A búcsú megerőltető, és Bob nehezen teszi le a tollat. Az újságpapírról leszabja azt a részt, amire az apró sorokat vetette, és a zsebébe dugja. Talán egy napon még hasznos lehet, ha meg lesz szorulva. Talán egy napon, mikor újra megtalálja, szembenézhet a reményeivel, amik egy új világot ígértek neki.

Anna már a repülőtérre indult Gar társaságában, ugyanis ő végérvényesen is a férjéhez utazik vissza Floridába. A személyi titkárjával úgy beszélték meg, hogy a fiú a reptéren várja meg Dylant, és ketten ülnek fel a Los Angelesbe tartó gépre.

Bob kérkedve pillant végig Ottawa kissé egyhangú, mégis hangulatos látképén. Nem fog mély nyomot hagyni benne, annyira, mintha az utazás nem érne véget. Elmerülve cikázik a házak között, mikor a szoba telefonja zavarja meg.

A fülsüketítő csengés ara készteti, hogy minél hamarabb vegye fel. A vonal másik oldalán Annát, vagy Drooke-ot sejti, ezért is lepődik meg, amint egy női hang szólítja.

- Mr. Dylan? – szól a félénk hang.

- Tessék – feleli Boo, a saját, nemtörődöm stílusán.

- A recepcióról hívom, egy dán hölgy keresi magát. Csak ennyit mondott. Felengedhetem? – kérdezi nyájasan.

- Igen – vágja rá Bob, és rögtön izgatottság fogja el. Lecsapja a telefont, és mocorogva ül az egyik fotelba. Nem tud megálljt parancsolni tagjainak, amik egytől-egyig Peach Poppy érkezésére várnak. Ő lesz az? Igazán?

Bobby régóta nem izgult ennyire. Kíváncsian kapja fel fejét már a legkisebb zajra is, ami bármiben hasonlíthat egy kopogásra. Az utolsó pillanatban az egyik tükör elé tipeg, és próbálja megigazítani magát. Már az utazó ruhájában, vagyis az elvegyüléshez elengedhetetlen szakadt farmerjában, és kapucnis dzsekijében van, amiből kilóg a kedvenc napszemüvege. Nem a legvonzóbb látvány, de ez számít most a legkevésbé. Miért is izgul? Lehet, hogy Poppy egy kövér, sánta némber, aki dadog. Lehet, hogy neki ez sem számítana?

Egyáltalán miért akar tetszeni neki?

Bob összeszedetlenül, szétcsúszva áll az ajtó elé, amin hamarosan átszólnak azok a hőn áhított kopogások. Boo lazaságot magára erőltetve tárja ki az ajtót, ami még ki sem nyílik, máris harsány szavak hallatszanak át rajta.

- Jónapot! – szól egy magas, rikácsoló hang. – Mielőtt hiú ábrándokat kergetne, én nem ő vagyok – toppan be két megviselt magassarkú, amin egy komor, barnahajú nő áll. Komoly ábrázata van, és csinos alakja, de az arca nem túl szép. A szeme alatt méretes táskák húzódnak, míg anyajegyei elborítják az arcát. – Elnézést – hallkul el, ahogy a kacsóját nyújtja a csukódott ajtó mögött. – Sajnálom, de ezt jobb előbb tisztázni. Minél hamarabb – erőltet magára mosolyt, de látható rajta, nem kedveli Bobot.

- Semmi baj – feleli szelíden. – Miben segíthetek?

- Jól tudja, hogy ki küldött engem, és azt is biztosan sejti, hogy miért – hadarja a magabiztos nő. A beszéde összeszedett, mégis antpatikus. – A nevem Iben Hjort. Én vagyok Poppy ügyeinek intézője. A közvetítő közte és a világ között. Ez már önmagában is titok. Remélem ebből a szempontból lojálisan tud együttműködni velünk – néz rá kétkedő szemekkel, míg Boo önszántából helyesel. – Pop nem akar titoktartási szerződést, akármennyire is fontos lenne, valamiért megbízik magában. A Bársonykönyv egyfajta próbatétel volt. Másoknak rengeteg papírt kellett aláírnia érte. Megjegyzem, rendkívül ostoba feltételekkel, amik a mi helyzetünkből fontosabbak, mint hinné – szaval folyamatosan, miközben néhány lépés mozgással körbenéz a szobában. – Nem akarom a részletekkel fárasztani, de Poppy képeit nehéz úton tudjuk eladni. A szerződésben felkérjük a vevőket, hogy a művet védett helyre akasszák, a legfőbb kérésünk az, hogy semmilyen fotón ne szerepeljenek. Az eladás lejárati ideje tizenöt év, a vásárlás után. Persze csak rajtunk keresztül. Amennyiben egy kép lejárati ideje véget ér, és a vevő nem akarja megtartani, az hozzánk kerül vissza. A kiállítási darabok közé kerül, így a darab új vevőre találhat. Remélem érti, hogy a katalógus egy szerves részét egyetlen szerződés nélkül másra ruházni óriási felelőtlenség – áll meg végre, hogy levegőt vegyen. – Megtudhatnám hol van? – néz kérdő szemekkel Bobby-ra, aki a kanapéra mutat. Mrs. Hjort ámulva pillant a számára ismerős könyvre. – Maga képes így itt hagyni? – háborog. – Ezt széfben kellene őriznie!

