„Ha lelőnéd magad, akkor gyilkosnak kiáltanának. Ha felakasztod magad, a függőágy leszakad anyád alatt, és a rendőrök egy cellába zárnak. Ha leugrassz a magasból, magad után takaríthatsz a közmunkások között. Ha a kezed a nyakad köré tekered, a feleséged a karikagyűrűért sikolt, majd a fejedre húzott zacskóba a gyereknek uzsonnát rak. Ha halálra innád magad, a kocsmáros csak vizet ad, és a mérget is megakasztja a takarítónő keze a torkodban. Hát mit tegyél? Nem tudod?"

Bob Dylan hiába nézi a kis hirdető cetlit, amit gyakorlatilag a szél fújt a kezébe, ötlete sincs, hogy a fekete papírra nyomtatott mondatok mit akarnak jelenteni. Megfordítja a vastag papírdarabot, és egy időpontot pillant meg, egy helyszín mellett. „p e a c h p o p p y" – áll a cetli legallján, ami semmit sem mond. A virágra utal talán? Ez egy furcsa virágüzlet reklámja? Vagy talán egy elhagyott temetési cédula?

Boo a fejét vakarva sétál tovább a Los Angeles-i utcán, azon gondolkodva, eldobja-e. A kapucnija takarásában lépked tovább, mikor néhány fiatal lány jön szembe vele. Látszólag gazdag gyerekek kosztümben, az arcuk mégis ártatlan, és kimondottan üde. A középső iskoláslány viszont, ugyanazt a cetlit fogja a kezében, és hangosan olvassa fel a rajta található sorokat:

- ...és a mérget is megakasztja a takarítónő keze a torkodban. Hát mit tegyél? Nem tudod? – ámul, mire a másik kitépi a kezéből, és a nyakához érinti.

- Szerintetek hozzáért? – kérdezi lelkesen, megízlelve a cetli illattalan tintáját.

- Ne hülyéskedj, ez biztosan tömeggyártott – rázza a fejét a harmadik. – Különbenis, Poppy lehet akár egy hetvenéves vén, szakállas férfi is. Fúj – fintorog, de a másik vállon bokszolja.

- Olyan negatív vagy. Poppy az, akit te elképzelsz. Egy szőke, magas fiú, aki azért rejtőzik a média elől, mert nem hisz a külső jelentőségében. Ő a legőszintébb, legtisztább lény a világon! – harsogja a lány remegve, ahogy elhaladnak Bob mellett, akit ez az ő fiatal éveire emlékezteti, mikor az ő képét ölelték ilyen szorosan a tinédzserek. Még messziről is hallja a sikoltozást, és a kuncogást, míg a fekete cetlit a kezében ragadva hordozza tovább.

Szinte már el is felejti, hogy hová indult, mire a hatalmas irodaépülethez ér. A magasba ívelő felhőkarcoló teljes egésze csillog a napfényben, mintha egy hatalmas tükör lenne, amit az építészek a saját nagyságuk demonstrálására terveztek. Hiába van a számláján Boonak milliárdok sokasága, az épület falán csak egy öregembert lát, aki a saját arcát bújtatja önmaga elől.

Bob Dylan koros, sőt annál jóval idősebb. Egy igazi öregember, aki a verandán dől előre, aztán hátra, antik hintaszékén, amíg a dédunokái fogócskáznak körülötte. Szívja a kubai szivarját, amit még a vietnámi háború alatt kapott egy katonabarátjától, aki odaveszett a fronton.

Így fest most Bobby, aki egykor a világ prófétája volt. Az arcán megfárad ráncok tesznek számot tartalmas éveiről, míg hamvas, hófehér haja gyenge szálai még mindig ugyanúgy az ég felé göndörödnek. Bár, már nem érnek olyan magasra, hiszen Bob összement, járása megváltozott. Szomorú szeme ciánkéken csillog, és égkőként ad betekintés a belső világaiba, amik folyamatosan épülnek, és gyümölcsöznek, akárcsak a körülötte lévő föld maga.

