Mivel Lando végig aludt négy ébresztőt is, most kövér gázzal suhanunk London fele ahol a Norris család már egy órája vár ránk. A család minden évben Belgiumban tölti a az ünnepeket, hogy az ott élő rokonokat is meglátogathassák akik egy számomra kimondhatatlan városban laknak, ötven kilométerre a Francia határtól. Az út alatt valószínűleg jó pár büntetést begyűjtött, bár a túlzottan magas fizetésébe és a szuper licenszébe belefér egy-két büntetőpont, ha már sikeresen végig aludta az ébresztőit amíg én zuhanyoztam.

- Anyu meg fog ölni. - szorította össze a szemeit miután leparkolt a reptér egy külön kis szegmense előtt. Az előttünk álló kerítés túloldalán az egész Norris család keresztbe tett kézzel várakozott, kevésbé mosolygos arckifejezéssel. 

Amilyen gyorsan csak lehet kipakoltunk a csomagtartóból, Lando kezét megszorítva futólépésben közelítettük meg Norrisékat. 

- Lando Norris, édes kisfiam! - csóválta a fejét rosszállóan Cisca. - Nem is te lennél, ha egyszer nem késnél el valahonnan. A nagyi már háromszor hívott hogy hol vagyunk és a tornytól is új engedélyt kell kérnünk a felszállásra. És mi... mi az a kezeden? - mutatott tátott szájjal a chilikkel tarkított gipszre. 

- Ne haragudj anya. Elaludtam. - nézett bűnbánóan a nála jóval alacsonyabb, de szemével villámokat szóró édesanyjára aki miután úgy érezte kellően leszidta a fiát és választ nem kapott a fia gipszének okára, rám emelte a Landohoz hasonló kékes-zöldes szemeit ám jóval barátságosabb ábrázatban. 

- Isabella drágám... Hogy vagy? Olyan régen láttunk. 

- Minden rendben, köszönöm szépen. - mosolyogtam Ciscára majd megöleltem őt üdvözlésképpen, őt pedig a család többi tagja követte. Adam, Oliver és barátnője Savannah majd a két lány Flo és a kicsi Cisca. 

- Ti aztán jó nagyot nőttetek. - néztem a két ugyan olyan sárga kabátot és  holland fonást viselő lányra. 

A köszöntések után mind beszálltunk a Norris család magán repülőgépébe, amelyet maga Adam és Oliver, mint másodpilóta vezettek. Egy gyors engedélykérés után pedig már a levegőben is voltunk, hogy átszeljük a két országot elválasztó tengeri szorost. 

Még szerencse, hogy a pilótáink szuper vastag acél idegekkel rendelkeznek, ugyanis a kicsi Cisca és Flo egész úton azon voltak, hogy bátyjukat idegesítsék különböző fárasztó viccekkel és Landoéhoz hasonló énektudásukkal. Amíg ők hárman egymás vérét szívták én Lando anyukájával beszélgettem, aki nagyon kíváncsi volt rá, hogy hogyan boldogulok az egyetemen és, hogy elmesélje milyen boldog volt amikor megtudta, hogy a fia végre talált maga mellé valakit Jonon kívül aki vigyáz rá. Oh és persze ő már régen tudta, hogy mi egyszer még egymásra találunk. 

A hóesés ellenére a landolás is simán ment, egy szintén kiejthetetlen nevű, eredetileg halászok lakta városkában közvetlenül a csatorna túloldalán. A gépből kiszállva magunkhoz vettünk a csomagjainkat és egy már előre megrendelt kisbuszhoz vezettek minket amiben mindannyian kényelmesen elfértünk. A hátralevő időben Cisca vezetett mivel ő volt otthon a flamandok által alkalmazott káoszos közlekedésben. 

- Otthon, édes otthon. - szólalt meg izgatottan Cisca amint leparkolt egy hatalmas kőépítésű villa előtt amelyen fekete cserepek voltak, a kéményéből pedig füst gomolygott ki. A lámpák minden ablakban égtek, ezzel hatalmas fényáradattal árasztva el a kocsibeállót. 