- Nincs róla papírom – húzza fel vállát Bob, és a nő arca kifehéredik.

- Na jó – húz elő a táskájából hirtelen néhány papírt. – Lépjünk tovább, mielőtt megüt a guta – sóhajtja. – Itt a jegye az első dán gépre. Megadom a címet, és a helyet, ahol szobát foglaltam magának. Ugyan, azt ajánlom egyedül menjen, de azért kettőt adok – nyom Mrs. Hjort két jegyet, és egy borítékot oda. – A cím mellé raktam néhány koronát, de szépen kérem, csak Koppenhágában nyissa ki. Ott már egyik sem olyan különleges, vagy értékes, mint itt.

- Köszönöm – erőlteti meg magát Bob.

- Ne nekem tegye. Én őszintén nem értem, hogy miért akar Poppy ennyire találkozni magával. Őrültség egyáltalán bárkivel is – forgatja szemeit a nő.

- Ezt úgy érti más még nem találkozott vele? – kérdezi Boo ártatlanul.

- Viccel? Dehogy. Ez egészen eddig egy beolajozott gépezet volt. Se rajongói levelek, se képek, se interjúk. Most meg Poppy csak úgy üzen magának? És könyvet küldözget? Hova fordul ez a világ? – hüledezik a táskájában matatva.

- És nem mondaná el, hogy ő milyen? – mondja ki Boo halkan, és neki őszintén, bármilyen válasz megfelelne.

- Ó, nem fogom elrontani a nagy találkozást – jegyzi meg a nő fintorogva. Így az arca még ráncosabb lesz. – Meg fog lepődni, abban biztos vagyok – teszi hozzá gúnyosan, majd megtorpan. – Mindennel meg vagyunk?

- Meg – helyesel Bob.

- Amennyire lehetséges rejtőzködjön a repülőtéren, a sajtó imádná, ha kiderülne a dániai útja. Európában már nincs mitől félnie, ott sokkal komolytalanabban veszik az ilyesmit. Nem kavarnak nagy port körülötte – rázza a fejét. Megáll. Körbe néz, és látszik rajta, hogy belül ezernyi érzelem dúl benne ádáz csatát, ha ezt az élete árán is eltitkolná. Bizalmasan fordul Bob felé, és közel hajolva szólal meg ismét, ezúttal gyengéd hangon. – Kérem, szépen kérem, ne áruljon el minket. Tudom, hogy mind emberek vagyunk. Hibázunk, és ha megbántanak bosszút állunk, de ezúttal sokkal többről van szó, mint gyerekjátékokról, vagy az óvodai homokvár lerombolásáról. Egy rossz döntés és életek törhetnek derékba. Fontosak – súgja, és Boo kezdi elveszteni hitét saját előítéletében. Ez a nő, akármilyen házsártos is, anyai szeretettel védő főnöke érdekeit. – Poppy egy kedves, szívélyes ember. Nem mondhatom, hogy nem fogja megbántani, mert néha őszintébb a szükségesnél, de nem érdemel több fájdalmat, mint amit ő maga okoz – folytatja, majd határozottan kihúzza magát. Elindul az ajtó felé.

- Lekötelezett – köszön el Bob, aki Mrs. Hjort társaságában valamiért el is felejtette kicsoda.

- Remélem is – távozik a nő sebtében, visszabújva a szerepébe.

Bob ismét egyedül marad abban a szobában, amin most egészen más hangulat repül végig faltól falig. A remények visszaszállnak a virágszirmokba, és a Bársonykönyv jelentése is megváltozik. A remélt emlék helyett újra főszereplővé lép elő.

