A belgiumi utazásunk után egy héttel már Surrey-ben lévő lakásunkat csinosítgattuk Bellával. A szüleink segítettek a beköltözéskör  bepakolni, a bútorok összeszerelése azonban már ránk hárult. Hát itt tartunk most, itt ülünk a nappaliban ketten egy félig kész szekrény közepében egy doboz pizzával, egy-egy pohár borral amit  a közeli kisboltban szereztünk be a friss kamu személyinket kihasználva és közben nagyokat nevettünk. Vagyis nagyokat nevettünk egészen addig amíg egy megoldhatatlannak tűnő akadályba nem ütköztünk. Avagy hol hagytunk ki egy elemet?! 

-Oké, nem értem. Mi az, hogy illessze össze a 2-es elemet a 47-essel, ha nincs is meg mind a kettő. - dobta le mellém a használati utasítást Bella. Már két órája próbáljuk összerakni ezt az egyetlen szekrényt és a többi bútorunk még bontatlanul hever az előszobában. Hamar rá kellett jönnünk, hogy nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint gondoltuk akkor mikor eldöntöttünk, hogy mindenből újat veszünk. 

-Én azt nem értem miért döntöttünk úgy, hogy majd mi megbirkózunk ezzel, mikor még a vak is  látja, hogy nem megy. - kortyoltam egyet a hűs borból. - Talán jobb lenne, ha holnap folytatnánk. 

-Igen ez jó ötlet, de ahhoz, hogy a fürdőig eljussunk át kellene hámozni magunkat két asztalon és egy kanapén. -  mutatott Bella a nappali bejárata felé, ami ugyan olyan barna dobozokkal volt tele, mint az előszoba. Igen... a káosz nagyobb, mint gondoltam.

-Essünk túl a nagyján. - sóhajtottam fel. Általában türelmes és kitartó vagyok, de ez a szerelősdi kifog rajtam. Kezdem feladni, mikor eszembe jut egy zseniális ötlet, amit először félve hozok fel a velem szemben ücsörgő, a korábban eldobott útmutatót vizsgáló legjobb barátnőmnek. - Mi lenne, ha megkérnénk valakit, hogy segítsen?! 

-Hajnali 1-kor? Sok sikert ... - a válaszban rejlő negativitás teljesen jogos volt. Hogy is gondolhattam azt, hogy valaki majd ébren lesz és hajlandó is lesz segíteni két szerencsétlen lányon akik még a bútor elemeit se találják meg. De ahogy végig gondolom újra rájövök, hogy talán még is van remény. Az iskolakezdésig még van egy kis idő, szerény kis Surrey megyei Guildfordunk egy egyetemi város, mindenki bulizik. Biztosan vannak akik még ébren vannak és nem olyan részegek. 

Bella ugyan nem támogatja az ötletet, a rosszalló tekintete ellenére én még is teszek egy próbát. Ha így haladunk amúgy sem leszünk soha készen. Gyorsan előkapom a telefonomat és átgörgetem az elérhető ismerőseim listáját. Kezdem lehetetlennek találni a dolgot, mikor megakad a szemem a zölden pompázó neven. Nagyot nyelek, a tenyerem izzadni kezd. Még csak a nevét láttam meg, a idegesség máris elfog. 

-Ő biztosan nem érne rá. - már azon vagyok, hogy elrakjam a telefonom mikor Bella hirtelen kikapja a kezemből. Utána kapok, de már késő. A lábát felemelve tart távol magától, miközben a gyorsírókat is meghazudtoló gyorsasággal gépel. Kész, most van végem. 

