Már a másnap reggeli tévéműsorok sem szólnak másról, csak arról, hogy Bob Dylan a Petunia Hallbeli koncerten a She Belongs to Me-t énekelte Peach Poppy-nak címezve. Kivételesen nem hazudnak a hírek, Boo valóban az ellenfelét hívta párbajra ezzel a dallal, amire senki nem számított. Már csak azt boncolgatják sorra az emberek, hogy a szöveg ironikus volt, vagy komoly, de ezt még maga Bobby sem igazán tudja.

Gar egymás után kapja a telefonokat, arról, hogy Bob hajlandó-e interjút adni, vagy akar-e üzenni a médián keresztül Peach Poppy-nak. A helyzet olyannyira elfajul, hogy délutánra már néhány riporter, és paparazzi is érkezik a házhoz, ahonnan mindhármuknak sietve kell távoznia. Amennyire védett volt egykor ez a hely, mos olyannyira könnyen bevehető.

Végül Ottawát választják célpontnak, ahol egy héten belül megnyitják a következő Peach Poppy kiállítást. Ugyanazokat a műveket állítják ki rajta, mint Los Angelesben, de ezek nem szerepelnek a könyveben, amit Bob kapott tőle, ezért is dönt úgy, hogy örömmel nézi őket meg, ismét. Szerencsére ez az út titokban is marad, ennek ellenére a pletykák nem csendesednek el.

Sokan azt állítják, hogy Bob Dylan már találkozott Poppy-val, akivel már egy párt is alkotnak. Mások olyan feltételezéseket gyártanak, miszerint már jegyesek is, vagy éppen felfedik Boo biszexualitását. De az sem titok, hogy Dylan maga Peach Poppy. Vagy éppen volt felesége Sara az, de szóba hozzák Joan Baezt is, aki a dal legesélyesebb ihletője. Ezek mind találgatások persze, és maga Bob sem tudhatja az igazat. Abban mégis biztos lehet, Poppy kedveli őt.

Bob persze sejtette, hogy ezzel a dobásával ekkora figyelem száll majd rá, de arra nem számított, hogy ilyen nehezen fogja viselni. Túl öreg már ahhoz, hogy az újságírók elől fusson.

Mégsem bánja az újabb készülődést, a kanadai kiállítást megelőzően. Ezúttal minden sokkal nyugodtabb. Egy sima galériában tartják a rendezvényt, ahová gyakorlatilag bárki bemehet. Nincsenek kamerák, fotosók, még riporterek sem.

Az amerikai aljas újságok pedig, nem számítottak Bob itteni megjelenésére, azért békésen léphet be a terembe, ahová az összes képet kiakasztották. A fehér falakat gyémántá varázsolja az a pár festmény. Jelenleg az egész épület többet ér, Kanada miniszterelnökének évi bérénél. Ez egyszerre jellemzi a képeket, és az északi országot is.

Bobby nyugodt léptekkel sétál el a különleges alkotások mellett, mikor az előtte settenkedő Anna egyszerre megtorpan. Szoborrá vált teste felfelé néz, a plafonra. Boo gyanakodva közeledik hozzá, és látja sokkolt, rideg ábrázatát. Az apja tekintete a terem padlójára vetül, aminek középpontjába egy projektor van temetve. A gép belesimul a parketta vonalába, ezért nem vette észre. Csak azután néz fel ő maga is a plafonra, amire egy mozgókép van vetítve, ami ismétli önmagát. A pixelek egyetlen embert ábrázolnak, ahogy lassan, lomhán néz a távolba, de ki tudja mit lát. Az arca komoly, és a harsány színekből kitűnik ciánkék írisze, amit majdnem teljesen eltakar a szöveg. „I don't pay attention to anybody else/Nem fordítok figyelmet bárki másra" A felvétel alatt apró betűkkel szerepel, hogy 1986-ban készült, a Brett Whiteley Studio-ban, Sydney városában. Bob Dylan az. Egy sajtókonferencia közben.

Boo elmosolyodik, sőt kicsit még nevet is. El sem tudja képzelni, hogy másik mit gondolhatnak erről az üzenetről. Talán szakító-sztori lesz belőle? Vagy válás? Külső szemmel viszont nagyon bántónak tűnhet. De ahogy ő sem volt ironikus abban a bizonyos dalban, érzi, hogy Poppy is komolyan gondolja azokat a szavakat. „Csak rád figyelek. Nem érdekel senki más." Így értette, ugye?