*

A repülőút gyorsabb, mint Bob sejtette. Majdnem teljesen sikerül végig aludnia. Gar az egyetlen általános zavaró tényező, de könnyen kiheveri, hiszen már hallja Dánia hangját a levegőben. Sokan anyanyelvükön beszélik az északi mondataik legtöbbjét. Az angol kezdi jelentőségét veszteni, ahogy közelednek a másik kontinensre.

- Meg fogok fagyni – panaszkodik Garth, ahogy a reptérről kilépve taxit fognak.

- Ezért nem halsz bele – feleli beülve az autóba, miután a saját, és titkára bőröndjét is berakta a fekete autó csomagtartójába. – Inkább örülhetnél az ingyen utazásnak.

- A hotelben való várakozást én nem pont így nevezném – húzza a száját.

- Melyikbe? – kérdezi a sofőr, akinek a tagadhatatlan akcentusából kiindulva ez volt az egyetlen érthető szó az idegenek beszédéből.

- Wakeup Hotel – vágta rá Bobby gyorsan, és az autó el is indult. Nem sietett. Nem is csoda, hiszen ez volt majd' az egyetlen taxi a reptér előtt. Ha nem is, sokkal nem lehetett több.

A magyarázat hamar fel is fedi magát, ahogy közelednek a város középpontjához. Az utak mentén sorakoznak a biciklisávok, amiken ezernyi kerékpáros közlekedett. Persze, ez csak Gar számára újdonság, hiszen Bob nem is olyan régen járt itt. Nosztalgikusan hatnak rá az öregnek tűnő bérházak, amik színesen vonzzák a figyelmet egytől egyig. A parkok utcánként feltűnnek, és a régi, gótikus épületek is szerves részeit szolgálják a főváros látképének. Ugyanakkor a csatorna sem maradhat el, ami kettémetszi Koppenhágát, és aminek sarkaiban kikötők ütik fel fejüket.

Bob csak most jut olyan állapotba, hogy legyen elég bátorsága kinyitni a Mrs. Hjork által átnyújtott borítékot. A ropogós dán korona mögül egy apró cetli búvik elő, amin a város leghíresebb kikötőjének neve, a Nyhavn. A húszas szám pihen mögötte.

Ekkor áll meg az autó, és a taxis meg is kaparintja az ajándékba kapott korona nagyját. Boo és Gar csalódottan pillantja meg a Hotelt, amin visszaköszön Mrs. Hjork megvetése. Egy apró, szürke falú téglaház, aminek kinézete Bob első szállására emlékezteti. Pár éve omlott össze Greenich Village közepén.

Később az is kiderül, hogy közös szobát kaptak, és az ágyukat is meg kell osztaniuk. Amennyire Gar sértettnek érzi magát, Bobby annyira nevet. Ez a nő nagyon nem örül annak, hogy itt van. Mentségére szóljon, hogy innen csupán pár lépés az adott cím.

A hotel szoba parányi darabja az egész épületnek, és még egy embernek is szűkös lenne. A borsos ár ellenére egy lépést is alig lehet megtenni benne. A tévétől egy méterre sincs az ágy falhoz nyomott vége, ahogy a kanapé is egy felhajtható komóddal van helyettesítve. A fürdőszoba egy négyzetméternél biztosan nem nagyobb területű, ahogy a zuhany sincs elválasztva a vécétől. Az ember gyakorlatileg két dolgot csinálhat egyszerre. A mosdókagylóba egy testes embernek még a tenyere sem férne, és tükörben is csak a kisnövésűek találkozhatnak arcukkal.

- Ez pofátlan – nyavalyog Gar, ahogy tépi a haját. – Biztos megér ez magának ennyit? Ez megalázó.

- Engem nem aláz meg, csak azt, aki azt gondolja ennél többet érdemlek – simítja Boo végig a szatén ágyneműt, ami mögött az ablakon elé tárul Koppenhága változatos látványa. Sokkal szebb, mint legutóbb, és valószínűleg legközelebb még szebb lesz. – Egész rusztikus.

- Szörnyű – sóhajt Gar. – Legalább Peach Poppy itt van. Mikor találkozik vele?

- Még nem tudom. Talán holnap – feleli elmélkedve. – Ráérünk, nem?

- Azt azért nem mondanám. A jegyünk csak három napot ad, utána irány vissza. El sem hiszem, hogy ilyen sokáig kell itt nyomorognunk – grimaszol, és Bob visszacsöppen a valóságba. Mrs. Hjort nem hagyott neki túl sok időt.