- Ne nézz így rám. Mióta is tetszik neked? Gimi óta? Itt egy remek alkalom, hogy tisztázzátok ezt hosszú évek után. És ami még jobb ebben... ő egy pasi. ért az autókhoz. Akkor csak elboldogul ezekkel a rohadt bútorokkal is. - megsemmisülve ülök a barátnőm előtt. Tudom, hogy igaza van, vagyis részben. Merthogy nekem nem tetszik, csak jó barátok vagyunk, vagyis voltunk... és hiányoznak a régi beszélgetések. Ennyi. Persze minden alkalommal mikor megpróbálom megcáfolni Bella szilárdnak hitt állítását mintha a falnak beszélnék. Meg se hallja, ezért inkább nem is próbálkozom már. - Tessék. A felmentősereg már útón van. - dobja felém a telefonom Bella, amit éppen csak, de el tudtam kapni.Tessék? Ijedten bámulok a képernyőre. Bella egy meglehetősen egyszerű üzenetváltással meggyőzte Landot, hogy jöjjön át segíteni. Sosem fogom megérteni, hogy egy ilyen laza lánynak, mint ő miért nincs még pasija. 

Alig húsz perc múlva hangos motor búgásra leszünk figyelmesek. Felpattanok és az ablakhoz futok. Szerencsére a függönyöket felszereltük, így befelé semmit se látni, kifelé viszont mindent kristálytisztán. A fiú az apartmanunk előtti beton parkolóra állt fel, közvetlenül a lámpa alá. Egy felfelé nyíló narancssárga, meglehetősen drága kocsiból száll ki. Amint felpillant a világító épület harmadik emeletére, lebukok. A nálam jóval összeszedettebb Bella engedi be a fiút és nyit neki ajtót.

-Lando, jól megnőttél. Bújj beljebb!  - egyből a lényegre térve és cukkolni kezdi a fiút. Ő és még sokan mások is a régi osztályunkból úgy emlékeznek rá, mint a soha jelen nem lévő kis törpe srácra. Tényleg nem volt egy nagy növésű, ahogy én sem. Éppen ezért tudtam átérezni a helyzetét, hogy milyen is lehet a tornasor legvégén állni és csak várni arra, hogy végre pár centivel nagyobb legyél. 

-Neked is szia Bell. Issy. - integetett rám mosolyogva. Idegességemben a nappalit és az előszobát elválasztó fal mögé bújtam remélve, hogy csak később vesz észre. Egy kis időbe beletelt Landonak mire sikerült minden dobozon átrágnia magát, hogy az időközben csatatérré változott nappaliba jusson. - Látom nyakig benne vagytok a munkába. 

Csak ültem ott feszülten a szekrény közepén ahol korábban is és különböző alkatrészeket és csavarokat adogattam Landonak. Egy szót sem szólva egymáshoz szereltük össze először a szekrény maradékát, majd a kanapét és az asztalt. A csend furcsa mód nem volt kínos köztünk.  Olyan hosszú idő óta most látjuk egymást újra. Mindkettőnknek új volt a helyzet.
Bella közben a konyhában tevékenykedett. A pultra felkerült egy kávéfőző, a fiókba az étkészlet és a szekrénybe is bepakolta a tányérokat és poharakat. A lakás szépen-lassan kezdett otthonná válni. Amíg Lando az asztal utolsó alkatrészeit illesztette össze én gyorsan felsepertem a szerelés hevében összehordott koszt. A frissen összeállt kanapéra raktam pár a frissen mosott díszpárnát, ezzel is egy lépést téve az otthonosság felé.

-Ezzel meg is vagyunk. - tette csípőre a kezét a fiú. Büszkén nézett végig a szobán amit csakis az ő kezének köszönhetően állhatott most előttünk a megálmodott formájában. 

-Köszönjük szépen. - mosolyogtam félénken a mellettem álló fiúra. Most először szóltam hozzá mióta megjött és meglepően könnyen ment. Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, a megkönnyebbülésem szinte testet öltött.-Nélküled még mindig azt az egyetlen elemet keresgélnénk. 

-Ugyan. Semmiség, amúgy se volt nyerő szériám a szimulátoron. Jól esett kicsit elterelni a gondolataimat. 

