- Issy?  - egy félénk hang ugraszt fel a székből amelyen már hosszú órák óta ülök. A riadt ébredésem arra ad következtetni, hogy elbóbiskolhattam Lando ágya mellett. A fiú két napja alszik, ugyanolyan élettelen sápadt arccal, csövekkel körbe ölelve, amik gondoskodnak arról, hogy semmilyen életfunkciója ne álljon le. 

A hang irányába fordítottama  fejem. Az ajtóban Lando jövendőbeli csapattársát pillantottam meg, Carlost. Kezében egy szívószálas dobozos tejjel és egy kis csokoládéval. Szemei körüli karikák sok órás nem alvásra adtak jelet. Bizonyára a baleset hallatán rögtön repülőre ült, hogy meglátogathassa a fiatal csapattársát. Személyesen még sosem találkoztam Carlossal, csupán a néhány FaceTime alkalommal villant be a spanyol mosolygós arca. Mindössze annyit tudtam róla, amennyit a média engedett megtudni és amennyit Lando mesélt. 

- Carlos, szia. - köszöntem a  fiúnak halványan. Az utóbbi időben alig aludtam valamicskét, ez a kimerültség és a folyamatos aggódás pedig eléggé kimerített. 

- Hogy van? - fejével Lando irányába pöccintett, miközben egy szabad széket húzott mellém, hogy le tudjon ülni. 

- Az állapota még mindig kritikus. A testét érő sokkhatást rosszul viselte, eltört több bordája és a lába. Még az sem biztos, hogy újra lábra állhat, a rehabilitáció hosszú és rögös lesz. Ha pedig kiderül, hogy soha többé nem vezethet egy világ fog összeomlani benne. - próbáltam olyan részletességgel összefoglalni Lando állapotát amennyire csak tudtam. Carlos lebiggyesztette ajkait, csendben vette tudomásul, hogy a fiatal fiú talán sosem lesz már az ő csapattársa. 

- És mióta vagy itt vele? 

- Két napja. Még haza sem mentem, nem akarom itt hagyni. Az orvosok szerint bármikor felébredhet és akkor elkél majd neki a  segítség. A szüleinek haza kellett mennie, hogy a testvéreit iskola ügyeit intézzék, de igyekeznek olyan hamar visszajönni amilyen hamar csak tudnak. 

- Sajnálom. Nagyon sajnálom, ő egy jó srác. Nem érdemelte ezt. - Carlos kezét a vállamra téve aprót szorított rajta bátorításképp. Ahogy a többiek, akik eddig meglátogatták, ő sem tudta, hogy mit mondjon. - Ezt nektek hoztam. A tejet neki, tudom, hogy szereti. A csokit pedig neked. Rettentően sápadt vagy. Lefogadom, hogy még enni sem mentél el. - aprót ráztam a fejemen, hogy ezzel igazoljam Carlos helyes állítását miszerint két napja szilárd étel nem csúszott le a torkomon. Hálás tekintettel fogadtam el a nekünk szánt apróságokat. A tejet a Lando ágya melletti kis asztalra tettem a többi ajándéka mellé, hogy ha majd felébred könnyen elérhesse. 

- A doki szerint hall minket. Ha gondolod kimegyek és ... 

- Nem, erre semmi szükség. Neki most rád van a legnagyobb szüksége, én amúgy sem tudnék olyan fontosat mondani neki, de Lando képzelt. Az új overálunk kék alapon narancs. neked biztosan nagyon tetszene szóval, ha viselni akarod gyorsan össze kell magad szedned. 

Carlos látogatása némi kis reménnyel látott el. A spanyol megpróbált a maga, déli módján felvidítani, persze ő is tudta, hogy ez az időszak most nem a vidámságé lesz. Szerinte a nevetés sok mindenre gyógyír. Ha pozitív energiák veszik körbe Landot hamarabb visszatér hozzánk.

Carlos után Sacha esett be a fiúhoz, kétségbeesett arccal. A fiút már többször láttam a streamek alkalmával. Tudtam, hogy fontos neki Lando, de sosem gondoltam volna, hogy csapot-papot otthagyva egészen Japánból repül ide azért, hogy saját szemével láthassa az életéért küzdő barátját. Sacha felajánlotta, hogy mellette marad amíg én hazamegyek és gyorsan rendbe szedem magam, valamint ragaszkodott ahhoz, hogy végre valami normális szilárd ételt is magamhoz vegyek. Sok étvágyam nem volt ugyan, de tudtam, hogy nem hagyhatom el magam. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy a szomorúság maga alá gyűrjön, most nekem kell erősnek lennem. Landoért. 

A forró zuhany segített, hogy kicsit kiürítsem a fejem, legalább arra a húsz percre. Bella és Tyler próbáltak támogatni amennyire csak tudtak, ám számukra az élet ment tovább. A szomorúság őket nem árasztotta el annyira, mint engem és ezért nem is hibáztatom őket. Sőt, ha belegondolok jobb is volt így, hogy nem látom még rajtuk is a sajnálatot. 

