törődve az asztaltól felpattanó barátaimmal és az engem vizslató furcsa tekintetekkel, ösztönösen a kijárat felé kezdtem szaladni. 

Levegőt! 

--

A kórházba érkezve elsőként pattantam ki az autóból, Tyler szinte meg sem állt. 

- Majd megtalálunk, menj! - Bella aggodalmakkal teli, de határozott hangját hallottam utoljára az ajtó csapódás előtt. Amíg ők ketten parkolóhelyet kerestek én futva rontottam be az épületbe, egyenesen a  lifthez, ahol vadul nyomkodni kezdtem a hármas számot, mintha attól, hogy gyorsan egymás után nyomkodom gyorsabban felérek. Végre valahára az ajtó becsukódott mögöttem és elindultam a megfelelő emeletre. Egy perc múlva az ajtó kitárult előttem, kilépve a folyosóra fogalmam sem volt melyik irányba induljak el. Szemeim vadul keresni kezdték a Norris családot. A bal oldali szárny egy keskenyebb folyosóján meg is találtam őket. Lábaim automatikusan futólépésben közelítették meg a fejüket egytől-egyig leszegő, zokogó családot. 

- Oliver. - a fiú volt az első akit elértem. Kezemet a válla helyezve, kérlelő tekintettel néztem a fiú könnyektől pirosló szemébe. - Mi a fene folyik? Hol van Lando? Oliver mondj valamit! - a szavakat keresve, lehajtott fejjel állt előttem. Kicsi Cisca és Flo egy-egy széken mellettünk összekuporodva kipirosodott szemekkel néztek fel rám. Adam feleségét ölelve próbálta megnyugtatni a zokogó asszonyt.

Végig nézve a családon, villámcsapásként ért a felismerés, hogy ez nem egy Lando féle furcsa vicc lesz. 

- Hazafele tartott, amikor a baleset érte. Nem tudunk sokat a baleset részleteiről, még mindig tart a helyszínelés. Az orvosok szerint szerencsés, hogy a légzsák időben kinyílt. Ha az nincs, már Lando sem élne. Az állapota viszont válságos. Eltört az orra, a lábszára és megrepedt két bordája. Mesterséges kómában tartják, hogy a szervezete könnyebben feldolgozhassa a sokkot és hogy a  fájdalom ne merítse ki még jobban. Nagyon gyenge. - végül Jonnak volt annyi lélekjelenléte, hogy választ kapjak mindenre ami előtt eddig csak értetlenül álltam.

A könnyek amik eddig csak patakként folytak le az arcomról, most vízeséssé duzzadva megállíthatatlanul zuhogni kezdtek. Éreztem, ahogy a lábamból elszökik az erő., ha Oliver nem áll mögöttem biztosan a padlón végzem. A legidősebb Norris szorosan tartva hagyta, hogy könnyeimmel eláztassam a ruháját. 

- A fiam erős. Visszajön hozzánk. - Cisca lépett oda hozzám. Szemébe nézve láttam a fájdalmat és a hitet, hogy Lando felébredve a mély, mesterséges álomból visszatér majd hozzánk, mintha mi sem történt volna és újra a mi vicces, komolytalan Landonk lesz. - Vissza kell jönnie. 

Tudtam, hogy a látvány ami majd fogadni fog az több lesz, mint nehéz de mindenképp be akartam menni hozzá. Látni akartam őt. Ott lenni, fogni a kezét és virrasztani mellette. Ám ami igazából fogadott bárkit padlóra küldött volna. Lando szájából egy nagy cső lógott ki, egy pedig az orrába ment be, hogy megfelelő oxigénellátást biztosítson az eszméletlen fiú számára. Lába begipszelve, pár párna tetején pihent. Arcát karcolások borították, keze és válla pedig több helyen lila árnyalatban úszott. 

- Lando. - suttogásom oly halovány volt, hogy még én magam is alig hallottam. Óvatosan leültem mellé, vigyázva, hogy semmiben ne tegyek kárt. Egyszerűen csak ültem ott és vártama  csodára. A csodára ami visszahozza nekem a fiút. A csodára ami meg nem történté teszi az egészet. A csodára ami felébreszt ebből a rémálomból. 

Ám a csoda nem jött.