Az ajtón csak egy halk, erőtlen hang szűrődik át, amit Bob nem is ért teljesen. Talán öt percet emleget, vagy egy hamarosan érkezemet? Boo kissé összehúzza magát, és a hattyúkölyök szeméből látja a kárörvendő „Megmondtam"-ot.

Percek telnek el némán, amíg Boo lábai megfáradnak az álldogálásban, ahogy a kislányos félelem úrrá lesz rajta. Arra készteti, hogy elfusson, még amíg lehet.

Mikor már kezdi elhatározni a távozás sürgető időpontját, futóléptek ütik meg a fülét. Valaki siet felé. Kihúzza magát, megigazítja napszemüvegét, és kezét a háta mögé fogja.

Az ajtó lomhán tárul ki, mintha évek óta kisem lett volna nyitva. Ahogy a gyenge huzat átsuhan rajta életre kel, és recsegve ugyan, de megmutatja a mögötte rejtőző ismeretlent.

Egy kisfiú az. Alig lehet több tizenhatévesnél, de talán még annyi sincsen. Csak pár centivel alacsonyabb Bobnál, de sokkal vékonyabb. Szinte csak egy csontváz, amin lóg a hatalmas zöld póló és a koszos nadrág. Ugyanakkor az arca egészen olyan, mint egy lányé. Hosszú szempillái árnyékában a szemei kidüllednek kerek arcából, amin parányi szeplők sorakoznak a porcelánbőrén, amiből dús, sötét szemöldöke kitűnik. Az íriszén mintha a barna föld sárjából nőne ki a babérzöld növényzet, aminek lombja egy sárgás naplementében tűnne tova. A pisze orra alatt bájolognak dús ajkai, bár az alsó jóval kisebb a másiknál. Sok furcsa dolgot lehet rajta észre venni. A beforrott vágás nyomát a nyakán, a kiálló füleit, vagy éppen a feltűnő anyajegyet a homloka középpontjában. Mégis, a legkirívóbb a rövid, csupán egycentis haja, aminek furcsa, lilás tónusa van, ami távolról egészen feketének tűnik.

Egybe véve Bob képtelen eldönteni, hogy egy kisfiú, vagy egy lányka szemez vele. Abban teljesen biztos, hogy nem Poppy az.

- Jöjjön – parancsol rá a gyermek, és meztelen lábán indul el a folyosón, aminek két szélén sötét, alacsony ajtók sorakoznak. Tíz, vagy húsz is.

Bob tétovázva ugyan, de követi a csöppséget, akinek járása egy őzgidáéra emlékeztetik. Kezd meggyőződni róla, hogy egy kislány vezeti éppen.

Nem szólnak egymáshoz, a hosszú távolság ellenére sem. Bobby-nak nem telik sok időbe, hogy megértse, a szemben lévő kétrészes ajtóhoz tartanak, ami akárcsak az előző. A gyermek magabiztosan nyitja szét, majd tessékeli be vendégét a következő terembe. Egy étkező az, aminek közepén egy majdnem tíz méteres asztal áll, körülötte székek százaival.

- Foglaljon helyet – teszi hozzá, miközben egy termetes kulccsal visszazárja az ajtót.

Bob gyanakodva húzza össze szemét, és néz körül a teremben, amint a lányka egy ajtón kisétál. Az egész étkező olyan nagy, hogy akár egy kisebb város is elférne benne. A falakat egy futórózsával díszített tapéta fonja körül, aminek aranybarna színjei pontosan illeszkednek az antik bútorokhoz. Boo úgy érzi, mintha a vegyítetlen múlt kapuján sétált volna be az előbb.

Hideg van. Talán ridegebb idebent az idő, mint a szabad ég alatt. Még a fakeretes ablakokon beszűrődő reggeli fény sem tud melegséget önteni ebbe az öreg épületbe. Ebben kissé magára ismer.

Izgatottsága mélyen megbúvik benne, és csak néha-néha tör ki belőle egy pillanat erejéig, amikor kapkodja a tekintetét erre-arra. Poppy személye egyre misztikusabbá válik, minél többet kell várnia rá. Most, hogy itt van, ebben a koros bérházban, a kép egyre inkább alakul egy negyvenévek férfivá, aki kalapot hord, és szakadt farmeringben van egész nap. Vére minden cseppje dán, és akcentusa hajlamos megtörni néhány mondatát.

Bob sóhajt egyet, és leheletét látni véli maga előtt. Máskor nem lenne ínyére ez a sok várakozás.