- Nagyi. - Flo és a kicsi Cisca kipattantak az autóból és az éppen nyíló bejárati ajtó felé szaladtak hatalmas mosollyal az arcukon. Az ajtóban egy bájos, aprócska, ősz hajú hölgy ölelte magához a két lányt. Az ő példájukat követve mi is kiszálltunk, a csomagtartóból a  saját bőröndömön kívül magamhoz vettem Cisca rózsaszín bőröndjét, hogy segítsek a bepakolásnál. Lando után lépkedtem a bokáig érő hóban egészen az ajtóig ahol köszöntötte a nagymamáját. 

- Nagyi, hadd mutassam be neked Issyt, a barátnőmet. - a nagymama elképedve nézett rám, majd Landora majd ismét rám. Valamit motyogott az orra alatt ami a kiejtéséből ítélve hollandul lehetett és magához rántott egy szoros ölelésbe. 

- Hát valaki felkeltette a tökfilkó unokám figyelmét? Hihetetlen!  - tolt el magától, hogy jobban szemügyre vehesse a megszeppent arcomat. - A nagypapa vár benneteket egy kis süteménnyel, menjetek csak be. 

Az előszobában gyorsan megszabadultunk a vastag kabátoktól és a csizmáktól, majd a konyha felé vettük az irányt ahol egy magas, szikár ősz hajú férfi, kötényben vett ki egy adag ínycsiklandó illatú és kinézetű süteményt amire Flo és Cisca izgatottan vártak az asztalnál ülve. 

- Mattentaart. Imádni fogod. - Lando gyorsan bemutatott a nagypapájának aki csak nagyon kicsit beszél angolul, ám a  tekintetéből látszott, hogy nagyon örül az unokája boldogságának, ezután a fürdőszobába vezetett az utunk egy gyors kézmosásra, hogy nyugodtan tömhessük majd magunkba a belül almával töltött, kívül karamell szószban úszó cukros csodás, vagy más néven a Mattentaart-ot. 

Furcsa flamand szokás szerint a desszert volt az első fogás és csak ezután következtek a  fő ételek, ahova már a Norris család egésze csatlakozott. Belga ételek sokasága terült el előttünk, némelyikről fogalmam sem volt, hogy mégis mit takarhat, habár mind nagyon ízletesnek tűnt. Hogy ne bántsam meg az egész nap készülődő nagyszülőket megpróbáltam mindenből enni egy keveset, de annyi fogás volt, hogy lehetetlen volt végig enni a menüt. Persze Landonak ez nem okozott gondot. 

- Issy drágám, mennyire ismered a belga hagyományokat? - fordult felém Lando nagymamája. A nappaliban ülve kávéztunk nyugodtan miközben a másnapi programot ismertette velünk Adam és Cisca. Időközben pedig csatlakozott hozzánk Cisca öt testvére és családjaik. Egészen eddig furcsálltam, hogy mi szükség van egy idős házaspárnak egy három emeletes villára, de látva a terebélyes családot hamar megváltozott a véleményem. A sürgés-forgás szüntelen volt a nappali és a többi helyiség között. 

- Nem igazán sajnos. Az édesanyám Németországból származik, az édesapám pedig brit. Ennek a két országnak a hagyományaiban nőttem fel. 

- Kannst du auf Deutsch sprechen? - nézett rám kíváncsi tekintettel Lando egyik unokatestvére, aki a Brian nevet viselte és arra volt kíváncsi beszélek-e németül. Brian körülbelül kilenc éves lehetett, de a testvéreivel és unokatestvéreivel ellentétben őt jobban lekötötte a felnőttek közötti csevegés, mint a fogócska az emeletek között. 