Bobby-t feltüzeli ez a játék, és az, ahogy gonosz, szarkasztikus szavakat változtatnak őszintévé. Ezzel az egész háromszor lesz megforgatva. „Először azt hiszed megdicsérnek, aztán rájössz, elítélnek, végül mit? Szerelmet vallanak."

*

Ahogy a dolgok alakultak a napokban, a média képtelen volt megnyugodni. Valamilyen módon kiszivárgott az információ, miszerint a kanadai Pech Poppy kiállításon feltűnt egy nyilvános üzenet Bob Dylanhez. A per szóba se jöhetett, hiszen a vetített mozgókép csupán díszitette a termet, nem volt éppen kiállítási darab. Így nyilvánosságra hozták az apró csipkelődésnek tűnő mondatot, ezért Dylan egyik embere egy szűk nyilatkozatot adott ki. Nem esett szó másról, csak arról, hogy Boo szereti Peach Poppy munkáit, dolgozna vele, de semmi több. Ez természetesen megnyugtatott mindenkit, mégsem szabott gátat a találgatásoknak, így a figyelem ugyanúgy Dylanre fókuszál, most is.

Bobnak nincs lehetősége hazautazni. A Kanadában töltött napok azonban egyre inkább arra késztetik, hogy valahogy válaszoljon Poppy-nak. Percről percre újabb ötletek születnek benne, amik általában gonosz, semmibe vevő sorok, de van néhány feltűnően groteszk is.

Eközben Anna folyamatosan féltékenykedő szeszéllyel tollászkodik apja körül, várva a következő lépésre. Titokban persze izgatottabb, mint valaha.

Bob gyakran előveszi a bézsbarna könyvet, és végig forgatja. Akárhányszor látja, mást és mást olvas ki belőle. Ami eddig közömbösnek tűnt, most borzongató, és így a népszerűbbek tompább hangon zúgnak a fejében. Egyedül a könyvborító finom, bársonyos érintése nem változik.

Az északi időjárás szokatlan hidegsége könnyen kivonzza Annát és Bobot a hotelból, ahol megszálltak. Ez kevésbé igaz Garra, aki már az apró időeltolódástól is elgyengül, de senki sem hibáztathatja azért, mert Olaszország egy déli pontján született. Talán ez az egyedüli ok, ami rábírta Boo-t, hogy felvegye ezt az alacsony, barna kisfiút, aki kifogástalanul leplezi kimagasló tudását és intelligenciáját.

Így hát ketten sétálnak Ottawa utcáin, amíg be nem térnek egy kis pincekávézóba, ami a föld alatt a legtökéletesebb búvóhelynek tűnik.

- Már évek óta nem töltöttünk ennyi időt együtt, nem? – kérdezi vidáman Anna, ahogy helyet foglalnak egy sarokasztalnál.

- Talán túlzásba is estünk – utal Bob a lánya hiperaktív természetére, és az nyűgösen vállon csapja. Csak akkor veszi észre a mellettük lévő tévét, amiben apja mását pillantja meg.

- Rólad van szó, megint – mutat felé, és Bobby gyorsan felkapja a kapucniját. – Hallod ezt, azt mondják Poppy talán a városban van – jegyzi meg a lány, ismételve a műsorban elhangzó mondatot. – Mondjuk érthető, hiszen valahogy be kellett állítani azt a felvételt rólad – csacsog Anna.

- Halkabban kislányom – inti óva Bob. – Itt mindenkinek van mobilja. Egy tweet, és már jönnek is a fotósok – folytatja visszafogottan, miközben a bárpult mögül egy férfi egy reggeli talkshowra kapcsol át.

- Jó, jó. Bocsánat. Csak azt mondom, milyen vicces lenne, ha találkoznátok véletlenül – hajol az asztal fölé Anna, majd kuncogni kezd. Erre odakapja a fejét az egyik pincérnő. Kissé túlkoros ehhez a szakmához, akár harmincéves is lehet. Korpulens alakja eltorzítja a kávézó logójával díszített kötényt. Azonnal felismeri Dylant, nem habozik odamenni hozzájuk.

- Üdvözlöm önöket, mit hozhatok? – mosolyog, de Bob szándékosan felé sem néz.

- Öhm, két eszpresszót – rebegi Anna, és a nő jegyzetel.

- Máris hozom – bólint a pincérnő, majd megy is tovább.

