Felix nehéznek érezte minden egyes végtagját, s alig tudott ébren maradni, így csak tekintetét az ablakra tapasztva várta a nap végét. Álla fájdalmasan nyomódott tenyerébe; ez volt az egyetlen, ami megakadályozta az elalvásban – az sem segített a helyzeten, hogy történelem tanárjának mély hangja, monoton szöveget mantrázva elég álmosító tudott lenni; főleg csütörtök kilencedik órában. Nem vágyott másra abban a pillanatban, csak ágyára és pár óra alvásra – de tudta, hogy ez akkor sem fog tudni teljesülni, ha végre hazaér.

A csengő megszólalt, s azzal párhuzamosan az osztály minden tagja azonnali beszélgetésbe és pakolászásba kezdett, ezzel egy hangos káoszt előidézve – amire a vörös fintorba húzta szeplőkkel tarkított orrát. Ő sokkal nyugodtabban kezdte összeszedni szerteszét heverő füzeteit, majd csak akkor emelkedett fel helyéről – indulásra készen –, mikor a diáktársai által keletkezett hullám elapadt. Már-már csoszogva hagyta el a termet, viszont nem jutott messzire – hideg ujjak fonódtak csuklójára és rántották vissza a szekrény takarásába. Felix ijedten nézett fel fogvatartójára, viszont amikor felismerte testvére féloldalas mosolyát, mogorva felhő lepte el tekintetét. Kezét kirántva a szorításból lépett hátrébb és hevesen dobogó szívére nyugalmat erőltetve, kérdőn vonta fel szemöldökét.

- Mondani is akarsz valamit vagy csak bámulni akarsz? Csak mert ezt otthon is tudod végezni... Bár bevallom, nem ez a kedvenc testvéri kapcsolatot erősítő programunk – gúnyos hangsúlya meglepte az idősebbet. Enyhén feljebb emelkedett szépen ívelt szemöldöke, s alig pár másodperc után lebigyesztette ajkait és szomorú kutyaszemeket meresztett öccsére. Felix igyekezett elnyomni a kényszert, hogy szemeit forgatva hátat fordítson a fiúnak és otthagyja, de végül beérte a szemforgatás részével – Mondod is, hogy mi kell, Minho? Fáradt vagyok és szeretnék hazaérni még a mai nap folyamán.

- Nem kereshetem fel minden indok nélkül az én kedvenc kisöcsimet?

- Én vagyok az egyetlen testvéred, te idióta. Pénz kell?

- Hű, de nyűgös itt valaki; rossz napod volt, kicsi?

- Igen, és fogytán a türelmem szóval örülnék, ha elmondanád végre mit szeretnél.

- Tudod mit? Nem fontos, gyere! Hazaviszlek – Minho átkarolta testvére vállát, és úgy vezette végig a kiürült folyósókon egészen a parkolóig, ahol ott állt szülinapjára kapott kocsija. Úgy vigyázott rá, akár egy kincsre, s senki nem nyúlhatott hozzá az engedélye nélkül; már-már szerelmes volt a járműbe – talán testvére volt az egyetlen, aki több szeretett kapott, mint az autó. A fiú nem ellenkezett, hagyta, hogy testvére irányítsa és együtt legyenek egy kis ideig.

- Kit hagysz hoppon miattam? – a vörös lehunyt szemekkel dőlt az ablaküvegnek és úgy hallgatta, ahogy testvére motoszkálva gyújtásra teszi a kocsit.

- Csak Yoonat, tudod azt a dögös tizenegyedikest, akivel egy matekra jársz.

- Remek! Napokig hallgathatom majd tőle, hogy miattam tönkre ment a randija az iskola legmenőbb fiújával.

- Ha csak egy rossz szót is merészel szólni rólad, esélye sincs a pótlásra – a kisebb még lehunyt pillái mögött is látta, amint az idősebb komoly arcot felvéve, szemöldökeit enyhén összevonva mered maga elé – és ez megmosolyogtatta. Mindig is megvédte őt mindenkitől, úgy bánt vele mintha a világ egy csodája lenne és nagyon sokszor azért mondhattak búcsút egy-egy barátságnak – vagy éppen a randevúnak – mert akárcsak csúnyán néztek testvérére. Sokan irigykedtek kapcsolatukra; senki között nem volt olyan erős kötelék, mint kettejük között. Ezért nem is merte megosztani vele legnagyobb titkát; félt, hogy akkor kukába veszne az eddig közösen felépített fal – azt pedig nem tudná túlélni.

Ez hamarabb meglett, mint gondoltam. Remélem élvezni fogjátok, véleményeket szívesen fogadok❤️