Egy keddi reggel hullott le éppen az égből. Minden ugyanúgy kezdődött, ahogy szokott. Sötét árnyak fedték be a szobát, ahol Phobe még éberen olvasgatott egy Japánról szóló útikönyvet. Nem érdekelte az ország jobban, mint bármi más, egyszerűen csak megtetszett neki az öreg, kopott kötés, ami a nyúzott lapokat rejtette. Vörös borítóján keleties, vonalrajzzal körbefont pontyok úszták át, ahogy a tenger habos ívein ugrottak versenyt. Valójában fametszet volt, de ez kevésbé érdekelte a lányt, mint az, amit látott. Ennyi mégis elég volt ahhoz, hogy Poppy –, vagyis akkor még egyszerűen Phobe –, figyelmét felkeltse annyira, hogy végig nézze a képeket, és az egyedi szavakat tartalmazó mondatokat. Bár, kevés szó mutatkozott annyira különlegesnek, hogy Phobe valóban rajta hagyja tekintetét.

Mindezeknél jóval izgalmasabb az az út, ahogy Phobe egyáltalán eltalált ehhez a könyvhöz jutott.

Érdemes ott kezdeni, ahol az este valóban a végéhez közeledett volna. Ahol a többi gyerek elkezdett készülődni a lefekvéshez. Ahol Phobe sem sejtett semmilyen további folytatást.

Egon bácsi kilépett az ajtón, mikor az óra mutatója végre megcirógatta a kilences számot. Phobe becsukta az öreg, haldokló faajtót, ami a lépcsőházba vezetett, onnan meg a 20-as lakásba, vagyis oda, ahol Phobe élt, várt. Még egy ideig az ajtó mellett maradt. Majdnem egy óráig görnyedt a lábtörlőn, mire végre tízszer sikerült elszolmizálnia a Kijevi nagykapu-t. Utána gyorsan áttört az ajtón, és szapora léptekkel indult a tető felé. Mikor kiért, az összes lépcsőfokot megmászva, a szél belefújt borzos, hátig érő hajába, aminek lilás színe most alig látszott a sötétben. A friss levegő egyszerre lepte meg, nem úgy, ahogy a méretes óriáskerék, amit azonnal meglátott a messzeségben. A panelházak tömegéből fénylő csillagként tört magának utat a kivilágított kerék, ami innen egészen parányinak tűnt, ha az ember csak szemmel nézte.

Phobe felmászott a korlátra, amiről potyogott a rozsda, ahogy télen a hó. Felült az egykori vasrúdra, és így már teljes valójában látta a parkban lévő cirkusz színes kavalkádját, amit csak azért szemlélt, mert Egon bácsi az egyik sátorban éppen A Hegyi király barlangjában-t játszotta. Már ezerszer hallotta Egon bácsit, ahogy ezt a művet játssza. Könnyen el tudta képzelni, ahogy a sátorban a nézők rozoga székeiken ülnek, és szemeznek a vén zongorával, amiről kezdenek leválni a fahasábok. Egy ideillő zenészre számítanak, ezért is lepi olyannyira meg őket a zsakettbe öltözött Egon Brix, aki elegáns léptekkel foglal helyet a zongora mellett. A tömeg elcsendesedik. Néma emberek ülnek, ahogy Egon bácsi a billentyűk fölé hajol. Hirtelen ujjai lassan a legmélyebb hangokat szólaltatják meg, amik idegenek az igényes fülek számára. Mintha kalapáccsal vernék a vasat, vagy a dobokat hamisan ütnék. Mégis, ezek a fals, szokatlan hangok harmonikusan követik egymást. Hangosodnak. Gyorsulnak. Egon ujjai úgy pörögnek, mint az ideges várakozóéi, amint a vonatjegyét váltja, aminek mozdonya már hangosodni kezd. A türelmetlenséggel arányosan nő Egon játéka is valódi dallammá. A két keze hirtelen ketté válik, és az egyik magas, egércincogáshoz hasonló éneket hallat. Nincs elég ideje kiteljesedni, mert a tempó sebesebben éri utol, és végül hangos, erőteljes katarzis zárja le a művet, ami éppen olyan rövid, mint az, amit róla írni, vagy képzelni lehet.

Phobe hallja a fülében az összes magányos hangot, és hangmesterként vezényli fantáziáját, ahogy elképzeli a nézőközönség rémült arckifejezését.

Mikor a szél búcsúdala simítja meg Poppy fülét, a lány elégedetten mosolyodik el. Tetszik neki az a világ, amit gondolatai ecsetvonásaival szeme elé fest.

Már későre jár, mikor visszamegy a szobájába, ahol a figyelmét nem tudja elkerülni a sötét, a váratlan vendég, ami távollétében kibontakozott. Hiába nyomkodja a villanykapcsolót, a fény nem óhajt visszaköltözni, egyenlőre. Így Phobe kilép a szobájából, és a folyosó melletti ajtóhoz sétál, ami mögött a lépcső a padlásra vezet. Odafent a kellemetlen hideg ércesen csiklandozza a lány testét. Ő hiába néz jobbra, balra a doboz, amit keres elrejtőzött. Olyan helyre bújt, hogy a megtalálását egy másik napon lehessen végrehajtani. Ugyanakkor egy régi, kövér gyertyával találkozik Poppy csupasz lába, ami után nyúlva kezét egy kartondobozból kiálló levélkés vágja meg. A kezébe veszi a gyertyát, és mikor indulna lefelé, megpillantja a könyvet.

Reggelig ég a gyertya lángja, ahogy Phobe gondolatai is éberen fénylenek.

Már dél van, mikor először érezni kezdi magán a fáradtság jeleit. A matematika terem már rég üresen áll, csak Poppy kapja magát azon, hogy réges-rég véget ért az óra, csak ő bóbiskolt el a vektorokról szóló tanulmányokat hallgatva, amik akkor csupán mesebeli altatónak tűntek, nem a jövőjének.

Felnéz, és zavarában majdnem elkerüli a figyelmét a cetli, ami egész eddig az orra előtt várt rá. A szöveg az igazgatói irodába hívja. Valószínűleg az egész órát átaludta.