- Milyen kedvesek itt – hangoztatja a lány kedvesen, és finoman megdörzsöli apja hátát. – Ébresztő – teszi hozzá, de a figyelme hamar elterelődik, ahogy a férfi felhangosítja a tévét. Most már, ha akarna sem tudna másra koncentrálni, mint a két műsorvezetőre, akik éppen egy buldogot simogatnak. Ez Bob számára sem közömbös, hiszen nagy kutyabarát. Talán túlságosan is. – Majdnem olyan, mint Brutus – sutyorog a lány, ahogy felidézi Bob egyik régi kedvencét, aki jóval magasabb volt nála. Ez könnyen elvonja a figyelmét arról, mi is folyik körülötte.

Csak arra lesznek figyelmesek, hogy a vaku villan.

A molett pincérnő kezében telefonjával vág gúnyos vigyort, és Bob sóhajtva áll fel, lányával együtt. Sietősen távoznak, csak arra marad idejük, hogy Anna egy megvető megvető pillantást mérjen a nőre.

- Remélem, most örül – mormolja Boo halkan, ahogy kisétálnak.

Mire visszaérnek a szállodába, a szoba tévéjén Gar már a készült fotóval szemez. Bobot elönti a harag. és a düh. Képtelen lenyugtatni magát. Úgy dönt, hogy bosszúból tovább szítja a tüzet, hogy a nő által készült kép veszítsen értékéből. Ha most eladta ezer dollárért, ezek után akár tízezret is kaphatott volna érte.

Bobby a telefonhoz nyúl, majd feszülten tárcsázza a számot. Anna hiába próbálja szuggerálni, hogy ne tegye, de jól ismeri apját, feleslegesen.

- Drooke? – szól a kagylóba, és a férfi válaszol valami jelentéktelent. – Szervezz egy interjút, most azonnal. Nem érdekel, hogy telefonon, vagy akárhol, de amilyen gyorsan csak lehet – mondja határozottan, és Drooke persze nincs meglepve. Mint kiderül, már régóta fenntartotta a lehetséges újságírót Kanadában. Nem esett nehezére egy gyors üzenetben tájékoztatni. Az interjú akár ma is elkészülhet. Bob most igazán örülhet.

A tévé be van kapcsolva, és jönnek belőle a frissebnél frissebb hírek. Valamiért egyre népszerűbbé válik ez a diskurzus, ami Bob és Poppy között zajlik. A média le akarja harapni az utolsó falatot is a csontról, ezért dobálóznak régi hazugságokkal, vagy éppen modern hipotézisekkel. A legnépszerűbb mégis az a teória, miszerint a két művész utálja egymást. Csak néhány mondat szól arról, hogy Boo a második kiállításra őszinte rajongásból ment el, mert ezt egyszerűen nem lehet máshogy magyarázni.

Az újságíró pár órán belül megérkezik. Egy középkorú nő az, elegáns kosztümben, kerek szemüvegben. Riporternek született, elég ránézni.

Anna fogadja, majd bevezeti a nappaliszerű szobába, ahol Bobby éppen a sokadik cigarettáját szívja. A nő illedelmesen köszön, aztán bemutatkozik, de a neve csak addig a pár pillanatig játszik szerepet, míg kimondja.

- Miről fogunk ma beszélni? – nyitja a beszélgetést a nő, amint Anna magukra hagyja őket.

- Ezt magának kéne kérdezni – nyomja el a csikket, keresztbe rakva lábait. – De én is megmondhatom, ha nagyon szeretné.

- A mondanivalójára vagyok kíváncsi, ahogy mindenki más. Régóta nem szólalt meg – menti magát okosan ki az újságírónő.

- Túl silány ahhoz, hogy kimondjam. Ha ami bennem van nem írható dalba, ki sem kell mondanom. Mostanában csendes vagyok – feleli fél vállról. Nem mutat túl nagy érdeklődést, hiszen a lényeg még nem hangzott el.

- Elfogyott? – csipkelődik a nő magabiztosan.

- Inkább megváltozott.

- Folyamatosan változik, nem? Miért mondta múltidőben?

- Elég idős vagyok már hozzá – bólint egyet, és az újságíró nevetni kezd.

- Van, amihez nem elég idős még?

- Mind korlátok közé vagyunk fogva. Országok között, vagy évek között. Azt hiszem, hogy akármelyik évben járok, és lépek egy lépcsőt, még nem tudom mit lesz a következőn, de az biztos, hogy csak később érhetem el – mormolja hullámzó hangján, hogy pár pillanatra elhallgattassa a nőt.

- Ezt mondhatjuk úgy, hogy tavaly még nem hallhatott meg egy új dalt, olvashatott könyvet, vagy ismerhetett meg valakit? – olvas jegyzeteibe az újságíró.