A semmiből ismét lábdobogás hangja tör előre, és a szoba másik oldalán lévő ajtó küszöbén ismét a sovány gyermek lép be, kezében egy pár kötött zoknival. Odasétál az egyik székhez, ami talán néggyel van odább attól, amiben Bob ül. Elterül a két karfa között, és babalábaira húzza a melegséget árasztó zoknit. Mikor elégedetten vesz egy mély levegőt, könyökét a hatalmas asztal szélére biggyeszti, és kíváncsi szemekkel bámul Bobra, talán most először.

Bob értetlenül viszonozza a kislány gesztusát, miközben a rémisztő felismerés utat nyer hozzá.

- Elnézést – mormolja a gyermek egy apró vigyorral a szája szélén, és Bobby csak még jobban összezavarodik. – A nevem Phobe Brix – teszi hozzá, és hangjából egyfajta ártatlan rajongás hall ki Boo. – Csak azért nem állok fel, mert mi dánok nem ragaszkodunk annyira az európai erkölcs formális szabályaihoz – mondja érthető, tiszta angol nyelven. – És mivel az én országomban vagyunk, érdemes lenne magának is kipróbálnia. Hátha megtetszik – csillog fel arcán egy huncut mosoly, ami elfelejtteti Bobbal, hogy nem erre számított.

Az első pár perc zűrzavara elvonta a figyelmét a világ kiismerhetetlenségéről. Igazán lehetett volna figyelmesebb, és körültekintőbb, ahogy megpillantotta ezt a pöttöm művészt, aki egy feltételezésnek sem tud igazat adni. Rajongása fokozódik ennek a titoknak tudatában. Ő Peach Poppy.

- Még nem volt részem dán bemutatkozásban, el kell nézned nekem, hogy nem vagyok hozzászokva – feleli lábát keresztbe rakva.

- Talán, ha nem néz le minket skandinávokat annyira, hogy nem mondja el a saját nevét – csipkelődik Poppy, ahogy hátra dől a székében.

- Bob Dylan vagyok – válaszolja, csodálva az őszinteséget, amivel mást valószínűleg megsértett volna.

- Melyik? – kérdezi Poppy komoly arcot vágva.

- A legöregebb – vágja rá Bob, és a kislány gyengén nevetni kezd, magas, hamvas hangján.

Ha Bob jobban figyel, képes meglátni a nőies vonásokat a sovány kislányban. Ahogy a karja a teste mellé feszül, és lábai egymáshoz érnek. Ahogy a tüdejébe levegőt szív, és játszik a kerek fülcimpájával. A haja huncutul előre biggyeszkedik, és a homlokát simogatva rejti el néhány szeplőjét. A lazacszínű pír az arcán. Az alsó ajka, ami nedvesen csillog, amint megharapja. Olyan, akár egy éretlen gyümölcs, ami már pirosodva néz szét a fa legfelső ágáról, de még nem látja csak a lomb viruló leveleit.

- Mindkettőnk érdekében szólok, ha azt mondom, a kor nem számít – mosolyog Poppy. Olyan közvetlenül viselkedik, mintha csak önmagával beszélne.

- Furcsa. Sosem gondoltam volna, hogy azokat a képeket egy gyerek csinálta – mélázik Bobby, ahogy megrázza a hideg.

- Nem éltem túl sokat. Kevesebbet, mint a többi korombeli, de én sokkal többet láttam – mormolja Poppy. A stílusa egészen különbözik azoktól, amiket Boo eddig megszokott. Egy pillanat alatt el tudja dobni kedves, megnyerő hangnemét, és modortalanná válni. Az önteltség talán az, amit hallani lehet beszédében, de nem olyan egyértelmű. Bob még csak tapogatózik a sötétben. – De őszintén, magát sosem tudtam elképzelni – teszi hozzá a lányka. A terepszemle kölcsönös.

- Már régóta ismersz? – tettet meglepetést arcára Bob. – A te korosztályodnak nem pont az én zeném a zsánere.

- Az biztos nem. Eleinte nekem sem volt, de hozzá lehet szokni. A szavai sokkal többet mondanak. Ha az ember nem szereti a könyveket, a dalokban kereshet csak irodalmat, és ott csak kevés jót olvasni belőlük, mert az irodalom nem csak szép, de okos és tanulságos is. Líra, epika és dráma.

Bob hátra dől a széken, és lélegzetét visszatartva néz szembe egy számára idegen helyzettel. Nincs mit mondania. Mintha ez a fiatal kislány felvágta volna, és kihúzott volna belőle mindent. Elmondta helyette, és gyorsan visszatette. Úgy érzi, mintha újra egy Peach Poppy kiállításon lenne. Csak csendben figyel, még ha válasszal is tartozik.

