2/2

Minho bármennyire is igyekezett, képtelen volt olyan izgatottsággal hozzáállni a naphoz, mint osztálytársai. Volt, aki pityergett, volt olyan, aki poénokkal dobta fel a hangulatot; egyedül ő volt az, aki nem tudod semmiféle érzelmet kicsikarni magából. Fontos volt számára a ballagás, hisz mégiscsak az utolsó nap, amit eltölt az iskolájában, de képtelen volt, nem Felixre gondolni. Fél évet töltöttek külön, minden egyes nap az ő gondolatával feküdt le aludni, és az elsők között volt a reggeli emlékek között – mindenről a fiatal jutott az eszébe. Szalagavatója alatt is végig az volt az eszében, amint a fiúval forognak körbe-körbe a szobában, vagy amikor Felix levegő után kapkodva nevetett amiért elrontott egy lépést ezáltal kirúgta maga alól a lábát az idősebb.

Nélküle kellett végig csinálnia a vizsgákat is, nem engedheti meg magának, hogy magába roskadjon amiért még valamit nélküle kell átélnie. A hiányérzettel, viszont nem tudott mit kezdeni, összeroskadt a súlya alatt. Mindent elrontott, megérdemelte, hogy az élete egyik legfontosabb momentumában egyedül maradjon. Össze kellett szednie magát, nem volt más lehetőség.

A falra szerelt hangszóróból zene csendült fel; elkezdődött. Az osztály vonulásra készen felsorakozott, kivártak majd lassú léptekkel, egymásba kapaszkodva kivonultak a teremből, ahol készülődhettek. Minho egy mosolyt erőltetett magára, kedvesen biccentett az ismerős vendégeknek bár minden lépésnél egyre gyengébbnek, erőtlenebbnek érezte magát. Hozzá senki nem ment el, az öccse utálja, a szüleit pedig nem érdekli egy ilyen apróság. Nem omolhatott össze, mégis érezte ahogy egy apró könnycsepp végig gördül orcáján ahogy kilépett az udvarra.

Hatalmas tömeg várta őket. Mindenki elfoglalta a helyét, Minho szögegyenes háttal, az eget bámulva várta, hogy mindenki megkapja a maga virágadagját, véget érjenek a beszédek és haza mehessen amikor egy alak állt meg előtte. Felix. A barna hajú fiú szíve majd kiugrott a látványtól; testvére ismerős narancsszínben pompázó tincsei, édes mosolya, lazán logó fehér ing és a kezében tartott hatalmas virágcsokor. Minho félig-meddig érzékelte, hogy Hyunjin is odalépett hozzá, de ő csakis öccsével volt elfoglalva. Ott volt, csakis miatta ment el.

- Hiányoztam, Minho? – a fiú úgy érezte ez a vég. Térdei megremegtek ahogy figyelmeztetés nélkül ölelésbe vonta a kisebbet. Nem érdekelte akkor már semmi, újra közel volt hozzá az, akit mindennél jobban szeretett és csak ez számított. Felix viszonozta az ölelést, megszűnt a világ Minhoval.

- El nem tudod képzelni mennyire.