Lassan besétál a kapukon, és máris köszöntik a hangok, akik csak a zöldet látják benne. Kedves portások, szívéjes recepciósok és nyálas titkárok állják útját, mire a megfelelő helyre ér.

Mr. Drooke irodája hatalmas, és tele drága holmival, ami a legtöbbekből tiszteletet vált ki, de Bob érkezésére Drooke is csak egy csaholó terrier lesz Dylan lábai alatt.

- Mr. Dylan! Hát ide ért! – mosolyog nagyot a fiatal férfi, míg Boo köszönés nélkül, lomhán omlik a kényelmes bőrfotelbe, ami ez egyetlen dolog, amit szeret ebben a szobában. – A Tripplecate az év egyik legnagyobb sikere. Az eladások az egekben, és ugyan még nem publikus, de most kaptam a hírt a rádiótól, hogy az államokban a harmadik helyet érte el, míg Angliában már a második. Hatalmas siker, gratulálok Mr. Dylan – hadarja, miközben helyet foglal. – A Rolling Stone írói már dolgoznak a kritikán, de szerintem nincs mitől félni, ez az album kiemelkedő.

- Ja – teszi hozzá Bob, míg felhajtja a lábtartót, majd hátra dől.

- Tudom, hogy friss még a dolog, és a turnénak sem rég lett vége, de vannak már új tervei? Fog még új dalokat írni? Mert a rajongók már alig bírnak várni – csahol a kutya az újabb csontért.

- Nem tudom – súgja halkan Boo. Próbálja kényelembe helyezni magát, de valami böki a hátát. Odanyúl, és ismét felfedezi a fekete kis lapocskát, amit ezúttal odébb dob. Drooke felkapja fejét rögtön, és Bobbal ellentétben azonnal megismeri.

- Jó ég – szalad gyorsan a reklámcetliért, és felkapja a földről. – Ez az, amire gondolok? Hát elmegy a kiállításra?

- Hová? – nyitja ki szemét Bob érdeklődően.

- Nem ismeri Peachie-t? Ő mostanában a legfelkapottabb művész. Úgy hívják az új Andy Warhol. A képei bejárták már az egész világot, de őt magát senki sem tudja névhez, vagy archoz kapcsolni. Egy rejtőzködő híresség.

- Festő? – motyogja Bob tűnődve.

- Mondhatni. Vannak saját képei, de inkább fényképész vagy grafikus. Szerkesztő. Bár, költőnek is szokták nevezni. Azt mondják ő a legesélyesebb a következő Nobel-díjra. Főleg, hogy dán. Ez róla az egyetlen hivatalos információ. A kölykök imádják, de egyes egyetemeken már órákat is adnak róla, annak ellenére, hogy még csak három éve publikálta az első műveit. A mai világban ő az egyik legnagyobb művészidol. Ha a média elcsípné magát az egyik kiállításán, az hozna még némi reklámot az új albumának. Fantasztikus lenne – mosolyog elégedetten Drooke, de Boo elégedetlenül biccenti oldalra a fejét.

- Nem érdekel különösebben – dünnyögi Bob unottan, mikor az ajtó hirtelen újra kinyílik.

- Na, megint kit akarsz elkerülni, Bob Dylan – lép be az ajtón , farmerban, és egy kopott ingben, akár csak az apja, minden tekintetben. – Üdv Mr. Flegma, helló Drooke! – köszön illedelmesen, amire tanították gyerekkorában.

Ő egyébként azért lebzsel éppen Los Angelesben, mert a férjével rendesen összekaptak, és a színésznő munka híján beírt magának egy magánvakációt, aminek útja végül ide vezette. Apjához, akinek jelenleg játssza az önjelölt menedzsert, mert nem talált magának más elfoglaltságot.