A lány látja Boo tehetetlenségét, de nem elégedettség tükröződik vissza ábrázatáról. Csalódott. Nem olyannak képzelte „hősét", aki három perc után feladja. Olyannak, akinek nincs folyamatosan mondanivalója.

- Mindegy – nyögi ki, mint akit a legmélyebb álmából ébresztenek fel feleslegesen. Lenézően veti oldalra fejét, míg Bob belül nem talál szavakat. Ámulatát némasága bizonyítja, de ezt a kislány nem tudhatja. Bob egészen jó színész, ha az érzelmei elrejtéséről van szó. – Maga nem olyan, amilyennek gondoltam – sopánkodik halkan, mire Bobby kezdi felfogni, hogy ameddig nem figyelt, rosszul ítélték meg.

- Ezt én talán előbb mondhatnám – egyenesedik ki Bob határozottan.

- Rosszul ítéli meg a helyzetet. Én nem tudattam magamról semmit, csupán a belső világomat. Az pedig, olyan, ahogy elképzelte. Én azonban tudtam, hogy mire kell számítanom. De ezek szerint a magáról kialakított kép még csak nem is hasonlít az igazi valójára – magyarázza Poppy megvető tekintettel, amire Bob ismételten nehezen talál tromfot.

- Azt hittem nem fog meglepni, hogy nem dicsérem minden kimondott szavát egy remetegyereknek. Megmondtam, nem fordítok figyelmet bárki másra – vág vissza.

- Nekem pedig, meg van mindenem, amire szükségem lehet – emeli fel a lány kissé a hangját.

Mindketten hazudnak, hiába akarják elhitetni a másikkal, hogy ezúttal szó szerint kell értelmeznie a másiknak a mondatokat. Mégis elhiszik.

Poppy haragosan áll fel, majd az ajtóhoz lépve kinyitja azt. Bobby-nak egy pillanat sem kell, már ki is lép rajta. Végigsétál a kihalt, hűvös bérház folyosóján, majd fejét lehajtva tovább.

Mikor kiér az utcára, csak akkor veszi észre, hogy csöpög az eső. Finom, apró cseppek hullanak le az égből, mintha csak sírna a természet is.

Bob érzelmei is zavaros óceánként csapnak össze, amíg a csalódás lassan egy vasszoborrá formálja magát. Sosem gondolta volna, hogy Peach Poppy valójában egy öntelt, akaratos kisgyerek. Szertelen, hisztis, és harsány. Az ellentéte annak, amit mutat magáról.

Bob Dylan sietve tér vissza a Hotelbe, és ébreszti fel Gart, siettetve az azonnali hazautazást. A fiú kábán ugyan, de örül a hírnek. Gyorsan összepakolnak, és érintetlenül hagyják Poppy személyét, és a távozásra adó okokat.

*

Phobe Brix, egy gyerekzseni. Nem ért sem a matematikához, se a történelemhez, sőt, még az irodalomhoz sincsen túl sok köze, viszont a művészet barackpipacsaként jött a világra. Egy zsenge, zöld száron bimbózott ki rózsaszín virága és fekete termője, csupán tizenhét év alatt.

A lány haragosan csapta be az ajtót Bob Dylan után, amit még most is bán cseppet. Bűntudata van, amiért egy érzékeny öregembert megsértett csupán azért, mert a saját hibájából félreismerte. Eddig Bob Dylan volt ez egyetlen párja. A mindenség, és az egy. Az a biztos pont, aki az ő jinjének jangja. Az egyedüli ember a földön, akiről azt hitte megértheti, és akit megérthet. Mintha hamis ábrándok rájahala a mellkasára tapadt volna.

Dühös saját magára, és talán még Bobra is. Megrázza magát, és a zokniját lekapva lábáról futni kezd. Átvág az étkezőből nyíló ajtón, majd a konyhán, és egy lépcsőn leérve otthon találja magát.

A bérház baloldali épület alatti pincéje egy hatalmas műterem. A belmagasság ötméternél is több, míg a szélessége majdnem kiszámolhatatlan. Oszlopok tartják a mennyezetet, amire Phobe pár éve csillagképeket kezdett. – A kedvence a göncölszekér, ami fékezhetetlenül gurul át a világon egyik napról a másikra. Ez hajtja előre őt is, hogy tegye, amit. – A falak gyönyörű, aranybarna színben pompáznak, míg a falakon kész, vagy félkész festmények lógnak. A leglátogatottabb része a teremnek mégis az a kis sarok, ahol Poppy őskori íróasztala helyezkedik el, rajta ezernyi gyűrött papírral, vázlatfüzettel.

Ledobja magát az asztal melletti székre, és egy ceruzát ragadva azonnal egy papírfecni egyik üres sarkához hajol, amikor megtorpan. Eszébe jut valami.