- Ja. Ich kann, weil meine Mutter in Deutschland geboren ist und sie hat mich ihre Muttersprache gelernt. (Igen. Tudok, mert édesanyám Németországban született és megtanított az anyanyelvére)  - válaszoltam a kisfiúnak németül, akinek a szeme felcsillant, hogy a holland és angol mellett valakivel gyakorolhatja a harmadik beszélt nyelvét.  A német nyelvre a nagypapa is felkapta a fejét és megörülve annak, hogy olyan nyelvet hall amit ő is megért, boldogan mesélni kezdett nekem németül. 

- Papus, kérlek! - állította le a beszédbe gyorsan belejövő férjét Marlene. - Szóval drágám, mint láthatod, mi nem átlagos család vagyunk, és nem is csinálunk átlagos programokat. - kezdett be ismét miután sikerült elcsitítania a körülötte zsibongókat, ám mondanivalóját ismét megszakította valaki. 

- Ezért holnap elmegyünk a hegyekbe síelni, Flo kedvéért lovaglunk, a fiúk kedvéért meg gokartozunk és ... és megyünk még wellnessbe is, ott várjuk majd meg a tűzijátékot de a legjobb az ajándékozás amit ma este tartunk. - Marlene helyett a kicsi Cisca fejezte be a programterv gyors elhadarását két bújócska parti között amit Brian két fiatalabb testvérével folytatott le. 

- Cisca drágám ne mássz a fa alá. - szólt rá az anyja, ezzel lebuktatva a nemrég remek rejtekhelyet találó lányt. - Ugye tudsz síelni? - nézett rám az idősebbik Cisca. 

- Sosem próbáltam. - ijedten kaptam a tekintetem a mellettem ülő Landora aki bátorításképp megszorította a kezem és megígérte, hogy végig mellettem marad nehogy valami bajom essen. Mondja ezt az akinek el van törve a keze... 

Miután a kicsik kirohangálták magukat Theo, Cisca fiatalabb testvére összeterelte a családot, hogy mindenki egy helyen legyen az ajándékozás időpontjában. A nappali hófehér szőnyegét gyorsan beborította mindenféle színes papírfecni amiket a gyerekek téptek le az ajándékaik kicsomagolása közben. Norriséknál a felnőttek hivatalosan nem ajándékozzák egymást, mivel van egy íratlan szabályuk, hogy a héten amit együtt töltenek szilveszterig a különböző programok költségeit  megosztják maguk között. Ez az ő karácsonyi ajándékuk. Az együtt töltött minőségi idő és a költségmegosztás. 

- Egy új kontroller. Köszi anyu! - ugrott édesanyja nyakába Lando miután meglátta a zacskó mögött lapuló vadonatúj vezeték nélküli kontrollert, ami úgy tűnik igen csak fogyó eszköz a fiúnál. 

Landoval már mi is megajándékoztuk egymást, vagyis csak azt hittem, mivel a fiú váratlanul elém termett egy zacskóval a kezében. Értetlenül néztem rá, hiszen az ajándéka már ott lógott a nyakamban. Lando hatalmas mosollyal az arcán nyújtotta át az unikornisos ajándékzacskót amiben egy bolyhos, narancssárga McLarenes sapka lapult. 

- Szponzor sapi a barátnőnek? - néztem rá nevetve miközben felhúztam a tökéletesen illeszkedő, rettentően meleg bolyhos darabot a fejemre. 

- Héééé, nekem is ilyen van. Most már ez az egyen sapkánk! - huppant le büszkén újra mellém a fiú, akinek a második ajándékáért cserébe egy rövid, de édes csókkal jutalmaztam meg. 

--

A családi hagyományoknak megfelelően a legidősebb gyerekek voltak a  legfelső emeleten, mivel őket kellett a legkevésbé szemmel tartani, a második emeleten a szülői szobák és a kisebb gyerkőcök szobái kaptak helyet, az alsó szinten pedig a házigazdák hálója és az idősebb nagynénik és nagybácsik szobái voltak. Lando szobája az emelet legvégén kapott helyett, közvetlenül Oliver szobájával szemben, hogy a két fiú még véletlenül se zavarja egymát. 

