Pár nap múlva már az újságban is olvasható a negyedik oldalon. Bob Dylan is ellátogatott a los angelesi Peach Poppy kiállításra. Egyesek még azt is rebesgették, hogy hatalmas vagyont költött egyes alkotásaira.

A valóságban Bob egy árva centet sem hagyott ott. Ő sem igazán tudja miért. Utólag talán még bánja is, hogy nem jelezte Poppy-nak, hogy mennyire tetszett neki, amit látott. Napokon keresztül kísértette a gondolatok óceánja, amit ez az ismeretlen szabadított rá. Életében először azt érezte, hogy milyen régen volt része az alkotás örömeiben, amiben Poppy gyakorlatilag elsüllyedhetett. Arra emlékeztette, amikor ő volt az, aki minden pillanatban egy dalt írt a fejében. Nem is akadt ideje leírni mindet. Talán ez a gondolat vonzotta vissza Woodstockba.

A rózsaszín ház semmit sem változott. Az erdőközepén áll, és körülötte nincs is semmi, csak a végtelen fenyvesek, tölgyesek, sziklafalak, és völgyek. Csend van. Nem járnak autók, sem villamosok a közelben, csak a madarak éneklik elfeledett dalaikat.

Bob nem érzi otthon magát, itt nem ő alkotott történelmet, de mégis itt állt a legközelebb hozzá. Itt, ezen a garázsbejárón nézte végig, ahogy a Band tagjait lefotózzák, és a mögött a fehérzsalus ablak mögött festette a világ legjobb albumjának borítóját, és ennek az öreg háznak a pincéjében írta azt a dalt, ami semmit sem ért a többihez képest. Itt szembesült először azzal, hogy nem ő a világ királya. Nem ő a legjobb.

- „De aki a legjobbat alkotja meg, annak nem marad semmi, amit élvezhetne" – idézi fel a kiállításon látott képek egyikének címét. Egy Salvador Dali festmény absztrakt rekreációja alatt olvasta.

Bobby fél órát tölt el az udvaron, körül járva a kertet. A fák magasabbak lettek, a patak felduzzadt. Ő megöregedett. A kiváncsiságára fogja a hosszú sétát, pedig valójában fél bemenni. Mikor mégis rákényszerül, megkönyebbül. Idebent semmi sem a régi.

Még le sem tud ülni, mikor a mobilja hirtelen csörögni kezd. A régi kagylós telefonokra emlékeztető hang csak arra készteti Bobot, hogy minél hamarabb kinyomja, de a kijelzőn a lánya nevét pillantja meg. Fel kell vennie.

- Apa! Apa! Apa! – harsogja Anna izgatottan.

- Mi az? – tartja távolabb a mobilt Boo.

- Poppy. Peach Poppy könyv.

- Mi?

- Peach Poppy kiadott egy könyvet, amiben néhány új alkotása is megjelent, amit múzeumoknak ajándékozott, vagy magán rendelésre készített. Sosem látott festmények, grafikák meg versek – nyel egy nagyot. – De nem is ez a lényeg. Tegnap, amikor összepakoltam neked, amit utánad akartam küldeni Woodstockba, a postaládában egy nagy csomagot találtam. Egyenesen Koppenhágából érkezett, gyorspostával. Poppy küldte neked. Csak neked – sikolt, és Boby már látja is a zseme előtt, ahogy Anna ugrálni kezd. – Eltudod ezt hinni? – liheg. – Azonnal indulok – jelenti ki határozottan, és lecsapja a telefont.

Bob értetlenül bambul előre, és el is felejti elvenni a mobilját fülétől. Nem igazán számított erre. Egészen idáig meg volt győződve róla, hogy megbántotta fukarságával a művészt. Végülis, nem vett semmit. Sőt, még üzenetet sem hagyott. Egy árva levelet nem küldött Dániába. Egyetlen pozitív visszajelzéssel sem üzent. Ő azt hinné faragatlanul viselkedett. A jelek szerint tévedett?

Észbe kapva a zsebébe dugja a mobilját, és onnan is húz elő egy kis brosúrát, ami Peach Poppy Ottawában megrendezett kiállítását hirdeti. Titokban ezért is utazott ide, hogy innen egy nap alatt Kanadába utazhasson. Ezesetben örömmel látják majd ott.

Most még nagyobb óceán hullámzik benne. Olyannyira szétesve talál magára, hogy el is felejti hol van. Mire kellene emlékeznie? Nem lát semmit a régi időkből, és nem is érez. A jelen hirtelen érdekesebbé vált a legendás múltnál. Ismétlődik a mítosz.