Előhúzza az asztal egyik fiókját, és az ott rejtegetett mobilra pillant. Rengeteg nemfogadott hívás, megválaszolatlan sms. Phobe tárcsáz. Mrs. Hjorkot hívja, aki rögtön felveszi.

- Mégis mit képzeltél, hogy semmit nem mondasz a saját nővérednek? Elkövetsz valami végtelenül felelőtlen dolgot, és még csak nem is biztosítasz róla, hogy minden rendben – kiabál a nő sebesen.

- Iben, ő elment – súgja halkan, és a nő elhallgat. – Nem végződött jól. Igazad volt. Azt hiszem, hogy megbántottam.

- El fog árulni?

- Azt nem hiszem. Ha kiadná, hogy nem felelek meg az elvárásainak, azzal a saját hibáját igazolná. Kizárt, hogy ezt tegye. Egyébként is, szerintem én utasítottam vissza. Legalábbis így jött ki a dolog. Azért a bársonykönyvet kérd tőle vissza. Rakja le az asztalra, és kész. Bár ajándékot visszakérni udvariatlanság – motyogja. – Szörnyű ember vagyok?

- Ne kezd Phobe! – emeli fel a hangját Mrs. Hjork. – Tudjuk, hogy ez nem vezet sehová. Túl magasak voltak az elvárásaid, és amint nem teljesültek, a kiábrándulásod kiült a beszédedre is, aztán ráragadt. Túlságosan is szereted ezt az embert. Miért nem tudsz végre magad helyett mondjuk rá haragudni? – hadarja a féltő nővér. – Abban pedig biztos lehetsz, hogy saját magadat megtagadni értelmetlen.

- De akkor miért van az, hogy akárhányszor adom őszintén magam másoknak, utána rossznak és bűnösnek érzem magam?

Iben nem mond semmit. Erre nem tud semmilyen értelmes választ adni. A kérdés már ezeréves, de megoldatlan. Egyáltalán egy kérdés ez, vagy kijelentés?

- Légy türelmes, jó? A világnak nincs vége. Talán egy napon eljön az, akivel őszinte lehetsz, és meg fog érteni téged. Nem csak egy ember él ezen a földön. Ne csinálj semmi hülyeséget, jó? – inti óva a nővér húgát, majd lerakja a telefont. Elfoglalat.

Phobe lassan dugja a telefont vissza a fiókba, majd ismét a papír felé feszül. Már millió szó várja, hogy kitörhessen belőle. A lány tekintete a falon lógó képernyőre cikázik. Megrázza magát, és ledobva a ceruzát újra rohanni kezd.

*

Iben hívása épphogy eléri Bob Dylant és Gart. Már kiléptek a hotelből, mikor a fiú taxit keresgélve nézeget az utca felé. Bob az utcán vár rejtőzködő szerelésében, mikor a telefonja csörögni kezd. A kijelzőn táncoló ismerős számok nem kecsegtettek semmi jóval. Boo már várta, hogy Mrs. Hjork valamilyen bosszúban részesítse. Mondjuk leordítsa a fejét, felrobbantsa a házát, vagy mocskolódó leveleket hagyjon a postaládájában. Mégis felveszi a telefont, hiszen nem tartotta be az ígéretét. Nem volt a lánnyal se türelmes, se megértő.

- Igen? – szól a telefonba, de a nő higgadtan válaszol.

- Elnézést a zavarásért, de meg szeretném kérni valamire. Magán múlik, hogy megteszi-e. A Bársonykönyvnek nem szabadna magánál maradnia, hiszen már nem is tart rá igényt, úgy vélem. Szíveskedne vissza vinni? A húgom annyit mondott, hogy rakja csak le az asztalra, az ajtó nyitva lesz – hadarja békés szavait Iben, míg Bob megakad annál a szónál, hogy húg. Még a válasza is késik, ahogy küzd a gondolattal, hogy annak azesetlen kislánynak ilyen törtető, hatalommániás testvére legyen. Nem is mondhatni, hogy hasonlítanak.

- Igen – feleli Boo túlzott megfontolás nélkül. Kezdi sejteni, Mrs. Hjort tudta, hogy a nem pont ideillő információ éppen ennyire fogja megzavarni, hogy hezitálás nélkül beleegyezzen.

- Köszönöm – nyögi ki a nő, majd lerakja a telefont.

Bob tanácstalanul szemez a sötét kijelzővel, ahogy szembesül a ténnyel, vissza kell mennie oda, honnan éppen menekül. Nem is tudja miért fél tőle. Talán a büszkeségét bántja, hogy egy gyerek okosabb nála, vagy ennek a zseninek a kiérdemelt önteltsége.