Landoval az ágyán feküdtünk, a háttámlának dőlve játszottunk a kedvenc játékával a Call of Dutyval. Fogalmam sem volt néha, hogy melyik gombot is kell megnyomnom ahhoz, hogy újra töltsem a fegyverem tárát, így csak össze vissza nyomkodtam minden félét és furcsa módon igy is mindig én voltam az utolsó a két fős osztagunkból aki tovább maradt életben. 

- Hogy a fenébe csinálod? - csattant fel hitetlenkedve Lando, aki ismét előbb halt meg mint én. 

- Csak össze-vissza nyomkodom. - húztam fel a vállam, rá se nézve a fiúra. Figyelmemet teljes egészében lekötötte a bújkálás egy másik, rám vadászó csapat elől.

- Nem bírom nézni, megszentségteleníted a játékot. - Lando fél kézzel átkarolta a derekamat és az ölébe húzott, ezzel a tettével viszont elvesztettem az ujjaim feletti kontrollt és elengedtem a  megfelelő gombkombinációt. A karakterem előbújt a rejtekhelyéről a másik csapat pedig egy teli találat fejlövéssel végzett ki. 

- Hé, most nézd meg mit csináltál. Nyerhettem volna! - fordultam hátra keresztbe tett karral és durcás arccal a mögöttem ülő fiúhoz. 

Lando ledobva az általam korábban elfoglalt helyre a kontrollerét, ezzel szabaddá téve mindkét kezét, szorosabban húzott hátra az ölében. A fiú lábai között ülve éreztem, ahogy mellkasának minden kis része a hátamnak nyomódik, kezei pedig két oldalt az enyémre siklanak, hogy közösen tudjuk nyomkodni azt az egy darab kontrollert ami a  kezemben maradt. Lando aprót csókokkal hintette be a nyakam, azon szabad részeit amit nem takart el a nyakam. 

- Ne hisztizz, csak megtanítalak játszani. - suttogta a fülembe ahová egymás után gondosan elhelyezett forró csókokkal jutott el. 

- Jól van, akkor taníts, bár nem tudom ki halt meg folyton korábban. - tártam szét a kezeimet. Ugyan nem láthattam a hátam mögött ülő fiú arckifejezését, de biztos voltam benne, hogy most szemét forgatva, nyelvét kinyújtva néz rám. 

Egy órával és számos vereséggel a hátunk mögött Lando teljesen megunta a játékot. Dühösen kapcsolta ki, arra hivatkozva, hogy folyton rossz szerverbe dob be minket, ahol túl erősek az ellenfelek, ezért nincs és nem is lehet semmi esélyünk nyerni. Annyira felhúzta magát, hogy még azt is megfogadta nem játszik többet. 

- Hülye játék. - morogta maga alatt a szavakat az ágyban, félmeztelenül fekve, testének alig felét fedte takaró. A kockás hasának és kidolgozott felsőtestének látványa még most is zavarba hozott, pedig mostanra már bátran mutatkoztunk egy-egy ruhadarab nélkül egymás előtt. 

Próbáltam elrejteni a mosolyomat. Olyan aranyos, amikor duzzog. Pirosló arcát felfújva,  kezeit a feje mögött összekulcsolva támasztotta meg a megát félig ülő helyzetben miközben orra alatt folyamatosan a kedvenc játékát szidta. Bemásztam mellé az ágyba, fejemet a mellkasára hajtva apró csókot leheltem a fedetlen területre. A fiú keze védelmezően körém fonódott. Légzése fokozatosan megnyugodott, engem ölelve már nem is érdekelte többé az a hülye játék. 

Így nyomott el minket az álom, karácsony másnapján, egymás karjaiban, egy hatalmas villa harmadik emeletének kicsiny szobájában.

※※※