Egy gyors ruhacsere után már robogtam is vissza a kórházba, útközben pedig megálltam egy McDonald's-nál, hogy valami gusztustalanul sok kalóriatartalmú, de annál finomabb sajtburgert majszolhassak el mielőtt visszamennék Landohoz és Sachához. 

- Sziasztok. - köszöntem automatikusan a szobába lépve, bár tudtam, hogy a két fiú közül csak egy fog nekem visszaköszönni. - Hoztam neked egy kis csaló kaját. - nyújtottam át Sachának a barna papírzacskóba csomagolt hamburgert és a hozzá járó krumplit, aki úgy csapott le a kezemben kitartott zacskóra, mintha abban valamiféle tudatmódosító szer lenne és attól félne, hogy valaki meglátja a kis bizniszünket. 

- Egy csoda vagy. Köszönöm. - szagolt bele a zacskóba miután elvette tőlem. - Lando, ha nem ébredsz fel kénytelen vagyok ellopni ezt a szépséges hölgyeményt tőled. - Sacha, akárcsak Carlos a poént vetette be a szomorúság ellen. 

Sacha egy percet sem vesztegetett, gyorsan magába tömte a még forró hamburgert. Én közben Lando mellé telepedtem, a már megszokott helyemre. A fiú kezét finoman megfogva tudattam vele, hogy visszatértem és ismét nem mozdulok mellőle egy jó darabig. Sacha egészen estig, a nővérek műszakváltásáig maradt velem. Hálás voltam, amiért nem hagyott egyedül de eljött a perc amikor neki is mennie kellett. Egy öleléssel búcsúztam a fiútól, akivel az eltelt idővel arányosan lettünk egyre közelebbi barátok és mire eljött a búcsú ideje úgy éreztem egy igazán remek barátot sikerült szereznem ebben a nehéz időszakban. 

A nővérváltás azt jelentette, hogy el kellett hagynom a kórtermet, hogy az esti műszak tehesse a dolgát és megfürdessék Landot, hogy a baktérium ne találhassanak utat sehol sem, mivel az meghosszabbítaná a gyógyulási folyamatot. De az, hogy a kórtermet el kellett hagynom, nem jelentette azt, hogy a kórházat is el kell. A szoba előtti folyosó padlójára telepedve elővettem a naplómat és egy tollat. Úgy éreztem mindent ami bennem ki kell írnom magamból, hogy a bennem rejlő nyomás és keserűség eltűnhessen. 

- Szervusz. Látom, hogy minden este itt vagy amióta behozták ezt a fiút. - guggolt le mellém váratlanul egy fehér köpenyt viselő nővér két papírcsészével a kezében amik közül egyet átnyújtott nekem, 

- Igen, a barátom bent fekszik és nem akarom egyedül hagyni. - vettem el a felém nyújtott papírpoharat amiben tetemes mennyiségű, forró tejeskávé hömpölygött. - Köszönöm szépen. - néztem fel hálásan az idő közben felálló nővérre.  

- Rendkívüli erőre és szeretet rejtőzik benned. A legtöbb ember nem várna itt éjjel-nappal. Tudod, nem lenne szabad megengednem, de azt hiszem veled kivételt tehetek. Menj csak be hozzá, majd fedezlek. - kacsintott rám majd minden egyéb szó nélkül ott hagyott. Összeszedve a cuccaimat a földről óvatosan benyitottam Landohoz, aki ugyan úgy feküdt, mint ahogy legutóbb is. A monitor ami figyelte a pulzusát egyenletesen csipogott és amíg ez így van az én szívem is egyenletesen ver érte. 

- Szia Lan. - ültem le mellé. Poharamat az asztalra téve, a hozzám közelebb eső kezét az enyémeim közé vettem. Általában az ő keze volt az amelyik az enyémet felmelegítette, ám most, az enyémnek kellett az övét melegen tartani ezen a hideg januári estén. 

Óvatosan körbe néztem, hogy még véletlenül se láthassa senki a következő lépésemet. Magam sem tudom, honnan vettem a  bátorságot ehhez, de egyszerűen éreztem erre mindkettőnknek szüksége van, még ha nem is mondjuk ki. Óvatosan kihasználva a helyet Lando mellett bemásztam az ágyba, nagyon vigyázva, hogy egyetlen egy csövet se érintsek meg, a mozdulatlanul fekvő fiú mellé kuporodtam. Fejemet a nyakához közel a párnára hajtottam, kezemmel óvatosan átöleltem a testét. Így feküdtünk ki tudja meddig. Csak hallgattam ahogy a csöveken át lélegzik, ahogy küzd. 

Felülve az ágyban lenyúltam a táskámért, abból előhalászva a naplómat kinyitottam azon az oldalon ahol a legutóbb firkálgattam. 