- Mr. Dylan! – üti meg Bob fülét egy ismerős hang. – Most hívta New Yorkból. Koncertet kell adnia ismét, a legutóbbi. Tudja, ami elmaradt. Most akarják megtartani – lohol be a szobába Gar, Bob aktuális személyi titkára. Pontosabban az, akinek a munkáját mostanában a saját lánya végzi. – Azt mondják dupla árat fizetnek. A hétvégén lenne – hadarja a fiatal fiú, akinek nem csak a beszéde, a haja, a ruhája, és a személyisége is zilált.

- A turnénak vége. Mond meg nekik, hogy elfoglalt vagyok. Nem adok több koncertet – ellenkezik Bob halkan.

- Hát épp ez az. Csak egy dal az egész. Eric Clapton koncertje az, de az arénát, amiben tartották volna elárasztotta a múltkori vihar, és a vezetékek teljesen tönkrementek. Átrakták a helyszínt egy nagyobb koncertterembe, és a jegyek ugyan mind elkeltek, a szervezők úgy gondolták a plusz jegyeket úgy könnyebben eladhatják, ha egy másik előadót is meghívnak. De a teljes koncert árának dupláját ígérik. Egyetlen dalért ez elég jutányos ár.

- Áh, ha elkelt az összes jegy, akár a tízszeresét is odaadhatnák, akkor is keresnének rajta. Nem is beszélve a plusz bevételekről – sóhajtja Boo. – Rendben, akkor mehet. Úgy is unatkoznék itt. Most túl sok dolog jár a fejemben, hogy egyhelyben maradjak.

Mire beesteledik, Bob ugyanabban a székben találja magát, amibe délután leheveredett. Az öregedés már régóta kísérti, és amikor megtalálja, a tekintete erőteljesen süt Bobby-ra. Mégis, ahogy oldalra néz, a kis Garry is ott horkol a kanapén.

Bob felkel, és még ki sem les az ablakon, már látja a közeledő autó reflektorfényét. Egy terepjáró érkezik a ház elé, amiből már ki is ugrik egy férfi. Befut az ajtón, és loholva rohan Bob elé.

- Jónapot Mr. Dylan! – nyújtja kezét, amit vonakodva Boo meg is ráz. – Daniel Hangsen vagyok, a Petunia Hall főszervezője. Elnézést, hogy így magára török, de elég nagy késében vagyunk. Már egy órája meg kellett volna érkeznie a városba – csépli a szavakat sebesen, mire Bob visszafogottan elmosolyodik. – Sehogy sem tudtuk elérni – teszi hozzá az öltönyös férfi, és Boo csípőre teszi kezét.

- Az egyetlen előnye ennek a helynek – rebegi magában, majd hátra fordul. – Gar! – kiáltja, és a fiú riadtan ugrik fel. – Indulunk.

A koromsötét terepjáró hurrikánként süvít át a vidéken, miközben Bob békésen pihen leghátul. Egyedül üldögél, és az út melletti fenyőfák száma alapján idézi fel az itt töltött éveket. Az aszfalt éppen olyan gyorsan tűnik tova, ahogy az emlékek. Hirtelen a csillagos eget felhőkarcolók és kőépületek fedik el, és Bob becsukja a szemét.

Mikor a Petunia Hall mellé érnek, egyetlen lézengő ember sem álldogál odakint. Mindenki bent várja Claptont, és a zenét, amin valószínűleg felnőtté értek.

Kiszállva az autóból egy kisebb tömeg fogadja Dylant, és bekísérik a backstage-be, ahol senki sincs. Egy üres szoba, büdös ruhákkal, néhány gitárral, alkohollal, és a szokásos tükörsereggel. Bob egyedül marad odabent, egyedül Hangsen lábatlankodik mellette, a többiek ugyanis rettegnek Boo kíméletlen stílusától. Nem is csoda, hogy messziről szemlélik csupán.

- Melyik dalt választotta? – kérdezi a semmiből az öltönyös férfi. Bob zavarodottan kap a fejéhez. Eddig erre egyáltalán nem gondolt. Általában valami klasszikust választ, amit az emberek hallani akarnak, de most, hogy megcsapta a jelen szele, esze ágában sincs az árral sodródni.

Elég év telt el tétlenül, elsüllyedve a saját árnyékába. Elég koncerten mutatta azt, amit vártak tőle. Azt kapod, amit látsz. Nem. Most nem lesz Bob Dylan az, akit ők akarnak. Ma önmagaként lép majd a színpadra, és saját gondolatait hagyja szárnyra kapni. Itt az idő, hogy a mondatai ne üres sorok legyenek.

Belenéz a tükörbe, ahol egyszerre a saját ciánszínű szemében meglátja aranyba mártott múltját, amit most el fog dobni magától. Elég volt az emlékezésből.

