Felix nevetve ugrott barátja hátára az iskola udvarán. Alig két napja tért vissza a tanuláshoz, máris mindenki arról suttogott, hogy ő és Hyunjin egy párt alkotnak – a vörös pedig tartotta magát a szerepéhez. Hazudott volna, ha azt mondja nem élvezte a helyzetet, mindig is szeretett az idősebb közelében lenni, talán, ha nem úgy álltak volna a dolgok, ahogy még valódinak is érezhette volna az örömöt. Mosolyát beszennyezte a félelem; tekintete észrevétlenül járt végig a terepen hátha bátyja felbukkanna, de ez egyszer sem történt meg.

- Minden rendben, Lix? – Hyunjin kicsivel távolabb cipelte őt a társaságuktól, és csak azután tette fel a kérdését. Mosolygott, kívülről teljesen olyannak tűnhetett mintha egy szerelmes pár épp édesen bókolnának egymásnak.

- Persze, miért?

- El vagy varázsolva, mintha nem is itt lennél.

- Csak Minhon gondolkoztam – vallotta be Felix. Mióta a két fiú megbeszélte a dolgokat, sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Nyíltan képesek voltak beszélni bármiről, nem volt korlát téma és téma között – Tartok tőle, hogyha meglát minket, kiborul. Nem akarok megint veszekedni vele.

- Lehet vele máshogy is kommunikálni? – játszott meglepettet Hyunjin. A kisebb szem forgatva csapott a mellkasára, de azért egy apró kacaj elhagyta ajkait – Nyugi, ha ki is akad majd beszélek vele. Ne stresszeld feleslegesen magad, mert megint megbetegszel.

- Ó, micsoda aggodalmas lett itt valaki!

- A párodként mást vársz el tőlem? – vigyorgott szélesen az idősebb. Felix nevetve fektette arcát barátjának vállára így tökéletes rá látást kapott bátyjára, aki feléjük közeledett. Gyomra görcsbe rándult, több tucat forgatókönyv lepergett lelkiszemei előtt; zavarta, hogy semmit nem tudott leolvasni Minho arcáról. A végzős lustán, zsebébe süllyesztett kézzel állt meg előttük. Végig mérte őket, Hyunjinon többször is végig futott és csak ez után szólalt meg.

- Apa este hazajön. Aludj ma nála – intett a fekete hajúra. Felix lemászott barátjának hátáról majd aggodalomtól csillogó szemekkel állt meg testvére előtt.

- Nem, ha hazajön akkor otthon kell lennem. Ismered a szabályt, Min.

- Kérlek, a kedvemért maradj ma nála. Kérlek!

- Nem, Min...

- Ne enged, hogy haza jöjjön – nézett Hyunjinra majd sietős léptekkel ott hagyta őket. Felix némán tátogva nézett bátyja után, tüdeje elnehezült, mintha hirtelen egy nagyobb követ ejtettek volna rá. Nem is érzékelte amikor barátja átkarolta a derekát, csak azt azon kapta magát, hogy a magasabb mellkasának dőlve kapaszkodik belé.

[...]

- Nem lesz semmi baj, Lix. Minhonak megvan az oka, hogy miért nem akarta, hogy otthon legyél – a két fiú Hyunjin ágyán foglalt helyet. Az idősebb a falnak támasztott háttal ült, míg a kisebb combjain pihentetve fejét terült el. Le sem tagadhatta mennyire aggódott, minden érzelem az arcára volt írva.

- Pontosan ezért vagyok ideges. Mi lehet az az ok? Valamitől meg akar védeni, de mitől?

- Na, hé! Attól nem lesz jobb, ha egész éjszaka ezen rágódsz. Menj, fürödj le aztán aludjunk. Holnap reggel haza kísérlek és tudsz beszélni vele, rendben? – Felix nem mondott semmit, csak bólintva egyezett bele a tervbe. Egy ideig még nem kelt fel, élvezte ahogy az idősebb hajával játszik és addig is volt ideje rendbe szedni gondolatait. Nem tudta teljesen eltemetni félelmeit, viszont Hyunjinnak sikerült rendbe szednie azokat a gondolatokat, amik a legjobban zavarták. Hosszadalmas beszélgetések az éjszakában mindig gyógyírt jelentettek számára.

Esküszöm nem szánt szándékkal hagyok egy hónapot a részek között, de azt sem tudom hol áll a fejem, jajj