- Éppen Peach Poppy-ról volt szó – vágja rá Drooke, de Boo meg sem mozdul. Anna keze hirtelen az arcát éri, és lelkesedve lép apa mellé, majd erőteljesen a vállára csap.

- Bob Dylan és Peach Poppy. Még elképzelni sem merem, mennyire tökéletes produkció lenne – vigyorog a lány. – Apa, ez isteni ötlet!

- Lehet, hogy nem hallottad rendesen, de azt mondtam, nem érdekel – áll fel Bob lassan, és az ajtófelé közeledik. – Nem hiszem, hogy ez a huszonegyedikszázadi felhajtás nekem való lenne – teszi hozzá lesütve tekintetét.

- Ne legyél előítéletes, először mi lenne, ha elolvasnád a magazinját, amiben a hétvégi, Wallkorny-i kiállításról írnak? – kapja ki a táskájából Anna a kis füzetet. – Én tényleg el akartam menni az előbemutatóra, de inkább neked adom – nyújtja oda Anna Boo kezébe, de ő ismételten csak tiltakozik.

- Ez tényleg nem szükséges – von vállat, de lánya határozottan nyomja oda neki. Bob ugyan ellenkezve, de ráveti tekintetét a kis füzetnek, aminek borítóján egy hatalmas elefánt szerepel, aminek az orrából futórózsa mászik ki, ami akár egy lánc, összefogja lábait, ezért mozdulni sem bír. A kép fölé az van biggyesztve: „Én csak abba az irányba tartok, ahová a saját szavaim vezetnek."

Bobby hosszasan szemez a borítóval, majd félénken tovább lapoz. A következő két oldal teljesen üres, és fekete. Csak középre van ennyi odabiggyesztve: „Félsz már?" Ez a folytatása annak a pár sornak, ami a másik fekete papíron van. Még egy kis boríték is szól neki, amibe az olvasónak bele kell tennie a kis cetlit.

- A többi már szerepelni fog a kiállításon – vág közbe Anna. – De persze csak pár darab van itt bemutatva, a többi mind friss munka. Nem lehet se mobilt, se kamerát bevinni, úgyhogy az egész egy nagy titok – meséli a lány vidáman.

- Úgy hallottam, hogy minden kiállításnak külön témája van. Egyszer nem is galériában tartották, hanem bérelt lakásokban, ahol a képek a falakon lógtak, mint szimpla dísztárgyak – szólal meg Drooke is, hogy megmutassa, ő sem tanácstalan a témában.

- Igen! – csapja össze tenyerét Anna, majd a férfi felé fordul, míg Bob lapozgat. – Én úgy olvastam, hogy volt egy kiállítássorozat, ami csak Európában volt, és egyes erdőkben lettek berendezve, ahol a festményeket egytől-egyig a fákra szögezték. Nem semmi, igaz? – nevet Anna. – Bár kicsit sajnálom. Hogy lehet valaki ilyen sikeres, és híres művész, aki sosem találkozhat a rajongóival. Sosem ízlelheti meg igazán azt, amit elért – motyogja Anna kissé elhalkulva.

- Szerintem nagyon tisztességes. Így gyakorlatilag átlagos ember maradhat a tömegben, anélkül, hogy bárki elől menekülnie kellene. Gondolj csak John Lennon-ra. A rajongója vetett véget az életének. Janis Joplin halálra itta magát, és George Harrisont is megtámadták már. Hosszú lista a hírnév árnyoldaláról – feleli Drooke.

- Azt hittem elolvasta a kis cetlit – nyögi Bob lehajtott fejjel. – Nem ismered fel? Ugyanarról ír, amit te felsoroltál. Fegyverlövés, alkohol, méreg. Furcsa, nem? Mintha pont hozzájuk szólna, akik a hírnév elfogadásával a saját életüknek vetettek véget, mégis az átlagos emberek számára ezek a dolgok bűnnek számítanak, akárcsak neki – taglalja Boo részletesen, amivel az egész szobát meg is győzi, önmagával egyetemben, hogy megkedvelte ezt az akárkit. Okos, szellemes, és mindenek felett gyönyörű az, amit csinál. – Anna drágám, vedd elő a legszebb estéjidet. A hétvégén elmegyünk erre az izére.