- She Belongs to Me. – A férfi arca szégyentelenül sápad el, ahogy visszakérdez.

- Melyiket? – bambul. Fogalma sincs, melyik album, melyik dala lehet ez. – She Belongs to Me? Nem inkább valami ismertebbet? Az összes pótjegy elkelt, valami nagy dobásra számítanak – mondja Hangsen félénken.

- Jobb, ha nem kezdesz vitatkozni Bob Dylannel kölyök – éri egy legendás hang el a szoba falait. Eric az, aki fáradtan lép be, egy barátságos mosollyal az arcán.

- Clapton – virul fel Bob, ami a főszervezőnek rendkívül idegen. Boo és Eric szívéjesen ölelik át egymást, ahogy Hangsen ámulva néz a távolba.

- Daniel, menj, szólja a srácoknak, hogy Bob mit énekel, ők tudni fogják mi a dolguk – szól oda neki Clapton, és a férfi már indul is. – Nagyon örülök, hogy látlak – néz Bobby-ra, aki elvigyorodik.

- Még mindig lassúak az ujjaid? – gúnyolódik.

- Ja, alig bírom megmozdítani őket. Legszívesebben csak szunyálnának valami kerek mellen egész nap – vágja rá szarkasztikusan Eric, és nevetnek egyet. – Jobb, ha mész, rengetegen vannak. Tudod, a Dylan rajongók milyen türelmetlenek – grimaszol, és Bob bólintva előre lép. Pár folyosó múlva már hallja a morajlást és a kiabálást. Eddig minden hétköznapi. Nem sokáig.

Ahogy a világhírű arc feltűnik a színpadon, a mobilok vakuja felvillan, és a kiabálás orgonaszolója elárasztja a vidéket. A közönség elégedett ennyivel. Elmondja minden ismerősének, élőben látta Bob Dylant. Mi másra lenne szüksége.

Az emberek között magányos hangok szólalnak meg. Az egyik a Like a Rolling Stone-t kéri, a másik a Bolwin' in the Wind-et. Van, amely albumért kiált, van, aki éveket harsog, de sajnos egyiküknek sem lesz szerencséje.

Boo a mikrofonhoz lép, és valaki a nyakába akaszt egy akusztikusgitárt, míg a háttérben halk zongoraszólam csendül fel. Bobby pengetni kezdi azt a néhány akkordot, ami éppen az eszébe jut, mire hirtelen a basszus kezd dorombolni a fülében. A dob szelíd ütemet ver, és egy Les Paul íves dallamot játszik.

Bob mély levegőt vesz, majd énekelni kezd. A hangja érces, és egy évszázad történelmét hordozza magával. A gazdátlan költő szól valakihez, és nem is titok, hogy kihez. Az őszinte kalandvágy vet színeket ennek a dalnak a vásznára.

She's got everything she needs/Megvan mindene, amire szüksége lehet

She's an artist, she don't look back/Ő egy művész, vissza sosem nézett

She's got everything she needs/Megvan mindene, amire szüksége lehet

She's an artist, she don't look back/Ő egy művész, vissza sosem nézett

She can take the dark out of the nighttime/Ő a sötétséget az éjszakából ellophatja

And paint the daytime black/És a nappalt feketévé mázolhatja

You will start out standing/Te elkezded majd kiállni

Proud to steal her anything she sees/Hogy amit csak lát, mindent ellopj neki

You will start out standing/Te elkezded majd kiállni

Proud to steal her anything she sees/Hogy amit csak lát, mindent ellopj neki

But you will wind up peeking through her keyhole/De a kulcslyukán keresztül fogsz leskelődni

Down upon your knees/És nem félsz a térdedre ereszkedni

She never stumbles/Ő sosem követ el hibát

She's got no place to fall/Neki esnie sincs hová

She never stumbles/Ő sosem követ el hibát

She's got no place to fall/Neki esnie sincs hová

She's nobody's child/Ő senkinek sem a szülöttje

The Law can't touch her at all/Őt a törvénynek sem szabad érintenie

She wears an Egyptian ring/Ő egy egyiptomi gyűrűt visel

It sparkles before she speaks/Ami csillog, amint megszólal

She wears an Egyptian ring/Ő egy egyiptomi gyűrűt visel

It sparkles before she speaks/Ami csillog, amint megszólal

She's a hypnotist collector/Ő az, aki gyűjti a hipnózisokat

You are a walking antique/Te egy sétáló antikvitás vagy

Bow down to her on Sunday/Vasárnap hajolj neki meg

Salute her when her birthday comes/Ha a szülinapja jön tisztelegj

Bow down to her on Sunday/Vasárnap hajolj neki meg

Salute her when her birthday comes/Ha a szülinapja jön tisztelegj

For Halloween buy her a trumpet/Halloweenre vegyél neki egy trombitát

And for Christmas get her big drum/És karácsonyra egy dobot adj át

Már a hazaúton ül a terepjáró hátsó ülésén, mikor először a tudatába fogadja a gondolatot, hogy mit is tette. Az ajkai hatalmas mosolyra hajlanak, és valamilyen titokzatos módon melegség fonja körül mellkasát. Talán érzelem lenne az, ami ilyen udvariatlanul megzavarta?