- Nem tudom, hogy ez beválik-e, de a dokik azt mondták, hogy talán nem fogod fel, de hallod a környezetet. Remélem ez tényleg így van ... - egy könnycsepp gördült le az arcomon. Azt hittem már nincs több könnyem amit elsírhatnék, annyit eresztettem ki magamból az elmúlt két nap, és lám, mindig akad egy amely utat tör magának. Egy nagy levegőt véve olvasni kezdtem.

Kedves Lando,

Emlékszel, mikor még iskolások voltunk? Nem ment a matek. Mindig belebonyolódtál a műveleti sorrendekbe. Miss Montez engem kért meg, hogy segítsek. Már akkor is padtársak voltunk, mert Bellával végig csacsogtuk az órákat. Gumimacik segítségével segítettem neked megérteni, hogy a szorzás előbb következik, mint az összeadás. Úgy megszeretted a gumimacikat, hogy onnantól kezdve Jon is csak azzal tudott motiválni. És nézz csak oda, a srácból, aki utálta a matekot egy adatokat elemző pilóta lett.
Emlékszel az első Halloweenről amit együtt töltöttünk el? Bella lebetegedett és ha te nem vagy én sem mehettem volna ki az utcára. Te voltál az aki meggyőzted anyut, hogy melletted nem lesz bajom. Emlékszel? Te pókember voltál, én hercegnőnek. Versenyeztünk, hogy ki tud több csokit gyűjteni. Te többet gyűjtöttél én pedig elsírtam magam. Odaadtad az összes édességet, odarohantál anyukádhoz és és azt mondtad neki, hogy megmentetted a szomorúságtól a hercegnőt. Hogy ez volt-e az a pillanat ahol beléd szerettem, nem tudom. Az viszont biztos, hogy ez volt a valaha legaranyosabb gesztus amit bárki is tett értem. 
Mindketten felnőttünk és a szerelmem nem múlt el irántad, de azt hittem érettségi után sohasem látlak viszont újra. Aztán jöttek a levelek és én ismét láthattalak. Az enyém lettél és én a  tied. Olyan sok emlékünk van már most és én ...

Minden perccel ami eltelik jobban szeretlek, éppen ezért félek attól, hogy most elveszítelek. Féltelek Lando, annyira féltelek, hogy az már fáj. 

Itt fekszel mellettem és mégis érzem, hogy távol jársz. Hogy hol vagy most nem tudhatom, csak remélhetem, hogy nem jársz túl távol és visszatalálsz majd hozzám. Én várok rád, amíg csak kell! 

Szeretlek, 
Issy

Ez volt az a pont ahol már nem tudtam tovább erősnek tettetni magamat. Sírva borultam a fiú ölébe. Arra vártam, hogy majd megsimogassa a fejem és azt mondja; semmi baj, itt vagyok. De tudtam, hogy ez a pillanat nem most fog elérkezni, így hát csak feküdtem ott és csak sírtam és sírtam míg el nem nyomott az álom. Az álom, amelyben én alakítom a történetet. Ahol Lando ép és egészséges, ahol az ölelésébe burkolódzva érzem, hogy semmi rossz nem lehet, míg ő velem van. 

※※※

Sziasztok! 

Hát itt vagyunk. Ezt a részt szántam a történet utolsó részének. ( Tudom nem a legvidámabb, de gondoljatok arra, hogy végül minden jó, ha vége jó 😉) 

Itt most nem szeretnék sokat hozzáfűzni, mivel úgy gondoltam, hogy a utolsó, harmincadik "részt" egy amolyan kérdezz-felelek formájában szeretném publikálni. Ennek a kérdezz-felelek keretében bármit feltehettek, ami csak eszetekbe jut. Legyen az a történettel, a folytatással vagy a bármilyen háttér infóval kapcsolatos kérdés de kérdezhettek akár szerény személyemről is. 😇

Kérdéseiteket várom kommentben vagy privát üzenetben ( ha úgy érzitek nem akarjátok, hogy a kérdést mindenki lássa)  A kérdéseket viszont minden esetben névtelenül, egybegyűjtve, egy csomagba terveztem megválaszolni. Ez alkotná az utolsó részt. Úgyhogy tényleg, kérdezzetek bátran, nem harapok! 🤗

Persze megeshet az is, hogy nem érkeznek kérdések. Ami előre leszögezném, hogy nem elsz probléma egy icike-picikét sem. Ebben az esetben magamtól szeretnék pár kis apróságot megosztani veletek. pl: milyen zenék szóltak, miközben alkottam, melyik volt a kedvenc részem stb. (Akit érdekel elolvashatja, ezáltal kicsit többet megtudva rólam) 

NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM, HOGY VELEM TARTOTTATOK 🧡🧡🧡 IMÁDTAM MINDEN KOMMENTET ÉS SZAVAZATOT AMIVEL ELÁRASZTOTTATOK. IMÁDLAK TITEKET!! HATÁROZOTTAN ÁLLÍTHATOM, HOGY NEKEM VANNAK A LEGJOBB OLVASÓIM. 🥰

Amina