*

Estére az idő felmelegedett. A koromsötét ég, és a szikkadt levegő egy az űrben való hosszú séta érzetét keltette, ahogy Bob Dylan és lánya megközelítette a Wallkorny-i sétányon található galériát, amit egészen véletlenül Andy Warhol-ról neveztek el, akivel Bob nemegyszer találkozott már. Talán ez a tény lágyította meg a szervezők szívét, amiért díszmeghívót küldtek neki a kiállítás államokbeli debütálására. De az is lehet, hogy kölcsönösen szponzorálta az eseményt Bob Dylan neve, ahogy az övét is a sok tévés, és fotós, ami körbe nyüzsögte az egész sétálóutcát és környékét.

Anna különösképpen kicsípte magát, ugyanakkor napszemüveget húzott, hogy ne kelljen az apjából való hírnévszerzésről szóló kommentárokat olvasnia. Már megszokta, hogy a kamerák másik oldaláról figyelje apja ragyogását.

Mindeközben Bob magára húzott egy sima, régi öltönyt, és a nyakába szalagot kötött, ahogy általában. Nem csinál nagy ügyet a dologból most sem.

Amint beérnek a galéria épületébe, a sajtósok hangyákként lepik el őket, és már készítik is a fotókat. A kapunk belül kicsit csendesebb a légkör, hiszen a kamerák csak az előtérig törhetnek, belülre már nem. Az Andy Warhol Galéria fákkal, és rózsabokrokkal díszített előterében a gazdagnál gazdagabb emberek, akik jegyet tudtak szerezni egyesével állnak sorba, hogy nyilatkozhassanak. Bob Dylan hiába akarna máris a kiállítás ajtajához lépni, egy kamera és egy újságíró azonnal megtalálja.

- Jó estét, Mr. Dylan! – köszönti a fiatal, jóképű fiúcska Boot, aki mögül Anna már el is futott.

- Estét – nyögi Bob, kelletlenül, míg a kamera az arcára feszül.

- A média csak a napokban tudta meg, hogy maga is érdeklődik Poppy, a névtelen művész munkái iránt. Már régóta figyelemmel kíséri a munkásságát, vagy csak nemrég ismerte meg? – kérdezi a férfi álkedvességgel. Egy kigombolt nyakú ingnek jobban örült volna, ahogy a hallgatósága is.

- Számomra elég nagy újdonság, ugyanakkor nem tudom elűzni a kíváncsiságot – feleli érdektelenül.

- Fog ma vásárolni a dán művész alkotásaiból? – nyomja az újságíró a mikrofont az arcába.

- Meglehet.

- Talán az meggyőzi, hogy a kiállítás még kelendő darabjainak ára teljes egészében a Leukémiás Gyermekekért nevű alapítványt támogatja. Jó szórakozást! – fejezi be a felesleges interjút, és Bobby amilyen gyorsan csak tud, már rohan is tovább.

Szerencséjére Anna már a kiállítás ajtajánál várja, ahová már be is mehetnek. ugyan Bobot nem lepi meg, de a terem szinte teljesen üres. Az összes vendég kint áll a kamerák mellett, míg az, amiért jöttek itt vár rájuk.