Ugyanazon az úton tartanak a Big Pink felé, Bobezúttal mégsem számlálja a fákat. Ki sem néz, csak az ujjaival játszadozik,türelmetlenül várva az ellenfele következő lépésére. Vajon mit fog tenni ezekután? Válaszol egyáltalán? Vagy észre sem veszi?

Ahogy a termetes autó begurul a Rózsaszín építmény bejáratához, az ajtóból hirtelen egy lány ugrik fel, magasra emelve kezét, benne egy könyvvel. Anna az, aki őrjöngve várja Bobot. A sofőr kérdően tekint a visszapillantóba, de Gar már int is neki.

- Anna nagyon közel áll az apjához – súgja halkan, és a férfi bólint.

Garry és Bob kiszállnak, és a lány már oda is fut apjához. Némán áll előtte, tátott szájjal, és vöröslő pírral az arcán. Boo sóhajtva veszi el a vastag, kemény kötésű könyvet a kezéből, de semmit sem lát belőle a hajnali napsugár fakó fényében.

- Gondolom már végig olvastad – mormolja, és Anna már rázza is a fejét. – Nem bűn.

- Apa, ez egy magánkiadás. Egy vagyonba kerülhet, és nem is hiszem, hogy túl sok van belőle. De te szerződés nélkül megkaptad. Ajándékba. Poppy biztosan a rajongód, ha nem tiltatta meg veled a nyilvánosságra hozását. Jogilag tönkre tehetnéd az életét – nevet bohókásan. – Ezek szerint megbízik benned.

- Kicsit furcsa, nem? – böki ki Bob, ahogy megindul befelé. – Lehetséges, hogy az összes híres rajongójának küldött egy ilyet. Mondjuk kevés olyan celeb van, aki egy kis figyelemért nem mutatná meg, vagy legalább tudatná a sajtót ennek a könyvnek a létezéséről – elmélkedik simogatva a borító bársonyos bevonatát.

- Igazad lehet, de ebben gyakorlatilag minden benne van, a legtöbb kiállításáról. Persze annak, aki az összesre el tudott menni nem sok újat tartogat, csak néhány régi képet, amit pár évvel ezelőtt készített. A hírnév előtt. Furcsák, hogy őszinte legyek – csacsog Anna, miközben beérnek a házba. Gar el is tűnik mellőlük, míg ők a nappaliban helyezkednek el.

Bob felkapcsolja a lámpát, és hirtelen bézsbarna kordbársony kötés jelenik meg előtte, amit lazacszínű barackpipacsok nőttek be. A könyv kötése gyönyörű. Ahogy Bob belelapoz, találkozik azzal a stílussal, amit legutóbb látott.

Gyönyörű festményeken kemény, mocskos szavak, és kopott, ócska vászonokon szépséges versek. Játszadozik az idővel, a képekkel és a színekkel. Mintha minden, ami szemmel látható a befolyása alatt lenne. Tudja mit fogsz érezni, tudja hogyan fogsz reagálni, és sokkal többet. Mintha a valóság éppen annyira az ő birtokában lenne, mint a képzelet. Meglovagolja a szívedet, és ostorral korbácsolja fel a lelked tengerét, felperzselve az agyad összes pontját.

Boo szeme a bűbáj hatására csillan fel, minden kép láttán. Az egyik kedvence mégis az az egy üres, kép nélküli mondat lesz, ami talán elárul valamit róla, amit eddig nem sejtett.

- „Csak a modortalan emberek várhatnak a különleges szerelemre. Aki kedves, az nem utasíthat vissza." – rebegi a négy évvel ezelőtt született mondatot, és rájön. Peach Poppy valójában egy nyitott könyv, minden értelemben. Elárul magáról minden fontosat, éppen csak azt, ami lényegtelen nem. Azt, amire az egyszerű emberek kíváncsiak. Mert nem az érzelmeket, az értelmet vagy a bölcsességet lopják el példaképeiktől, hanem a ruháikat, a hajviseletüket és a nevüket.