- Igen.

- Peach Poppy is ezek közé az emberek közé tartozik. Már régóta népszerű kérdés a maguk viszonya. Mondana erről pár szót? – tér végre a lényegre.

- Csak annyira ismerem, mint mindenki más. Sosem találkoztam vele, és semmi konkrétat nem is tudok róla. Szeretem, amit csinál. Régóta nem nyűgözött ennyire le senki. A világnak túl sokáig kellett várna valaki olyanra, mint ő. Nem csak bölcs, de rendkívül tehetséges is. Kreatív. Egyetlen festményéről egy egész albumnyi dalt lehetne írni. Talán meg is teszem egyszer. Nagyon csodálom őt.

- Pedig az itteni kiállításon sértegette magát – teszi hozzá a nő, és Bob elmosolyodik.

- Ahogy én is őt New Yorkban.

- Egy kicsit zavarosan fogalmaz, hogyan kellene ezt érteni? – húzza össze szemöldökét a riporter.

- Tudja, hogyan viselkednek az óvodások, nem? A fiúk húzzák a kislányok haját, azok meg grimaszolnak. Most sem történt más, csak két éretlen ember egymásra talált.

*

Pár hét múlva Bob, Anna és Gar még mindig Kanadában van. Itt mostanában valamiért alig hallani a pletykákat. Az újságok címlapján nem szerepel Peach Poppy, és a vén öregember románca, de lehet, hogy már máshol sem. Az egyetlen hír, ami nem éppen valóságos az Bob Dylan új eredeti lemezéről regél, holott erről szó sem volt.

Ahogy a kedélyek kezdenek lecsillapodni, a hazautazás időpontja egyre közeledik. Bob kezdi megunni az északi levegőt, pont min a lánya társaságát is.

Mégis, érezni lehet a levegőben, hogy az idő még nem állt meg. Peach Poppy még nem válaszolt, pedig Bob meg volt győződve róla, hogy pár napon belül hall róla. Ennek ellenére most itt áll összecsomagolt bőröndökkel. A játéknak nem lehet így vége.

Ezúttal is úgy végzi, ahogy legutóbb. A kanapén fekve, a kezében a bézsbarna kordbársony könyvvel. Azzal, ami az új bibliája. Gyorsan olvasni kezdi, mielőtt kételyek ébreszt magában.

„A fájdalom bemászhat a bőröd alá. Olyan mélyre mászik, amilyen közel áll hozzád az, aki beléd tette. Milyen egyszerű, nem? Messziről nehezebb eltalálni, és ha mégis sikerül, alig érzed. De ha közelről érkezik az ütés, az könnyen a földhöz vág."

Igaz. Kinek kellene egy ilyen öregember, mint ő, akinek már mondanivalója is alig akad. Senki sem nézhet örökké a múltba, ha jelen már kezd porrá válni. Hiába süti meg az ember a legízletesebb süteményt a világon, ha az megpenészedik, már nem eheti meg. Rosszul jár, ha megpróbálja.

Lehangolja ez a pár gondolat, ezért becsukja a könyvet. Végig húzza megviselt ujjait a bársonyos kötésen, és a hímzett virágokon. Képtelen nem mosolyogni. Olyan gyönyörű ez a könyv kívülről, és belül csak még szebb lesz. Olyan ritka ez. De egy bájos szöveg bájos dallamot érdemel.

Lerakja az asztalra a könyvet, és az egyik útba eső újság oldalára szöveget kezd írni, egy szedett-vedett tollal.

How do you look?/Hogyan mutatsz ma?

You're beige brown/A színed bézsbarna

You're just a book/Te csak egy könyv vagy

Flowers growin' on you down/A virágok lefelé nőnek rajtad

You are the letter/Te vagy a levél

From my darling/A kedvesemtől jöttél

Who calls me never/Aki magához nem hív sosem

Fly away on their clamb wing/Hogy az igazi szárnyán repüljem

Velvet baby hold my hand/Bársony bébi fogjunk kezet

'Til were going to the end/Amíg be nem fejezzük ezt

You're the child of everything/A mindenség gyermeke vagy

Don't you fear now don't you think/Ne félj most, ne gondolkozz sokat

Find your maybe in the clouds/Találd meg a talánt a felhőkben

Memorys that always lasts/Az örökké tartó emlékeket

Give the people peace and charm/Adj az embereknek békét és bájt

We stay the ground oh, while you cry/Míg te sírsz, mi nem megyünk sehová