Az itt tartózkodás rövidsége, vagy hosszúsága nyilván attól függ, hogy mennyire lesz kellemes a Poppy-val töltött idő. Amennyiben nem értik meg egymást lassan múlnak majd a napok, de ellenkező esetben kínszenvedés lesz elhagyni a szigetet. Vagy egyáltalán a várost, a szobát. Bobby szokatlan pozitív hozzáállása máris keveselli ezt a három napot. Mégis, pihennie kell. Ha Poppy valóban olyan intelligens, ahogy a műveiből megismerte, nem jelenhet meg előtte, csak teljesen épen. Kipihenten. Hitelt adva a saját műveinek.

*

Másnap Bob nyúzottabban ébred, mint tegnap. Talán a sok elvárás, a sok lejátszott kör gyötörte álmát, vagy Gar hangos horkolása, öt centire a fülétől. Nem idegenkedett soha, ha másokkal kellett egy ágyban aludnia, de ez a fiú kikészítette az idegeit. Álmában forgolódott, csapkodott, sőt beszélt is.

Mélyen lehajol a fürdőszoba tükörhöz, és látja, minimum öt év öregségét szedte össze egyetlen éjszaka alatt. A haja kócos, a szeme alatt szarkalábak, szája kiszáradt, de a legfeltűnőbben a saját magában való csalódás villog rajta. Sóhajtva keresi elő legelfogadhatóbb ruháját, aminek most kivételesen nem kell eltakarnia minden porcikáját. A régi szettből egyedül a napszemüveghez ragaszkodik, ami lassan hozzánő orrához. Egy régi, western mintás inget húz fel, ami valamiért tetszik neki. A többi olyan jelentéktelen, hogy ő maga sem igazán nézi.

Gar még mélyen alszik, mikor Bob elmegy. Reménykedve. Nem izgul, valamilyen béke járja át. Mintha már ott is lenne.

Nem tart sokáig két utcán végig sétálnia. Furcsa elégedettség tölti el, ahogy a felismerés félelme nélkül léphet, és nézhet végig Koppenhága leghíresebb kikötőjén. A magasra épített, élénk színekben ragyogó házak a 18. századot idézik, míg a gazdagon díszített hajók sokkal inkább hordoznak modern hangulatot. A csobogó víz hűs sodrása enyhülést hoz magával, míg a horgonyok között úszkáló halak egymással harcolnak a turisták figyelméért, a kacsákról nem is beszélve. Egyedül az a hattyúpár őrzi meg büszkeségét messze a parttól, és jár balerinatáncot a hullámokon.

Bob mosolyog, ahogy elsétál az élettől zsivaja mellett.

Már messziről megpillantja bérházkör legfeltűnőbb tagját, ami almapirosan bazsalyog minden sétálóra, aki elhalad mellette. A húszas szám könnyen észrevehető, ahogy a misztikusság is, ami Peach Poppy jelenlétét jelzi. Boo nem hezitál, rögtön belép az épület bejáratán, ami mögött egy kapualj fogadja. A falain macskakövek, és virágok. Bobby nem biztos benne, hogy milyen hajtások ezek. Néhány szívalakú levél rózsaszín, lila, míg a többi szokványos fűzöld.

Bobnak csak most jut eszébe, hogy kaputelefont kellene keresnie, de nem talál. – Ebből kiindulva az egész épület Poppy birtokába tartozik. – Nem marad más, oldalt kell választania. A bal ajtó mellett dönt, ami mögött egy üres, dohos porta várja. Az előtér falairól omlik a vakolat, míg a talpa alatt lévő csempe legtöbbje törött, ahogy a belsőkert felé néző ablak függönye is ezernyi lyukkal ékeskedhet, mégsem látni be mögé. Olyan elhanyagolt az egész, hogy Bob értetlenül sétál tovább a szemben lévő csigalépcsőre, aminek minden fokánál szebbé válik a fal festése. Minden lépéssel finomabb illat cirógatja meg Bob orrát, és vonzza közelebb magához.

Egyszercsak magányos ajtó jelenik meg a lépcsősor végén. Termetes testét sötétzöld festék borítja, amiből kifénylenek aranydíszei. Apró virágok pihennek minden sarkában, míg az ajtópántok leginkább ókori oszlopokra hasonlítanak. A kilincse egy hableány alakjában nyúl kifelé, míg fölötte egy hattyú alakú kopogtató csúcsosodik ki. Az apró madár kevélyesen pillant a távolba, és mintha elővigyázatosságra intené Bobot. A tekintete éber, mégis tiszteletteljes. A szárnyai aprók, mégis elhiteti róluk, hogy akár a világot is átrepülné rajtuk, ha kell.

Ez a kicsiny hattyúkölyök úgy felbátorítja Bobby-t, hogy merészen kopogtat vele, leküzdve kétségeit.