Közösen sétáltunk a konyhába ahol Bella az utolsó simításokat végezte az ablak elé tervezett mini fűszeres kerten. A fűszer csemeték katonás sorrendben sorakoztak az ablak alatti felcinkézett kaspókban. Munkánk gyümölcseként mind koccintottunk egy pohár borral és habár legálisan még nem ihatnánk, mert egyikünk sem múlt el 21 éves, most mindannyiunknak jól esett a hűs fehérbor. Csevegtünk még pár percig a konyhában ülve, csupa átlagos téma merült fel, mint például, hogy mi történt az érettségi után velünk vagy az egyetem, miért ez az egyetem, miért ez a szak. Nem tudtunk valami sokat mesélni Landonak, hiszen a nyár nagy részét átdolgoztuk, hogy összegyűjthessük a pénzt a Belgiumi nyaralásra és erre a lakásra, ő még is a legnagyobb figyelmességgel hallgatott végig minket. A beszélgetés közben vettük észre, hogy nem egy, hanem két üveg bor fogyott. Fél négy felé járt az idő mikor Bella elköszönt tőlünk, hogy elmenjen lezuhanyozni. Kétség kívül mindannyiunkra ráfért egy forró fürdő és egy kiadós alvás. 
Az elfogyasztott bor mennyiségét tekintve nem engedhettem, hogy Lando volán mögé üljön. Még akkor sem, ha alig 20 percnyire lakik innen. Túl veszélyes lett volna, de a fiú hajthatatlan volt.

- Maradj, kérlek. - az ajtóban állva értem utol a fiút. A kezem rögtön a pulcsijába markolt. 

-De ... 

-Semmi de. Ittál. Így semmiképp sem ülhetsz be abba a nagyon csilli-vili kocsiba. Tudom, hogy mennyire jó sofőr vagy, de kérlek most ne makacskodj. - a szememmel próbáltam meggyőzni a fiút miután úgy éreztem a szavak már nem használnak. 

Nehezen, de beleegyezett abba, itt maradjon éjszakára. Adtam neki egy törülközőt, hogy lefürödhessen. Egy gyors zuhanyzás után lépett ki a fürdőnkből mindössze egy alsónadrágban. Ha nem itt és most élőben a saját két szememmel láttam volna a kockáit gondolkodás nélkül rávágnám, hogy photoshop. 

-Bocsi, nem terveztem itt aludni. Nincs nálam pizsama. - húzta fel ártatlanul a vállait. 

Jobbnak láttam, ha egy szót sem szólok mielőtt valami butaságot habognék össze neki ezzel teljesen leégetve magam. A kezébe nyomtam egy takarót és egy párnát. A terv az volt, hogy a kanapén alszik majd én pedig  a szobámban, azonban a kanapé túl kicsinek bizonyult az időközben igencsak megnőtt fiú számára. Még a lábát sem tudta kinyújtani.

-Igen, ez határozottan nem a te méreted. Ha nem akarsz zsibbadó végtagokkal ébredni... - mutattam a szobám felé. A franciaágy ami helyett kapott a szobámban már határozottan kényelmesebbnek bizonyult a pilóta számára. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Lando kényelmesen fekszik én is elmentem fürdeni. Éreztem, ahogy az egész napos pakolás pora eltűnik a bőrömről. 

A szobámba vissza érve Lando nyugodt, alvó arca fogadott. A fiú az ágynak éppen a  felét foglalta el. A takaróján feküdt, még arra sem volt energiája, hogy magára húzza a meleg pokrócot. A lehető leghalkabban csuktam be magam mögött az ajtót. Nagyon vigyázva, hogy Lando fel ne ébredjen kapcsoltam le a villanyt és osontam az ágyhoz. A takaróm alá bebújva meggyőződtem arról, hogy Landot is átéri az anyag, nehogy megfázzon. 

- Jó éj Lando. - suttogtam a fiú felé fordulva mielőtt lehunytam volna a szemem.