Úgy huszonöt kép lóg a falakon, semmivel sem több. Mind teljesen más. Még csak távoli rokonoknak sem tűnnek, mégis teljes harmóniát alkotnak együtt. A képek olyan varázserővel bírnak, ami egyszerűen odaköti a tekinteteket, és el nem ereszti. Még az álomban is kísértenek. Vannak szépek, és egyszerűen rondák is. Sok egyszerű dolog. Az egyik képen egy nyelv áll középen lábakon, és a tükörbe néz, ahonnan egy kaktusz néz vissza rá. A következő kép egy festmény, ami Ophéliát ábrázolja a patakban, de növények helyett madarak veszik körbe. Bob kedvence mégis az a keretezett mű, aminek közepén egy egér majszol egy sajtot, ami egy madzagra kötve lóg egy pap kezéből a falon túlról. Az állat nem tudja ki adta neki a sajtot, és arról sincs sejtése, hogy az ebédje esetleg egy percen belül elillan az orra elől. A kép ugyan a modernvallások kritikája, Boonak mégis ez a kedvence, meg a legutolsó, ami csak egy apró lepkét mutat, fölötte ezzel a szöveggel: „Ha a szél fúj én eldőlök vele, de nem azért mert szeretem, nem azért, mert erősebb nálam, és még nem is tiszteletből. Csak ha fúj, én hagyom, hogy valahová másfelé repítsen engem."

Anna kislányos rajongással ugrál a képek között újra, és újra, míg apja jól tudja, lánya a felét sem értette meg azoknak a dolgoknak, amiket ezek az alkotások jelképeznek. Nincs vele egyedül.

A képük ártatlan esztétikájukkal veszik le az embert a lábáról, ugyanakkor a mögöttes tartalmuk inkább a gondolkodó embereket csábítja el. Bobnak nem esik nehezére felfedezni az egyenes párhuzamot ezen elmélete, és a zene között. Csakhogy neki az esztétika sosem volt a barátja. Talán nincs is szeme hozzá. Sőt, a létezésére is az egyszerű, gondoltattalan emberek művészethez való vonzódása miatt jött rá.

Mikor kilépnek a galériából, Bobnak nincsenek kétségei avval kapcsolatban, hogy a Peach Poppy-val való találkozás egyik legnagyobb vágyává vált az utóbbi pár órában.

- Apa, szerinted milyen ember lehet ő? Férfi, nő? – kérdezi Anna vidáman.

- Nem tudom.

- Az előző kiállításának magazinjában volt egy vers, amiben a szépségről írt. Valahogy úgy szólt, hogy: „Amit látok, a formák, a színek, előbb vagy utóbb mind hozzád vezetnek. A zene, a dallam, az ének. Talán az én hibám, hogy érted élek? Hol vagy távol, hol vagy messze? Ha benned él az, amit én szemmel mégsem látok, akkor hiába létezek, mert a gyönyör, amit kifejezek, egy apró porszem a lelked homokjában." – idézi szerelmes hangon. – Ez olyan csodás, szerintem. Nem is vagyok biztos benne, hogy élő ember írta. Ha mégis, akkor ő maga is a legszebb dolog a világon. Ha férfi, ha nő.

- Abban biztos lehetsz, hogy fiatal. Láttad a fényképeket és a grafikákat. ezt egy profi géppel készítették, szóval negyvennél nem lehet idősebb. Valójában nálad szinte biztosan fiatalabb – böki meg gyengéden Bob lányát, aki sértődött nevetésbe kezd.

- Apaa – lök kissé vissza Anna.

- De lehet nagyon fiatal is, nem? Ma már a kölykök minden ilyesmihez értenek. Egyedül a tapasztalat az, ami esetleg mégis kort követel.

- Igazad van. Az az elefántos kép... - ámul Anna bambán. – Az akárkinek nem juthatott eszébe. Csodás elme. Úgy megismerném. Mondjuk mindenki, szerintem – hablatyol. Elveszíti minden nőisségét, amit a hosszú évek alatt szerzett, ha csak róla beszél.

Most már kimondhatjuk. Ő létezik. Él, és virul. Nem is annyira vak, ahogy azt sokan hiszik, és nem is igazán titokzatos. Ő is csak egy egyszerű, gyarló ember, tele jóval és rosszal. Érzelmekkel, kételyekkel, és tulajdonságokkal.

„Aki nyitva tartja a szemét, az keres valamit vele. Én gyakran becsukom, amíg valaki nem kerül az utamba."